A gyönyörűen csúnya nő

A most 80 éves Barbra Streisand a világ egyik legsikeresebb előadóművésze – azon kevesek egyike, aki elnyerte az amerikai szórakoztatóipar négy legfontosabb elismerését: a televíziós Emmy- , a zenei Grammy, a filmes Oscar- és a színházi (pontosabban a Broadway-produkciók) Tony-díjait.

Barbra Streisand páratlan adottságú énekesnő, kiváló dalszerző, az amerikai szórakoztatóipar egyik legtehetségesebb (és ennek megfelelően: az egyik leggazdagabb) üzletasszonya, de ahhoz, hogy a 20. század kulturális ikonjává váljon, kellettek a filmek is. Olyan, a maguk módján legendás mozgóképek, amelyekre utólag visszatekintve megállapítható, hallhatatlanságukat nagy részben épp Streisand színésznői jelenlétének köszönhetik.

Színésznőként Barbra Streisand furcsa és összetett, de mégis megfejthető titok. Fizikai adottságait illetően Streisand fiatal korában sem tartozott a kimondottan szép színésznők közé. Márpedig hollywoodi pályafutása során, első filmszerepétől, a William Wyler rendezte 1968-as Funny Girl-től kezdve olyan klasszikus férfi ideálok szívét hódította meg a vásznon, mint Omar Sharif, Yves Montand, Ryan O'Neal, Robert Redford, Kris Kristofferson, Nick Nolte vagy Jeff Bridges.

Funny Girl (Omar Sharif és Barbra Streisand) Forrás: Columbia Pictures

Barbra Streisand szerepköre tehát az 1960-as évek végétől kezdve minimum az 1990-es évek végéig lényegében meghatározható úgy is, hogy a "nem kimondottan szép" nő elcsavarja a kifejezetten vonzó férfi fejét – elsősorban a fizikai adottságok mögül is sugárzó személyiségének varázsával. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a Streisand-mozivarázslat lényege abban áll, hogy a hosszú orrú, enyhén bandzsa, fiús testalkatú színésznő csak addig tűnik csúnyának, ameddig mozdulatlan – abban a pillanatban, hogy "élni" kezd a vásznon, beszéde, gesztusai, mozdulatai máris megszépítik.

Még csak nem is arról van szó, hogy korai filmjeiben Streisand a néző szeme láttára változott volna minden alkalommal rút kiskacsából ellenállhatatlan hattyúvá, sokkal inkább jellemző a Funny Girl-től az érett színésznőt jelző Csillag születik-ig (1976) a két ellentétes jelző, a szép és a csúnya együttes állapota. Azaz: Streisand csodálatosan szép, miközben nem az. Klaus Mann jellemezte hasonlóan a Mephisto című regényének egyik színésznőjét, Nicoletta von Niebuhrt (akit Bánsági Ildikó alakított Szabó István a regényből készült Oscar-díjas filmjében).

Mi van, doki? (Barbra Streisand és Ryan O'Neal) Forrás: Warner Bros.

Streisand filmjeinek ráadásul van egy fontos közös vonása: a Funny Girl óta szinte az összes szerepében eszes, tehetséges és akaratos, a céljai eléréséért mindenre elszánt, ugyanakkor idealista, az elveit illetően kérlelhetetlen nőként tűnik fel. Szerepeinek ez a közös metszete pedig részben összefügg azzal, miért lett színésznőként rendkívül hamar közönségkedvenc.

Színészi karrierje első évtizedében – a teljesség igénye nélkül: a Funny Girl és a Hello, Dolly! (1969, r: Gene Kelly) kosztümös musicalek hősnőjeként, A bagoly és a cicababa (1970, r: Herbert Ross) vagy a Mi van, doki? (1972, r: Peter Bogdanovich, az operatőr Kovács László) könnyűvérű bajkeverőiként, az Ilyenek voltunk (1973, r: Sydney Pollack) romantikus örök agitátoraként és a Csillag születik (1976, r: Frank Pierson) tehetséges énekesnőjeként – egyaránt ugyanazt a megrendíthetetlen (a nehézségeken mindig felülemelkedni képes) nőt alakította, aki rendre elnyeri (és összetöri) valamely jóképű és sármos férfi szívét. Ez a tény önmagában felszabadítóan hatott a hatvanas-hetvenes évek átlagos külsejű női nézői számára, de a "hódítás" valójában a korszak egyik jellemző nyugati társadalmi változásának, a női egyenjogúság szimbóluma volt, elvégre Streisand jóformán minden elvállalt szerepében a "férfiak világával" szemben bont zászlót.

Barbra Streisand felbukkanása a filmvásznon egy új korszakot jelölt Hollywood történetében, amikor a fősodorban a szépség mindaddig megkérdőjelezhetetlen vonzerejének helyébe (legalábbis egy időre) más, mélyebb és valódibb, mert az időnek jobban ellenálló belső erények léptek.

Szimbolikus, hogy amikor Streisand élete első filmszerepéért átvehette a legjobb női alakítás Oscar-díját, akkor (az akadémiai díj történetében példátlan módon) az elismerést megosztva kapta Katharine Hepburnnel (őt Az oroszlán télen-ért díjazták), azzal a legendás színésznővel, aki az 1930-as években készült filmjeinek megingathatatlan, szókimondó és akaratos szerepeivel a női egyenjogúság első hollywoodi jelképévé vált – mintha csak Hepburn átadta volna a stafétát Streisandnak (akit később színésznőként már nem díjazott az amerikai filmakadémia, második Oscarját a Csillag születik Evergreen című betétdalának zeneszerzőjeként kapta).

Ilyenek voltunk (Robert Redford és Barbra Streisand) Forrás: Columbia Pictures

Érdemes megjegyezni, hogy bár Streisand nem egy szerepe összhangban volt a színésznő életével (ha másért nem, mert a pletykák szerint az akaratos és szókimondó Streisand már első filmjének forgatásakor az idegösszeomlás szélére sodorta a rendezőlegenda Wylert), a pályaválasztásban nem a férfiak jelentették számára az igazi akadályt. Sokkal inkább az édesanyja.

Az 1942. április 24-én, New Yorki ortodox zsidó családba született Streisand korán elveszítette apját, a korábban szopránénekesnő anya pedig nem tudott elegendő figyelmet szentelni lányára, mivel minden erejével a megélhetésükre koncentrált. Lelki törést azonban inkább az okozott az énekesnői karrierről álmodozó kislány Streisandnak, hogy az anyja kijelentette: ennyire előnytelen külsővel soha nem lehet belőle híres előadóművész. A lány azonban mindent megtett álma megvalósításáért, 16 évesen leérettségizett, elköltözött otthonról, s miközben meghallgatásokra járt, a legkülönbözőbb munkákból tartotta el magát, volt telefonközpontos, pincérnő kínai étteremben, majd éjszakai bárok énekesnőjeként (miután 21 évesen megjelent első, rögtön Grammy-díjat nyert lemeze) betört a Broadway-re, onnan pedig Hollywoodba.

Yentl (Mandy Patinkin és Barbra Streisand) Forrás: Metro-Goldwyn-Mayer

Hollywoodi karrierjében rendezői bemutatkozása, az 1983-as Yentl számít igazi korszakhatárnak. Az Isaac Bashevis Singer Yentl, a jesiva fiú című novellájából készült romantikus zenés filmet nem csak rendezte, de egyik producere és társ-forgatókönyvírója (és persze főszereplőnője) is Streisand volt – a nők között elsőként elnyerve a legjobb rendezőnek járó Golden Globe-díjat.

A női egyenjogúság kérdéskörét egy 20. század eleji ortodox zsidó környezetben, egy tudásra, a Talmud megismerésére szomjazó, a csak férfiak számára nyitott jesivába magát férfinak álcázva beiratkozó nő történetén keresztül körbejáró filmet az amerikai filmakadémia is elismerte: a Michel Legrand által komponált zene elnyerte a legjobb eredeti filmzenének járó Oscar-djíat. Máskülönben viszont a Yentl töréspontot jelentett Streisand hollywoodi karrierjében – John Huston rendező szerint ugyanis Streisand (akit huston szerint addig sem foglalkoztattak tehetségének megfelelően) magára haragította a stúdiókat azzal a rámenősséggel, ahogy az 1968 óta dédelgetett filmtervét 15 év szívós munkájával végül tető alá hozta.

Vejedre ütök (Dustin Hoffman és Barbra Streisand) Forrás: UIP Dunafilm

Az biztos, hogy a Yentl óta Streisand összesen hat filmben szerepelt – ebből kettőt maga rendezett (Hullámok hercege, 1991 és Tükröm, tükröm..., 1996), némi túlzással ugyanazt a témát (párkapcsolati trauma) ismételve –, sőt, az utolsó filmjét, a Szeka-túra című feledhető komédiát épp tíz évvel ezelőtt mutatták be a mozik.

Igaz, a 2010-es években több ígéretes forgatási tervről is beszámolt az amerikai filmes szaksajtó (például a Gypsy című Broadway-musical filmváltozatának főszerepéről, illetve a Streisand által rendezni kívánt Nagy Katalin életrajzi filmről), de ezekből (egyelőre) nem lett semmi. Úgy tűnik, a 150 millió eladott lemezzel és 10 Grammy-díjjal a világ egyik legsikeresebb énekesnőjeként, két Oscar-díjas színésznőként, Emmy-díjas tévés előadóként és Golden Globe-díjas rendezőként a most 80 éves Barbra Streisand hollywoodi karrierje negyven évvel ezelőtt épp annak köszönhetően kezdett hanyatlani, amiért a hatvanas évek végén hirtelen berobbant a filmiparba: tehetsége, kérlelhetetlen bátorsága és akaratossága tette ellenállhatatlanul vonzóvá, majd a stúdiók számára dühítően elviselhetetlenné.