Ököl és mosoly: Jean-Paul Belmondo és Vinkó József felejthetetlen beszélgetése

A profi (Jean-Paul Belmondo)

Jean-Paul Belmondo a nyolcvanas évek második felében adott interjút Vinkó Józsefnek, amely 1989-ben Az ember harmadik bőre című riportkötetben is megjelent. A most, 88 éves korában meghalt nagy színész akkor még ereje teljében, őszintén vallott színészetről, művészetről és szórakoztatásról, nagy rendezőkről, és azokról a színésztársakról, akikkel együtt dolgozott. Vinkó József kérdései nyomán Belmondo válaszaiból kirajzolódik a francia film egyik legnagyobb egyéniségének portréja.

Ön A betörés című krimi után döntött úgy, hogy saját filmvállalatot alapít Cerito Films névvel. Miért döntött így?

Mert rájöttem, hogy az évek során, főként az utóbbi időben, többnyire úgyis én döntöttem el, hogy hol mutassák be a filmjeimet, hogy miként szeretném megcsinálni, hogy kikkel, tehát azt mondtam magamnak, inkább megcsinálom én, ahelyett, hogy állandóan másokkal vitázzam. Egyébként sem
lehet ma már csak egyszerűen színésznek lenni. Aki gondolkodik, előbb-utóbb rendezni akar, befolyásolni akarja a végterméket. Tehát most mindent felteszek erre az egy lapra,
mint a pókerben: vagy kijön vagy nem.

A pénz miatt? Azt mondják, nagyon szereti a pénzt...

Ugyan, dehogy a pénz miatt! Persze hazugság lenne azt mondani, hogy egy producer nem keres jobban, mint egy színész, feltéve persze, hogy jól megy a film, s az is igaz, hogy meguntam az örökös vitákat hogy mindig mindenki sokallta a gázsimat.

Mennyi volt a gázsija?

Mikor? Most már több mint tíz éve a saját producerem vagyok...

Hát azelőtt.

Egymillió frank.

Szent isten, nem sok ez?

Megőrült? Ez csak egy szerény töredéke annak, amit rajtam évtizedekig kerestek. A Cartouche sikere óta majdnem minden filmemet – csak Franciaországban és csak Párizsban - egymillióan nézték meg. Az Ászok ászá-t egy hét alatt 472 6000 ember látta Franciaországban, s akkor egy szót sem szóltam a külföldi forgalmazásról, a videojogokról, soroljam? Ma már harminc frank egy mozijegy. Számolja ki! ... De mégsem ez a lényeg, nem ezért lettem producer, hiszen manapság nagyon sokba kerül egy film, s minden egyes filmnél megvan annak a kockázata, hogy az ember mindent elveszíthet. S ez reális esély, mert a francia filmek sajnos egyre nehezebben adhatók el külföldön; bár én még mindig azok közé tartozom, akiket megvesznek de nagyon észnél kell lenni, mert ha így folytatódik, akkor néhány év múlva az amerikai film letarol mindent, s a francia filmeket nem lehet majd eladni külföldön.

Versenyezni akar az amerikaiakkal?

Persze, csakhogy nem lehet! Először is ott van a nyelv: ma már szinte mindenütt angolul beszélnek, a francia nyelv háttérbe szorul. Másfelől az amerikaiak sokkal jobban védik magukat, mint amennyire
mi. A mi filmjeinket például csak feliratozzák Amerikában. Többnyire rosszul, eszük ágában sincs szinkronizáltatni, nemhogy a legjobb színészeikkel. Mi mindent szinkronizálunk. Ha Franciaországban is csak feliratoznák az amerikai filmeket, sokkal kisebb lenne a sikerük, függetlenül attól, hogy jók vagy rosszak-e, mert hiszen nem mondom én, hogy az amerikai filmek rosszak. Csakhogy ők védekeznek, náluk eleve nagyon nehéz a piac, ők mindent megtesznek, hogy megnehezítsék a mi dolgunkat, mi meg mindnyájan térdre borulunk előttük; a sajtó éppúgy, mint a közönség, a lábuk elé vetjük magunkat, s nyalogatjuk a talpukat.

Maga soha nem álmodott amerikai karrierről?

Amerikai karrierről? Én?! Soha. Először is én szörnyen francia vagyok, és nagyon jól érzem magamat itthon, jóllehet sokszor meghívtak Amerikába, s főleg a hatvanas években többször is ajánlottak igen
előnyös szerződéseket, de nem írtam alá; az én véleményem ugyanis az, hogy nekik van éppen elég kitűnő színészük, tehát rám nincs igazán szükségük, másrészt, ahogy mondani szokás: én jobb szeretek a saját hazámban első lenni, mint Hollywoodban másodhegedűs.

A profi (Jean-Paul Belmondo) Forrás: AFP

Furcsa, hogy így elhatárolja magát Amerikától, hiszen Önt és a Cerito Filmst nagyon sokszor vádolták azzal, hogy amerikai klisékkel dolgozik, hogy folyvást a Belmondo-recept szerint főz: végy egy zsarut vagy egy csirkefogót, öntsd le öt deka kaszkadőrmutatvánnyal, körítsd szép nőkkel, tégy mögéje egzotikus tájakat, párold egy kis szentimentalizmus-gőzben satöbbi. Mi a véleménye?

Látom, alaposan felkészült. Hogy mi a véleményem? Hát erre azt tudom válaszolni, hogy....hogy egy színésznek, ha sikere van valamiben, akkor mindig a fejéhez vágják, hogy ismétli magát. Velem is így van.

Ha vígjátékban játszom, azt mondják: ,,Á, ez csak komédiázni tud", ha gengsztert játszom: ,,Á, ez folyton öltözködik!", ha nem használok dublőrt: ,,Á, ez folyton nem használ dublőrt!" és így tovább...

Amikor eljátszottam például Alain Resnais rendezésében Staviskyt, akkor rámsütötték a
romantikus bélyeget. Megszoktam, nem zavar. Ez olyan, mintha Humphrey Bogartnak (nem akarom magam őhozzá hasonlítani) azt mondták volna: ,,Ön mindig esőkabátot és kalapot visel". Persze, lehet, hogy mondták neki. De most meghalt, most mindenki csodálatosnak tartja. Ez tipikus, ha meghal valaki, rögtön zseniális lesz. Tudja, mit mondok; inkább csepüljenek, ráérek még meghalni. Engem nem zavar, hogy mit fecsegnek rólam összevissza. Engem csak az érdekel, hogy megnézzék a filmjeimet.

Stavisky (Charles Boyer és Jean-Paul Belmondo) Forrás: AFP

Ha ennyire fontos Önnek a népszerűség, miért nem játszik a televízióban?

Játszottam, igaz, nagyon régen A három testőr-ben D'Artagnant-t, méghozzá élő adásban, ez félelmetes erőpróba volt, hiszen élőben kellett párbajoznom, nagyon szerettem; de ha őszinte akarok lenni, akkor meg kell mondanom, hogy én televízió-ellenes vagyok. A televízió kizsákmányolja a
színészt, hamis népszerűséget ad neki, majd eldobja, mint egy kiürült zsákot. A televízió-népszerűség hamis népszerűség, a tv-sztárok álsztárok, egy-egy filmsorozat főszereplője, mondjuk, néhány hónapra az ország leghíresebb színésze lesz, majd a süllyesztőbe kerül egy másik sorozat kedvéért. Ez a mozifilmnél nem fordulhat elő...ott a közönségnek legalább ki kell fejteni némi erőfeszítést, hogy lásson bennünket; fel kell öltöznie, kocsiba vagy taxiba kell szállnia, el kell jönni, stb. A tv előtt csak leül, s megnézi a heti üdvöskét. Na, látja, a tv-színész valóban fogyasztási cikk. Ugyanúgy hirdetik, mint a kutyaeledelt.

És a színház?

Ó, a színház az igazi erőpróba.

És nem fél ettől az erőpróbától? Huszonnyolc éve nem játszott színházban, s most Dumas-Sartre: Kean, a színész című darabját próbálja...

De, félek. De akkor is lámpalázam volna, ha tavaly játszottam volna utoljára színházban. Én nem tudok lámpaláz nélkül a deszkákra lépni. A pályám kezdetén, 1950-től 1959-ig, végig színházban játszottam, és kilenc évig folyvást lámpalázam volt, csak le kellett győzni. Ez ugyanaz, mint amikor az ember kaszkadőrmutatványt csinál; amikor egy repülőgép alatt áll vagy amikor átugrik egy robogó kocsiból egy másikba, nem mondhatja, hogy nem izgul. Az ember reggel lámpalázzal ébred,
végiggondolja, mi minden történhet vele, miközben felkapaszkodik a magasba és fél. De amikor már fönt van, akkor elmúlik. A színpaddal ugyanez a helyzet: előtte egy héttel félni fogok, ez biztos, de ha minden jól megy, s ezt le is kopogom, akkor a színpadon már nem fogok félni.

A Mississippi szirénje (Catherine Deneuve és Jean-Paul Belmondo) Forrás: Collection ChristopheL via AFP/Les films du carosse / Lesproductions Artistes associes

Mi volt élete első szerepe?

Nevetni fog, a herceget játszottam a Csipkerózsiká-ban. Tizenhét éves voltam...

És most huszonnyolc év után miért teszi ki magát ennek a kalandnak?

Mert a színház olyan szerelem, amely sohasem múlott el bennem. Kezdetben eszemben sem volt otthagyni a színházat, de akkoriban évente hat filmben játszottam, tehát nem maradt időm a színházra. Minden évben azt mondtam: majd jövőre. Aztán meg nem találtam olyan darabot, amihez kedvem lett volna. S közben észre sem vettem, hogy elrepült az idő.

És miért éppen ezt a darabot választotta?

Mert nagyon jó darab, nagyon jó szereplehetőség. Kean olyan dolgokat mond el erről a szakmáról, amiket én is szívesen elmondanék, tehát ahelyett, hogy a saját szavaimmal kísérleteznék, most Kean személyén keresztül fogom elmondani. De az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy én eredetileg
Feydeau Bolha a fülben című bohózatával akartam visszatérni a színpadra, Marielle-lel és Rochefortral a főszerepben. Már minden elő volt készítve, de akkor váratlanul kihozta a Comedie Francaise. Akkor javasoltuk a rendezőmmel, Robert Hosseinnel (akivel például épp A betörés című filmet forgattam) a Varieté Színház igazgatójának a Keant. Ő azonban nem akarta. Azt mondta, hogy nem tudom
eljátszani, nincs hozzá elég hangom. Ezért mentünk végül a Marigny Színházba.

Úgy tudom, színészi pályája elég göröngyösen indult...

Hát igen, engem az elején mindenki le akart beszélni a színészi pályáról, a barátaim, a tanáraim, Pierre Dux például,

ő azt mondta, hogy ezzel a pofával soha nem ölelhetek meg egyetlen nőt sem a színpadon,

aztán meg magam is eleinte bohóc szerettem volna lenni (látja, ezért választottam ezt a szerepet a Montreali bankrablás-ban ), végül 1951-ben felvettek a Konzervatóriumba.

Milyen darabokban játszott ekkor?

A Théátre de la Huchette-ben játszottam egy darabban, a címére már nem emlékszem, csak arra, hogy Mecky volt a főszereplő, mi tizenheten voltunk a színpadon, a teremben hét néző. Aztán Barillet Grédy komédiájában, A fehér királynőben, esténként 6 frank húsz centimért, majd statisztáltam Pierre Brasseur-nek, Jeém Marnis-nak, akitől rengeteget tanultam a Caesar és Cleopátrában...

Úgy tudom, a színészvizsgája a Konzervatóriumban nem sikerült valami fényesen...

Erről sokat beszéltek...azt írták, hogy átírtam a vizsgadarabokat. Holott csak annyi az igazság, hogy Feydeau egyik egyfelvonásosával kellett vizsgáznom, s én kicsit összehúztam a szöveget, s tény, ami tény, a magam szájába „helyeztem át" az összes jó végszót. Hatalmas botrány volt, kirúgtak, a
pótvizsgán ugyanezt tettem egy Moliére-szöveggel...azt hiszem, az ellen akartam tiltakozni, hogy nyakkendős urak három perc alatt döntsenek az egész életemről.

Miben játszott utoljára színházban?

Bemard Régnier darabjában, a Titokzatos party-ban 1958-ban a La Bruyere Színházban. Látja, álmomban sem jutott volna eszembe, hogy az idő így elszáll. Huszonnyolc év!

Ha már az időről beszélünk, engedjen meg egy kérdést. Jean Gabin egyszer azt mondta, hogy ötvenéves korában az ember fordulóponthoz ér. Ön most ötvenhárom éves ...

Úgy, szóval volt mersze kimondani? No, akkor be is fejeztük a beszélgetést. Vége!

De Jean Gabin tényleg mondta ezt!

Valóban?

Isten bizony!

Az más. Elhiszem. Akkor megbocsátok. De Gabin ezt valószínűleg hatvanéves korában mondta, nem? Mert Gabin ötvenéves volt, amikor visszatért Amerikából; Franciaországban nem volt sikere, ez egy nagyon nehéz periódus volt a számára, amiről sokat mesélt nekem. Nyolc évig nem kapott egyetlenegy szerepet sem! Nagyon szomorú volt, de nem keseredett meg, nyolc év! Nekem szerencsére nem voltak ilyen szüneteim, sem harminc-, sem negyven-, sem ötvenéves koromban. Lehet, hogy majd hatvanéves koromban lesz, várok. Persze fordulópont sokszor van az ember életében, minden kornak megvan a maga fordulópontja, tehát nem érdemes és nem szabad állandóan azon rágódni, hogy most ötvenéves vagyok, most hatvan, satöbbi, mert akkor kínos lesz a dolog. Én, amíg egészséges vagyok, s reggelente úgy ébredek, hogy jó erőben érzem magamat és nem vagyok nyomorék, addig nem gondolok a koromra.

Rendben, de mi lesz, ha egy reggel nem ébred jó erőben?

Az ember, amikor megszületik, nagyon jól tudja, hogy egyszer meg fog öregedni és meg fog halni. Én addig élek, ameddig játszom. És amíg játszom, addig élek.