Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Néhány alkotónak elég csupán egy mesterművet készítenie ahhoz, hogy a neve örökre a kánon részévé váljon. Közéjük tartozik Guillermo del Toro is, aki miután három Oscar-díjat is nyert A faun labirintusá-val, a szakma és a közönség is a keblére ölelte. Még az olyan korábbi korrekt-közepes rendezései, mint a Mimic – A júdás faj vagy az Ördöggerinc is utólag egészen más megítélésbe került, de a 2006-os diadalmenetét követően az új filmjeit olyan várakozás előzte meg, mint korábban Steven Spielberg aktuális műveit.
Ezt a rajongást az sem törte meg, hogy szinte minden alkalommal csalódást okozott a rajongóinak. A Tűzgyűrű című sci-fije alig szárnyalta túl a Transformers-filmek színvonalát, a Bíborhegy kétségtelenül pazar volt látványvilág tekintetében, de semmi újat nem mutatott a kísértetházas horrorok műfajában, a négy Oscart nyert A víz érintésé-ről pedig ha lehánytjuk az erőltetett gender-ideológiát, akkor nem több egy szokványos szépség és szörnyeteg történetnél.
Tagadhatatlan, hogy del Toro rendelkezik egy jól felismerhető, egyéni személetmóddal és mindegyik munkáját különleges, egyszerre sötét, bizarr, de szemkápráztató látványvilág jellemzi, de az impozáns külsőségek alatt hiányzik az igazi mélység.
Mindez elmondható a Rémálmok sikátorá-ról is, noha egy igencsak személyes projektről van szó. A rendező ugyanis már régóta szeretett volna film noirt készíteni, ki is szemelte William Lindsay Gresham A sarlatán című 1946-os regényét – amelyből egy évvel a publikálása után már készült is egy azonos című mozgóképes adaptáció – és igencsak impozáns színészeket nyert meg a filmhez.
És a képi világra ezúttal sem lehet panasz, a festményszerű felvételek azonban csak rövid ideig képesek leplezni a tartalom hiányát.
A Rémálmok sikátora tipikusan az a film, amelynek már az első perceiben sejteni lehet, hová fut ki a cselekménye: egy unalomig ismert felemelkedés- és bukástörténetről van szó,
amelynek főszereplője egy férfi, aki napszámosként egy vándorcirkuszi társulathoz csapódik, eleinte minden kétkezi munkát elvállal, koszos-mocskos matracokon alszik, de szemében már az első pillanatban érezni a túlcsorduló becsvágyat. És a kitűnő pszichológiai érzékkel megáldott szélhámos hamar rájön, miként kamatoztathatná a képességeit, saját műsorszámmal áll elő, amelyben elhiteti a közönséggel, hogy képes kommunikálni a halott rokonaikkal. Sokaknál működik is a szemfényvesztés, így a bűvész a koszos sátrak után hamar elegáns szállodák hálószobáiban hajthatja álomra a fejét. A hírnév azonban nem csupán könnyen megvezethető áldozatokat, de a dörzsöltebb embereket is vonzza, mások mellett például egy pszichiáternőt, aki alig várja, hogy leleplezze a "halottlátót".
Sajnos nem csupán a főszeplő áldozatai, de nézőként mi magunk is kissé átverve érezhetjük magunkat. A film már a címével is hazudik – sem rémálmok, sem sikátorok nincs benne –, de természetesen komolyabb probléma, hogy bár két és fél órán keresztül kéri a türelmünket, végül üres tenyérrel távozunk. Bradley Coopert a számtalan bájgúnár szerep után kifejezetten élvezetes számító gazemberként látni, kár, hogy a karaktere olyannyira kétdimenziós, mintha az 1940-es évek naiv bűnfilmjeiből mászott volna elő, a történet mondanivalója is a mai szemmel már túlhaladott klasszikusokat idézi. Cate Blanchett, Rooney Mara vagy Willem Dafoe alakítása szintén kiváló, mint mindig, de a figuráik szintén nem növesztenek árnyékot a cselekmény során. És bár kifejezetten üdítő a hangos blockbusterek mellett egy színész- és párbeszédközpontú hollywoodi alkotást látni a mozikban, a sok beszédnek azonban sok az alja.
A komótos, régimódi és elegáns történetvezetésével, valamint a szemkápráztató látványvilágával olyan a film, mint egy koros, díszes, nagy becsben tartott vadászpuska, amelyet hatástalanítottak már a tűzszerészek, így csak esztétikai díszként funkcionál.
Ennek ellenére a régi film noirok kedvelőit semmiképpen sem beszélnénk le a Rémálmok sikátora megtekintésétől, hiszen a műfaj úgy tűnt el a mozik kínálatából, mintha soha nem is létezett volna. Del Toro pedig tagadhatatlanul korrekt munkát végzett, csupán az egykor Mexikó csodagyerekének kikiáltott rendezőtől többet várnánk egy ügyes ujjgyakorlatnál.
