Mindenki nagyon vigyázzon! Feltörték a kocsimat, volt benne két jegy a Morbius-ra és valaki berakott mellé még négyet
– viccelődött valaki a Twitteren, de a poén jól érzékelteti, milyen közgyűlölet tárgyává vált az új Marvel-produkció már rögtön a premier napján.
Nem véletlenül: az időfecsérlés szótári definíciója mellé nyugodtan oda lehetne tenni illusztrációként a Morbius plakátját. Kevés olyan film van, amelynek a teljes cselekményét és az összes fordulatát az első öt perc alapján meg lehet jósolni, de ez a szuperhőstörténet ilyen. Már a legelején megismerünk két ritka halálos betegségben szenvedő kora tizenéves fiút, az egyik bámulatosan eszes, ezért különleges tehetségeket gondozó iskolába küldik, majd Nobel-díjas tudóssá válik, miközben a betegsége ellenszerét keresi, a másik pedig meggazdagszik és támogatja a barátja kutatásait. Néhány apró gesztus elég ahhoz, hogy kitaláljuk: az előbbi lesz a hős, az utóbbi pedig az antitézise.
Jól érezhető, hogy a filmet még a járvány előtt forgatták, hiszen Jared Letónak fogalma sincs arról, hogy nem sok jó sül ki abból, ha valaki denevérekkel szórakozik.
A professzor ugyanis egzotikus, vérrel táplálkozó példányokkal kísérletezik titokban, nemzetközi vizeken, majd be is adja magába a DNS-üket és rögtön megtörténik a baj: öntudatlan állapotban másodpercek alatt lemészárolja a hajót őrző zsoldosokat. Az akcióval pedig természetesen a hatóságok figyelmét is felkelti, így bujkálnia kell és miközben csillapíthatatlan éhségével literszámra issza a művért, próbál rájönni, miként fordíthatná vissza a mutációját. Gyerekkori barátja azonban csak azt látja, hogy a pajtása életében először kicsattan az egészségtől, így ő is magába fecskendez egy ampullát, de neki már nincsenek aggályai azzal kapcsolatban, hogy ildomos-e embereket mészárolni a vérszomjának csillapításáért.
Azt azért meg kell hagyni, hogy Jared Leto hiteles vámpírként, olyannyira, hogy a néző elgondolkodik: talán a való életben is az, mert nehéz másként megmagyarázni, miként képes Leto ötvenöt évesen is megformálni a cirka harmincöt éves karaktert anélkül, hogy bármiféle disszonanciát okozna a néző fejében.
Egyébként egy olyan színészről van szó, aki Nicolas Cage-hez hasonlóan felváltva tud Oscar- és Arany Málna-díjas alakításokat egyaránt produkálni. Most az utóbbihoz lehet szerencsénk, igaz, nem igazán hibáztatható érte: a forgatás során valószínűleg nem kapott egyéb instrukciót, minthogy bánatos szemmel merengjen a kapucnija alatt, mintha csak a zenekarának, a Thirty Seconds To Mars-nak egy emo-korszakbeli klipjében szerepelne.
Amikor dühöt kell árasztani és kivillantja a szemfogait, azt számítógépes effektusokkal megoldják helyette.
A trükkök egyébként rendkívül gyengék, a film több alkalommal már-már azokra az akció-sci-fikre emlékeztet, amelyeket a kilencvenes években is a videotékák alsó polcain rejtegettek. És ugyanezt a világot idézi a hivalkodóan buta forgatókönyv is.
Utóbbi illusztrációjaként elég említeni azt a jelenetet, amelyben a címszereplő beül egy random kávézóba és véletlenül lefülel néhány drogdílert, a beszélgetésükből pedig kiderül számára: éppen olyan laboratóriumuk van a kábítószer előállításához, amilyenhez neki is szüksége lenne a kísérletezgetéshez.
A jelenlegi maratoni hosszúságú képregényadaptációk mellett viszont a Mobius játékideje legalább üdítően rövid: alig több mint másfél óra alatt lepereg tokkal-vonóval együtt és szintén a film erénye, hogy akármilyen borzalmas, legalább szélsebes tempóban halad előre és nem próbálja elhitetni magáról, hogy többet ér annál, mint ami: egy olcsó képregényadaptáció.