Két évig bujkált a rabló az óvárosban, végül egy nő miatt sikerült elfogni

Az alvilág királya

Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1937 januárjában mutatták be a párizsi mozik Julien Duvivier költői szépségű bűndrámáját, Az alvilág királya című filmet, amely most digitálisan felújított változatban került fel a leglátogatottabb streaming-szolgáltató kínálatába.

Julien Duvivier (1896-1967) mintegy három évtizeden keresztül az egyik legnépszerűbb francia rendező volt, s bár sokszor vádolták kommercializmussal, az 1930-as években készült, mai szemmel is megingathatatlan szakmai magabiztosságról árulkodó filmjei még legádázabb kritikusai szerint is magas művészi értékűek, amelyek ráadásul tökéletesen tükrözik a korszak francia filmművészetében kiemelkedő irányzat, az ún. lírai realizmus összes stiláris jellemzőjét.

Pályatársa, a valaha élt legnagyobb hatású francia rendező, Jean Renoir találóan foglalta össze Duvivier (és ezzel együtt a francia lírai realizmus) erényeit: "nagyszerű technikus, szigorú erkölcsbíró és költő".

Az 1937-ben bemutatott gengszterdráma, az egykori detektív Henri La Barthe (Ashelbé álnéven írt) regényéből készült Az alvilág királya is pontosan tükrözi Renoir megállapítását: minden egyes képkocka magas szintű technikai felkészültségről árulkodik, miközben Duvivier a cselekményt nem csupán gondosan kimunkált és lebilincselő látvánnyal, kiváló színészvezetéssel vagy biztos tempóérzékkel adagolt fordulatokkal emeli a szokványátlag fölé, hanem az alapvető emberi tisztesség és szabadságigény eszményeinek költői látásmódról árulkodó bemutatásával is.

Az alvilág királya (Mireille Balin, Jean Gabin és Lucas Gridoux) Forrás: Netflix

Duvivier filmköltészetét – miként a francia lírai realizmusét is – a fatalista romantika jellemzi, amelynek középpontjában a tragikus sorsú férfi jobb élet utáni, pillanatra felcsillanó reménye áll. A párizsi ékszertolvaj Pépé (Jean Gabin) már két éve bujkál a rendőrség elől a francia gyarmatváros, Algír szűk és sötét sikátorok, magasba tartó meredek lépcsők és mélybe húzó piszkos szakadékok szabdalta ősi központjában, a zűrzavaros labirintushoz hasonlatos Kaszbában. A zsúfolt óváros lakói (mindenféle népség: őslakosok és hontalanok, berberek, feketék, kínaiak, szlávok, görögök, spanyolok, olaszok, vándorcigányok) kedvelik és segítik is a bűnözőt – a rendőrség tehetetlen, Pépét a Kaszbában letartóztatni képtelenség, ki kell csalogatni az óvárosból.

A francia rendőrök türelmetlenek, az algír Slimane felügyelő (Lucas Gridoux) viszont kivárásra játszik, jól sejti: Pépé számára a Kaszba nem csupán menedék, de börtön is, előbb vagy utóbb megpróbál visszatérni Párizsba, és akkor le lehet tartóztatni. Duvivier két alapvetően szimpatikus, összetettségükben nagyon is hasonló jellemet állít szembe egymással: a romlott és cinikus, de mégis romantikusan erkölcsös bűnözőt (aki például egy rendőri rajtaütés során szigorúan csak lábra céloz) és a hivatása iránt elkötelezett, csellel és nem erőszakkal dolgozó, dörzsölt bűnüldözőt. Mindketten szabadon közlekednek a Kaszbában, amely a kölcsönös tiszteletet sem nélkülöző harcukban semleges övezetnek minősül.

Az alvilág királya (Lucas Gridoux és Jean Gabin) Forrás: Netflix

A rabló vesztét végül egy szép nő okozza: Pépé egy pillanat alatt beleszeret a párizsi turista Gaby-ba (Mireille Balin), egy módos aggastyán kitartottjába. Slimane kihasználja Pépé fellobbanó romantikus érzéseit: azt hazudja a nőnek, hogy a férfit megölték egy razziában, majd Pépé tudomására hozza, hogy a nő elhagyni készül Algírt, s amikor Pépé Gaby után siet, letartóztatja – némi, cseppet sem elhanyagolható segítséggel: a rablót a másik, csalódott szeretője (Line Noro) árulja el, ő mondja el a Pépére nagy erőkkel várakozó Slimane-nek, hogy a férfi nem Gaby szállodájába, hanem a kikötőbe tart.

Az alvilág királya (Line Noro és Jean Gabin) Forrás: Netflix

Duvivier filmje tehát csak félig gengszterfilm, s legalább annyira szerelmi dráma – de mindkét minőségében a műfajok eredeti gondolatfelvetéseivel. A bűnfilmek között Duvivier elsőként rendelte egymás mellé a jobb sorsra érdemes bűnözőt és a ravasz (de nem álnok, mert céljait és módszereit ellenfelével előre közlő), elhivatott bűnüldözőt úgy, hogy közben mindkét eltérő világ erkölcsi minőségét is hangsúlyozza (később ez az ütköztetett bűnfilozófia a francia krimik legtehetségesebb rendezőjének, Jean-Pierre Melville filmjeiben, kiváltképp Az áruló-ban és A vörös kör-ben ért a csúcsra).

Duvivier filmjében nem a bűnözők, hanem a rendőrspiclik között találhatók az igazán elvetemült alakok: önkéntes besúgók, akik irigységből és haszonszerzésből hágják át a betyárbecsület íratlan kódexét, mi több, Régis (Fernand Charpin) nem átallja kihasználni egy férfi legszentebb érzéseit, amikor Pépé fiatal pártfogoltját, Pierrot-t (Gilbert Gil) a fiú beteg anyja nevében írt, hamis levéllel csalja ki a Kaszbából.

Az alvilág királya (Jean Gabin és Marcel Dalio) Forrás: Netflix

Romantikus drámaként Az alvilág királya szerelmi háromszög történet, csordultig telve vággyal és féltékenységgel – eredetisége nem is ebben áll. Pépé számára a két asszony, régi és új szeretője, hangsúlyosan több két vonzó nőnél: a roma Inès éppúgy átmeneti menedék, mint a Kaszba, s a féltékeny nő ölelő karjai egyúttal béklyóba is kötik, míg a pompában ragyogó Gaby a szabadság iránti vágyát gerjesztik benne, egy olyan élet reményét, amelynek nincs köze a bűzös sikátorokhoz, a fárasztó meneküléshez. Olyannyira, hogy Gaby csillogó ékszerei láttán Pépében nem a bűn, hanem a szerelem iránti vágy növekszik (nem tévedés: az 1969-es Fogd a pénzt és fuss! című tolvajkomédiában Woody Allen Duvivier filmjét idézi, amikor a piti bűnöző Virgil Starkwell a parkban beleszeret legújabb kiszemelt áldozatába, s félóra múlva már arról is letesz, hogy ellopja a fiatal nő pénztárcáját).

Nem pusztán Inès áll szemben tehát Gaby-val, hanem a Kaszba és Párizs. Duvivier filmjében ugyanis nemcsak a lírai realizmus elsőszámú színésze, Jean Gabin vagy a kígyótermészetű alakok egyik leghitelesebb megformálója, Lucas Gridoux a főszereplő, hanem a város: a búvóhely és börtön ellenmondásait egybeforrasztó algíri óváros, és a Kaszba nyomorából elérhetetlennek tűnő, egyetlen nő személyében megjelenített Párizs.

Mi több, a gengszterdrámát és a szerelmi háromszög történetet épp a város forrasztja egybe, két, máskülönben széttartó műfaji cselekmény a helyszín miatt illeszkedik össze tökéletes egységben.

A valóságos óvárost Duvivier csak néhány külső felvételen mutatja meg, a film nagy része díszletek között forgott, ám Jacques Krauss építészi zsenialitásának, Marc Fossard és Jules Kruger játékos kamerájának és expresszionizmust idéző világítástechnikájának köszönhetően hibátlan a valóságba olvadó mesterséges világ illúziója, a látvány terén is a dokumentarizmus helyébe lépő rekonstruált realizmus.

Az alvilág királya (Jean Gabin és Gabriel Gabrio) Forrás: Netflix

Duvivier filmje nem pusztán a francia lírai realizmus egyik értékes alkotása: Az alvilág királya megtermékenyítően hatott mind az európai, mind a hollywoodi filmre (a film amerikai premierjére csak 1941-ben került sor, de már 1938-ban elkészült a hollywoodi remake, az Algír, majd ebből tíz évvel később Casbah címmel egy film noirt és musicalt házasító változat született).

Csak két további példa (a már említetteken túl): Az alvilág királyá-t kritikusként is méltató Graham Greene bevallottan Duvivier filmjétől megihletve írta meg a csavaros brit film noir, A harmadik ember (1949, r.: Carol Reed) forgatókönyvét, amelyben a második világháború utáni, romokban heverő Bécsben bujkál a gyanús ügyletekbe keveredett, halálát megjátszó Harry Lime (Orson Welles). És ott van minden idők egyik legtöbbet idézett amerikai filmje, a Kertész Mihály rendezte Casablanca (1942), amely hangulatában és a cselekmény számos vonatkozásában emlékeztet Az alvilág királyá-ra, legyen szó kolonialista romantikáról, nem kívánatos rendőrbarátságról, többszereplős szerelmi vívódásról vagy épp a boldogságot jelképező Párizsról.

Az alvilág királya (Jean Gabin és Mireille Balin) Forrás: Netflix

Kétségkívül, Az alvilág királya a szerelmi drámát sem nélkülöző film noir fontos ősképe. Duvivier megteremtette a tökéletes antihőst: azt a cinikusan racionális bűnözőt, aki sajátos erkölcsi szabályrendszere miatt is szemben áll a társadalommal, és akinek végzetét éppen az okozza, hogy (egy szebb élet iránti remény hatására) egy pillanatra feladja racionális gondolkodását, s hagyja, hogy becsapja az élet. Duvivier éppen úgy a bűn lehetetlenségét hangsúlyozza, mint amerikai gengszterfilmes kortársai (Kis Cézár, A közellenség, A sebhelyes arcú – csak hogy az 1930-as években indult hollywoodi gengszterfilm legkézenfekvőbb hármasát említsük), ám sodródó antihősének végzetén keresztül nem a bűn iránti szenvedélyt, hanem végeredményben a szerelemért vállalható szenvedést állítja példaként – és ezzel valóban a líra magasságába emeli a sárban talált emberi sorsot.