Vágyak, emlékek, fájdalmak, csodák - és a halál

Szidbád

Ötven évvel ezelőtt mutatták be a magyar filmművészet egyik legszebb filmjét, Huszárik Zoltán formabontó Szindbád című Krúdy-parafrázisát.

Az élet alkonyán, a fakuló jelenből a színekben pompázó múlt emlékképeit megidézve, létezés és elmúlás, álom és valóság, vágyak és valóság vékony határán egyensúlyozva, a folyamatosan és önmagában megújuló természetben, szépasszonyok tekintetében, terített asztalnál, az érzéki örömök csillapíthatatlan élvezetében keresi Huszárik Zoltán varázslatos képekből szőtt filmjének hőse, Szindbád, ha nem is az élet értelmét, de legalábbis az emberlét szépségét.

Merthogy, tévedés ne essék, az 1971-es, filmbéli Szindbád elsősorban a rendező, Huszárik hőse (s persze mellette még, minimum, a tökéletesen átlényegülve szerepformáló Latinovits Zoltáné, a színekben és hangulatokban tobzódó világot megörökítő operatőr Sára Sándoré, a lenyűgöző makrofelvételeket készítő Gujdár Józsefé, s az ugyancsak operatőrnagyság, ezúttal dramaturg Tóth Jánosé is). Krúdy Gyula alteregó figurájának tekintetén keresztül Huszárik Zoltán keresi vágyakozva, eltűnődésében is megszállottan a világ szépségét, az élet teljességét.

Szindbád Forrás: Filmarchívum

A Szindbád erős képi asszociációkkal megszaggatott, ábrándozó és filozofáló költői formanyelve, teret és időt az emlékezés lebegő logikája szerint szabadon kezelő – a szabályos történet helyett a hangulatot előnyben részesítő – cselekményvezetése a korábbi rövidfilmekkel, kiváltképp az Elégiá-val (1965) és a Capriccio-val (1969) hasonlatos, azaz Huszárik első nagyjátékfilmjének stílusa, gondolatvilága és hangulata kikövetkeztethető a kisfilmjeiből. Mondhatnánk, a rendező az elmúlás fogságában vergődő életszeretet, az emlékezés és a képzelgés mechanizmusának ábrázolásához találta meg magának Krúdy Gyulát és a száz és hét asszony alsószoknyájának fodrozódó tengerén kalandozó Szindbádot (épp úgy, ahogy később a művész és a társadalom ellentmondásos kapcsolatának ars poetica-szerű ábrázolásához is "rátalált" Csontváryra).

Krúdy Gyula Szindbád-novellái: az élethabzsoló férfiemlékezet legszebb magyar szépprózai teljesítménye. Egyúttal Krúdy egyedülálló és utánozhatatlan, a líra helyét a prózában visszakövetelő, mégis, 21. századi elmével is modern nyelvművészete megfilmesíthetetlennek tűnik: csupa hosszú, az emlékezés, az álom és a képzelet logikája szerint újabb és újabb irányokba kanyarodó mellérendelő összetett mondat, amelyek ráadásul nem valamely szerteágazó cselekmény, hanem a múlékony, keservesen visszaidézni próbált idő nyomába szegődnek, réveteg és többszólamú – melankolikusan sóvárgó – hangulatban.

Szindbád (Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán) Forrás: Filmarchívum

Huszárik filmje épp a lehetetlennek tetsző vállalkozást teljesítette. A mozgókép nem valamely Krúdy-prózát illusztrálja, hanem kéttucatnyi Szindbád-írás és néhány más Krúdy-novella töredékeit epizodikus szerkezetben összegyúrva – monológokkal kísérve és bevillanó emlékképekkel, képzettársításokkal megszakítva – alkot a film önálló értékű, mégis Krúdy szellemiségéhez is hű Szindbád-parafrázist. A felhasznált novellák keletkezési idejét tekintve a film epizódjai látszólag rapszodikus sorrendben követik egymást – mivel azokat, ahogy Krúdy novellaciklusát is, a főalak, de még inkább az emlékezés és a képzelet szabálytalan folyama kapcsolja össze, rendezi lazán is szoros egységbe.

Az egyes novellákat illetően: különleges, az író szellemiségéhez hű, de mégis az eredeti szövegekkel szabadon – a filmnovellafüzér céljaihoz igazítva – bánó adaptáció Huszárik Szindbád-ja. A film legtöbbet idézett (s mert kontextusából kiragadható: helyét önálló értékű kisfilmként is megálló) jelenete, a csillapíthatatlan gyomrú éttermi életkép például nem is Szindbád-novella, az 1926-os Isten veletek, ti boldog Vendelinek! főalakja egy másik Krúdy-alteregó, az élettől megcsömörlött Privát úr, aki egy pesti "szolid polgári vendéglőben" lesz fültanúja a "kopasz kis pincér" és a falánk "bolond falusi úr" kiadós fogások közti beszélgetésének a csapodár Passziánszról, hogy aztán kellő életundort felhalmozva magában, egy aljas kis hazugsággal bosszantsa a felszarvazott két férfit.

A "bolond falusi úr" figurája lett Huszárik filmjében Szindbádra igazítva – s a felhasznált írásmű veszített ugyan eredeti jelentéstartalmából, mégis, a filmre vitt változat is hű Krúdy szellemiségéhez, a Krúdy-olvasmányélmény alaphangulatához (kiváltképp, mert az éttermi epizódot a 10 évvel korábbi Vörös ökör című Szindbád-novella "átfazonírozott", de értelmét tekintve sértetlen zárómondata vezeti fel: "Élet, élet, szent megunt élet. Milyen jó visszajönni beléd!").

S ugyanígy, az eredeti írás szellemiségét nem sértve marad csonkán a nyitójelenethez felhasznált novella, A tetszhalott (1925) – a rozzant kocsiján kábultan a szeretője és felesége háza között zötykölődő Szindbád ezúttal nem tér magához, hogy aztán a hajnali fagyban türelmetlenül követeljen újbóli bebocsátást kedvesénél. Szindbád a film elején valóban a halál felé tart a taligán, ahogy a film végén, a templomban utol is éri a végzete.

A két halál ad keretet a filmnek: másfél óra játékidő, emlékepizódokkal és az érzéki tapasztalás villámként bevillanó mozaikszilánkjaival – és ezért sincs jelentősége, hogy melyik epizód mikor játszódik, Szindbád múltjában vagy jelenében (egyáltalán, megtörtént-e vele, vagy csak vágyakozik, vissza, a szent és megunt életbe), mert az emlékekben bolyongó másfél óra valójában egyetlen pillanatot, az életből a halálba átlépő főhős tudatában végtelenné táguló utolsó pillanatot ragadja meg.

Huszárik asszociációkban áramló, költői realista Szindbád-ja átível a "szubjektív" és az "objektív" időn – de még csak nem is ez az időn túli időtlenség tűnik a fő vezérelvnek. Huszárik művészi ambíciója – megtámogatva Latinovits Zoltán, Dajka Margit vagy Ruttkai Éva átütő jelenlétével, Sára Sándor illatokat is rögzíteni képes kamerájával, Vayer Tamás korhűségben is szimbolikus díszleteivel, Jeney Zoltán képzettársító kísérőzenéjével vagy Morell Mihály lenyűgöző montázstechnikájával – nem csupán a történetmesélésen és a hangulat-, valamint tudatábrázoláson mutat túl: az elbeszélés logikájából kilépő asszociációiban teljes, egynemű világot teremtett, amelyben összeér a természet, az épített környezet, a valóság és a képzelet, az érzéki tapasztalás és a gondolat. Az élet teljessége, mindaz, ami szép és jó, szabad és lehetetlen – egy máskülönben nem kimondottan tiszteletre méltó, honvágytól és elvágyódástól egyaránt gyötört, örömöket habzsoló ködlovag, Szindbád világában megragadva.