Ilyen volt felnőni az utcai lázongások idején

Jude Hill stars as "Buddy" in director Kenneth Branagh's BELFAST, a Focus Features release. Credit : Rob Youngson / Focus Features

Az idei, rendkívül gyenge Oscar-jelöltek között kifejezetten kellemes meglepetés Kenneth Branagh önéletrajzi ihletésű filmje. A Belfast egy klasszikus felnövéstörténet, amelyben egy gyermek hányattatásait követhetjük végig a hatvanas évek végének csaknem polgárháborúba fulladt Írországában. A képek festőiek, a forma azonban majdnem a tartalom rovására megy.

Kenneth Branagh kétségkívül az egyik legsokoldalúbb és legelismertebb brit filmalkotó: eddigi karrierje során nyolc alkalommal jelölték Oscarra, a legjobb egész estés és rövidfilmért, a legjobb rendezésért, a legjobb férfi fő- és mellékszereplőjéért, valamint a legjobb adaptált és a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó szoborért egyaránt versenyzett.

És bár mindez idáig egyetlen jelölését sem váltotta díjra, mégis döbbenetes ez a teljesítmény, különösen azért, mert egyébként nem mondhatnánk róla, hogy egy kifejezetten biztoskezű művészről lenne szó. Jellegzetes színpadias stílusa kitűnően működik, ha Shakespeare-adaptációról van szó (V. Henrik, Sok hűhó semmiért, Hamlet), de rögtön erőltetetté válik, ha egy Agatha Christie-regényt kell vászonra ültetni (Gyilkosság az Orient expresszen, Halál a Níluson). De abból szakmai szeretetből – amelyben újra és újra megfürdőzhet – valószínűleg nem kevés önbizalmat is merített, legalábbis ez a következtetés vonható le akkor, ha valaki önéletrajzi filmet készít a gyermekkoráról annak ellenére, hogy az nem is volt túlságosan érdekes vagy rendkívüli.

Belfast Forrás: © 2021 Focus Features, LLC./Rob Youngson / Focus Features

Jó, utóbbi kijelentés talán túlzás, hiszen

a hatvanas évek végén, Írországban kezdte meg az általános iskolai tanulmányait Belfastban, amikor a város csaknem anarchiába fordult a katolikus–protestáns vallásháborút is magába foglaló, etnonacionalista észak-írországi konfliktus során,

de a rendezéséből kiindulva az alkotót gyermekként inkább egészen más problémák izgatták, mintsem a felnőttek acsarkodása. Édesapja Londonba ingázott fizikai munkásként, így egyre gyakrabban merült a fel kérdés a szülei között: maradjanak-e Belfastban, vagy mindannyian költözzenek át Angliába? Kenneth, vagy ahogyan a filmben hívják, Buddy inkább az előbbire szavazott volna, hiszen belehabarodott az egyik osztálytársnőjébe, de a városban laktak a barátai és a nagyszülei is, az utcákon zajló konfliktusokból pedig alig érzékelt valamit; a helyi mozi legalábbis kitűnően elterelte a figyelmét.

Belfast Forrás: © 2021 Focus Features, LLC./Rob Youngson

Mint mindezekből is kiderül, egy tipikus felnövéstörténetről van szó, első szerelemmel és a halállal való első szembenézéssel, azaz csupa olyan gyermekkori élménnyel és traumával, amelyeket aztán egész életünkben cipelünk magunkkal.

És talán a rendező is érezhette, hogy ez a sztori önmagában kicsit sovány, ezért olyan látványvilágot komponált a filmhez, hogy az állunk is leesik. A fekete-fehér felvételek (operatőr: Haris Zambarloukos) mesterik és festőiek, sőt, talán már-már hivalkodóan geometrikusak, mindenesre nincs az alkotásban egyetlen olyan kocka sem, amely ne állná meg a helyét egy fotográfiai kiállításon és ne akarnánk egyből bekeretezni, majd a nappali falát díszíteni vele. Igazi gyönyör a szemnek, különösen azokban a jelenetekben, amikor filmet vagy színdarabot néz a főszereplő és hirtelen megtelik színekkel a vászon. Viszont pont ezekben a pillanatokra érezhetjük azt, hogy a forma eluralkodik a tartalom felett: a kisfiú művészetek iránti fogékonysága bár hangsúlyos eleme a történetnek, de olyannyira mégsem, hogy ennyire látványosan megkülönböztetett vizualitást érdemeljen.

Belfast Forrás: © 2021 Focus Features, LLC./Rob Youngson / Focus Features

A színészek kiválóak, az édesanyát alakító Caitriona Balfe a visszafogott, de érzelmes dús játékával Oscar-jelölést érdemelt volna, nem beszélve a nagymamát megformáló Judi Dench-ről, de az esetében nem is számítunk soha másra, a több mint hatvanéves karrierjének csaknem minden szerepéről elmondható ez.

A legnagyobb meglepetést azonban a családfőt alakító Jamie Dornan nyújtja, aki megerősíti azt a képzetünket, miszerint az úgynevezett young adult regényadaptációkban a művészi koncepció részét képezi, hogy a színészek pocsékul, ámde annál szélesebb gesztusokkal játsszanak. Robert Pattinsont sem tudta például senki komolyan venni jódarabig az Alkonyat-filmek után, számos zseniális alakítás után tudta csak levedleni a napfénytől csillogó romantikus lelkű vámpír figuráját, és ugyanígy, A szürke összes árnyalatá-nak főszereplőjeként ismerté vált Dornanról sem gondoltuk volna, hogy valójában kiváló színész, a Belfast után azonban nem kell többet magyaráznia a bizonyítványát.

Az alakítások és a fényképezés tekintetében tehát egy kiváló alkotásról van szó, csupán tartalmában, drámaiságában nem képes felnőni az olyan hasonszőrű remekművekhez, mint amilyen a Cinema Paradiso vagy a köztelmúltból Alfonso Cuaróntól a szintén önéletrajzi ihletésű és ugyancsak fekete-fehér Roma. Amíg a moziban ülünk, könnyedén magával ragadnak a képei és a hangulata, minden ízéből érezni, hogy a fesztiválszezonra készült, de valószínűleg, ha néhány év múlva ismét találkozunk a címével, akkor a ,,mi is volt az?" típusú tanakodásba kezdünk. Igaz, a rendkívül harmatos idei Oscar-jelöltek közül így is bőven kiemelkedik.