Ököl és mosoly: Jean-Paul Belmondo és Vinkó József felejthetetlen beszélgetése

A profi (Jean-Paul Belmondo)

Jean-Paul Belmondo a nyolcvanas évek második felében adott interjút Vinkó Józsefnek, amely 1989-ben Az ember harmadik bőre című riportkötetben is megjelent. A most, 88 éves korában meghalt nagy színész akkor még ereje teljében, őszintén vallott színészetről, művészetről és szórakoztatásról, nagy rendezőkről, és azokról a színésztársakról, akikkel együtt dolgozott. Vinkó József kérdései nyomán Belmondo válaszaiból kirajzolódik a francia film egyik legnagyobb egyéniségének portréja.

Voltak már nehéz riportjaim. Fél évig a telefonszámát sem sikerült kinyomozni, utána új ügynöke (a régivel - hangos botrányok közepette - épp akkor szakított) közölte, hogy ezer frankért megszervezi a találkozót. Percenként. Hadd ne részletezzem a furfangokat, amelyek révén bejutottunk a filmsztár irodájába. Már-már azon tűnődtünk, megéri-e ez a konokság, hiszen sokan lekicsinylően Belmondo-receptről beszélnek (ököl+mosoly=Belmondo), s arról, hogy a hajdani kedves csirkefogó mára ingerlékeny és agresszív filmcsillaggá változott, amolyan „nehéz emberré", aki utálja az újságírókat (az egyiket le is lökdöste a lépcsőn), és semmi köze a régi sármos bohóchoz, akinek bokszoló orra volt és meleg szíve. Aranyborjú lett, üzletember, aki már nem bokszol, nem motorozik levegőben (egy szál drótkötélen), nem gitározik, nem véd a színészválogatott kapujában, Arséne Lupin és Al Capone keveréke filmiparos, sőt filmmágnás lett. Gondoltam, a legjobb, ha ezzel kezdjük.

Magát sokan árulónak tartják.

Tessék?! Minek tartanak?

Azt mondják, hogy elárulta az „új hullámot", művészfilmek helyett vásári kalandfilmeket forgat, sokan, ha meghallják a nevét, elhúzzák a szájukat.

Ja, erről van szó! Elhúzzák, persze. De ezt már megszoktam.

Még a kezdet kezdetén, amikor Jean-Luc Godard eljátszatta velem a Kifulladásig-ot, rámragasztották, hogy intellektuális színész vagyok,

s játszottam is néhány ilyen filmet, a Bolond Pierrot-t például, meg másokat ... csakhogy én a karrieremet bohózatokban és kalandfilmekben kezdtem, azaz normális filmekben, s akik elhúzzák a szájukat, azt szeretnék, ha én csak intellektuális mozit csinálnék. Csakhogy akkor, azt hiszem, nem tartanék ott, ahol most tartok.

Kifulladásig (Jean-Paul Belmondo és Jean Seberg) Forrás: AFP

Megtagadja a Kifulladásig-ot?

Dehogy tagadom, csak megjegyzem, hogy én teljesen véletlenül kerültem ebbe az áramlatba, hiszen amikor felkértek a szerepre, akkor én már tíz éve játszottam színházban és moziban.

A dologban az a mókás, s ezt még sohasem mondtam el, hogy amikor felkértek a Kifulladásig főszerepére, először a komédiaszerzők vádoltak árulással, amiért elvállaltam Godard filmjét.

Azt hiszem, ezek ostoba dolgok. Olaszországban például egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy egy film intellektuális-e vagy sem, szerintük egy film vagy jó, vagy rossz. Amit itt Franciaországban intellektuális, vagy más szóval művészfilmnek neveznek, az többnyire egyszerűen unalmas filmet jelent. Ezt nevezik intellektuálisnak. Ami nem sikerül, arra utólag azt mondják, hogy így akarták. Ami siker, az pénzkereset, ami unalom, az művészet.

Majom a télben (Jean Gabin és Jean-Paul Belmondo) Forrás: AFP / Marcel Dole

Attól tartok, kissé leegyszerűsíti a dolgot.

Dehogyis! Ott van például Jean Gabin, akivel volt szerencsém együtt játszani a Majom a télben című filmben.

Őt például egész életében azzal vádolták, hogy nem folytatta azokat a filmeket, amiket Marcel Carnéval és Jacques Prévert-rel elkezdett, például a Ködös utak-at, vagy a Mire megvirrad-ot.

Hogy folytathatta volna? Hiszen az embernek a pályafutása során változnia kell, az ember fejlődik.

Nekem nemrég az egyik kollégája azt vetette a szememre, hogy nem forgatok többet Jean-Pierre Melville-lel, aki Léon Morin, a pap szerepét osztotta rám. Nos, azért nem forgatok vele, mert meghalt.

S ugyanaz a helyzet Godard-ral is, már ő sem az, aki a hatvanas években volt. Én a hazám filmgyártását képviselem, azt a mozit, ami erre a korszakra jellemző, és én csak abban játszom, ami tetszik nekem. Ha ez nem tetszik az értelmiségieknek, az nem olyan nagy baj, én a jelennek játszom, nem a múltnak, és nem a jövőnek. Szerintem csak a jelen számít, s ha már az ember nincs jelen, akkor már semmi jelentősége az egésznek.

Jó, lehet, hogy így van, de azt azért nem vitathatja el, hogy hírnevét Godard-nak köszönheti ...

Igen, ez igaz.

Hogyan ismerkedtek meg?

Akkortájt, ez 1959-ben történt, sokat jártam a Saint-Germain-des-Prés-re, és a Flore kávéházban gyakran láttam egy jelentéktelen kis mukit, fekete szemüveggel, aki egyfolytában bámult engem, úgyhogy már egészen különös dolgokra gondoltam. Egy nap aztán odajött az asztalomhoz, és azt mondta:

Forgatok egy rövidfilmet otthon a szobámban. Vállalja?

Azt gondoltam: „Világos, tudom, mit akarsz!" De a feleségem rábeszélt, mondván, hogy nem úgy néz ki, hogy tévedek, s legfeljebb behúzok neki egyet, ha molesztál. Godard volt, s így történt, hogy egyik délután lefogattuk a Charlotte és az ő pasija című "némafilmet"... Godard akkor azt mondta:

Ha valaha igazi játékfilmet csinálhatok, te leszel a főszereplő !

Egy évig sem kellett várnom...

Jean-Luc Godard és Jean-Paul Belmondo a Bolond Pierrot forgatásán 1965-ben Forrás: AFP/Alain Nogues

Mitől lett a Kifulladásig ekkora szenzáció?

Jókor jött. Az embereknek elegük volt a jól fésült, elegáns sztárokból, a fiatalok Michel Poiccard-ra, a fésületlen vagányra vágytak, szerencsém volt, véletlenül egy közérzetet testesítettem meg. A filmnek akkora sikere lett, hogy meg kellett változtatnom a telefonszámomat. Egy kritikus még az orromat is szépnek találta...

Tehát mindent Godard-nak köszönhet?

Sokat tanultam tőle.

Nemrég mégis hazugnak nevezte.

Igen, de először ő támadott meg engem. Most már nyugodtan beszélhetek róla, mert közben kibékültünk.

Egy nap megjelent nálam, hogy csináljunk újra közösen filmet, amire én örömmel vállalkoztam. Elmesélt egy történetet, majd öt perc múlva felállt, azt mondta, hogy hülyeség az egész és elment.

Nem láttam öt évig. Aztán öt év múlva, amikor én éppen a híres gengszternek, Jacques Mesrine-nek az életéből akartam filmet csinálni, újra feljött, és azt mondta: "Meg fogom rendezni Mesrine-t! Mesrine embereket ölt, és én is mindig ölni akartam, csak nem volt hozzá bátorságom" és a többi, és a többi, egész előadást tartott mészárlásból. Azt feleltem, jó, csináljuk meg. Elment, majd visszajött, hogy van egy zseniális ötlete; én egy olyan színészt játszom, aki csak el akarja játszani Mesrine-t, ő játssza a rendezőt, és lett volna egy igazi Mesrine is.

Teljesen zavaros lett az egész, mire én visszautasítottam, mondván, hogy én nem művészfilmet akarok, hanem bűnügyi filmet.

Mire elment, majd azt nyilatkozta a Le Matinben, hogy velem nem lehet forgatni, én már nem merek kockázatot vállalni, sőt felajánlotta a szerepet Alain Delonnak, a barátomnak, aki persze visszautasította. Ekkor nyilatkoztam azt, hogy Godard úr hazugságaival és kis trükkjeivel már nem az a Godard, aki a Kifulladásig-ot rendezte, a hatvanas évek Godard-ja halott, én pedig halottakkal nem tudok filmet csinálni...

Kifulladásig (Jean-Paul Belmondo és Jean Seberg) Forrás: AFP

Végül megcsinálta a filmet Mesrine-ről, A halál ösztönét?

Nem. Tudja, amikor én megvettem Mesrine memoárjait, akkor még börtönben volt, akkor itt még nem is nagyon ismerték, hiszen az Egyesült Államokban „tevékenykedett".

Én megvettem az emlékiratait, ami nagy botrányt is kavart, mert amikor megtudták, hogy egy gengsztertől vettem, akkor rámszállt az adóhivatal;

szóval az állam nem utalta át a pénzt Mesrine-nek, hanem elkobozta és megtartotta magának. Istenem, ilyen a francia igazságszolgáltatás. Ekkor írtunk egy forgatókönyvet az 1. számú közellenségről Patrick Modianóval közösen, csak a végét nem tudtuk kitalálni, hiszen Mesrine még börtönben volt. Mesrine leveleket küldött nekem (fantasztikus leveleket őrzök tőle), amelyekben különböző javaslatokat tett, pl: „Jöjjön, töltse le helyettem a büntetésemet, én majd befejezem a filmet!" stb.

Elküldtük neki a forgatókönyvet, mert tudni akarta, mit írtunk róla, azt mondta, nagyon jó, csak ne írjuk ki a végére, hogy vége, mert ő még egyáltalán nem fejezte be.

És valóban, három hónap múlva megszökött és fantasztikus dolgokat művelt, amik messze felülmúlták mindazt, amit az előtt művelt. Így aztán ezzel a forgatókönyvvel nem tudtunk mit kezdeni, ráadásul egy dilettáns csinált belőle egy középszerű filmet, s lelőtte a témámat. Hát, így történt.

A betörés (Robert Hossein és Jean-Paul Belmondo) Forrás: Columbia Pictures

A cikkünknek még nincs vége, lapozzon a következő oldalra!