A kommunizmus betiltott filmje: Pilátus és a többiek

Pilátus és a többiek

Az 1970-es években (illetve azóta folyamatosan) egymást érték a rendhagyó Krisztus-filmek, legyen szó musicalről (Godspell, Jézus Krisztus szupersztár) vagy vallási szatíráról (Brian élete). A világhírű, nagy lengyel rendező, Andrzej Wajda 1972-ben, az akkori Nyugat-Németországban készítette el sajátos, morális és társadalmi kérdéseket vizsgáló passiójátékát, a Mihail Bulgakov fő műveként számon tartott A Mester és Margarita című regény jeruzsálemi fejezeteiből készült Pilátus és a többiek-et. 

Andrzej Wajda lengyel színészekkel, de Németországban, a német ZDF televíziócsatorna számára forgatott 1972-es filmje több szempontból is izgalmas, formabontó alkotás – annak ellenére, hogy a Pilátus és a többiek nem szerepel kitüntetett helyen a világhíres lengyel rendező életművét taglaló monográfiákban, talán azért is, mert a tévéjátékokat (sokszor méltatlan módon) a legtöbbször csak említés szintjén, egyes tematikai összefüggések tekintetében tartják figyelemre méltónak a jelentős alkotók pályafutását, művészi törekvéseit vizsgáló filmtörténészek.

A Pilátus és a többiek ugyanakkor főként az egykori keleti, kommunista blokk országaiban számít "ismeretlennek": a lengyel cenzúra ugyanis megtiltotta, hogy az 1972-es berlini filmfesztiválon is bemutatott filmről recenzió jelenjen meg Wajda hazájában, ezt a gyakorlatot pedig jóformán az összes, szovjet befolyás alatt álló ország sajtója átvette. Sőt, a legtöbb egykori szocialista országban csak a rendszerváltások idején mutatták be a televíziók, a szabadságeufória pillanatában viszont kevésbé tűnt aktuálisnak, ezért akkor is csak kevesek foglalkoztak érdemben Wajda alkotásával.

Pilátus és a többiek Forrás: ZDF

Holott a Pilátus és a többiek előkelő helyet érdemelne Wajda 1970-es években (legtermékenyebb, érett korszakában) készült filmjei között, mivel mind irodalmi adaptációként, mind a 20. századi totalitárius államberendezkedések (beleértve a szabadság illúziójával megvezetett fogyasztói társadalmakat is) működésének általános érvényű – és filozófiai mélységű – példázataként, mind formabontó passiójátékként izgalmas kísérlet.

A rendező-forgatókönyvíró Wajda a 90 perces tévéjátékhoz a 20. század egyik legnagyobb szatirikus írójának, Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című – a sztálinista cenzúra által elhallgattatott író halála után több mint negyedszázaddal később megjelent, de rögvest a világirodalom klasszikusai közé sorolt – regényét vette alapul. Pontosabban annak csak egy vékony szeletét: a 31 fejezetből és egy epilógusból álló, különféle dimenziókban értelmezhető, sajátos idő- és térszerkezetű (a bibliai időket az 1930-as évek moszkvai viszonyaival párhuzamba állító) nagyregényből Wajda csupán négy fejezetet emelt ki, azokat, amelyek (mintegy önálló betétregényként) Máté evangéliumát újraértelmezve, a szovjet diktatúra tükrében ábrázolják az "ártatlan filozófus" Jézus felett a hatalom és erkölcs szorításában ítélkező római prokurátor, Poncius Pilátus dilemmáját.

Pilátus és a többiek (Jan Kreczmar) Forrás: ZDF

Önmagában tehát ennek a négy fejezetnek – amelyek máskülönben a regénybeli Mester készülő tézisregényéből származnak – a színrevitele adaptációs bravúr: öt évvel a Bulgakov-mű hatalmas nemzetközi figyelmet kiváltó "felfedezését" követően Wajda nem a teljes regényt, hanem annak csupán egy vékony (de annál fontosabb) rétegét dolgozta fel, ráadásul úgy, hogy hű maradt Bulgakov regényének egyszerre realista és groteszk, szatirikus és filozofikus szellemiségéhez. Azaz, csupán a Pilátus-fejezetek megfilmesítésével Wajda képes volt érzékletesen, filozofikus mélységből, mentális hatást kiváltva bemutatni a 20. századi diktatúrák természetét.

Pilátus és a többiek Forrás: ZDF

Ehhez Wajda egyik fontos eszköze a helyszín volt. A bulgakovi "evangéliumot" áthelyezte a bibliai Jeruzsálemből 20. századi – hol modern, hol keserű történelmi tapasztalatokra emlékeztető – német kulisszák közé. Pilátus palotáját például Hitler beszédeinek kedvelt helyszínén, a félkészen is monumentális náci épületben, a nürnbergi kongresszusi központban rendezték be, Jézus keresztútja Frankfurt négyszögletes modern épületeit is érintve vezet az autópálya mellett fekvő szemétlerakóhoz, a 20. század végi "fogyasztópolgár" Golgotájához.

A díszletekhez pedig szorosan illeszkednek a kosztümök: míg egyes központi szereplők – így Jézus (Wojciech Pszoniak) és Pilátus (Jan Kreczmar) is – a bibliai idők jelmezeiben játszanak, addig például Júdást öltönyben és nyakkendőben éri utol a halál (éppen úgy, mint Bulgakovnál, az áruló az evangéliumi szövegektől eltérően nem felakasztja magát, hanem a bűntudatától szabadulni képtelen Pilátus emberei ölik meg). Ahogy a krisztusi szavakat saját értelmezése szerint lejegyzetelő (afféle riporterként megjelenő) Lévi Máté (Daniel Olbrychski) is farmerban és fehér polóban mutatkozik – utóbbira a kereszthalált követően "rákerül" Jézus arcmása, egyértelmű utalásként arra a 20. század végi trendre, hogy az emberek (a divatipar hálás közreműködésével) igyekeznek belső azonosulásukat mintás pólókkal is kifejezni.

Pilátus és a többiek (Wojciech Pszoniak) Forrás: ZDF

Wajda tehát rendkívül összetett filmet készített A Mester és Margarita négy fejezetéből – nem csupán Bulgakov szellemiségéhez hű adaptációt, hiszen a bibliai Jeruzsálem és a sztálinista Moszkva párhuzamát jelképes helyszínekkel és kosztümökkel (és a szabadtéri színjátszás eszközével) nem csupán áthelyezte az egykori nemzetiszocialista Németországba, de kiterjesztette saját korának nyugati fogyasztói társadalmára is, teljes körűen értelmezve a (gondolati) szabadságot korlátozó (gazdaság)hatalmi gyakorlatot.

Mielőtt Jézus, Pilátus és a többiek története megelevenedne, a filmet a vágóhídra vezetett birkák képe vezeti fel. Közhelyes prológus ez a megvezetett népről, de húsba vágóan abszurd is. Az egyik kossal, a juhok "kápójával" maga Wajda készít interjút. A többieket áldozatuk magasztos céljáról meggyőzni hivatott kos erkölcsről és szabadságról beszél, később ráismerünk benne az isteni parancsolatokat rideg és gyilkos szólamokká alantasító, a népet Jézus elpusztítására hergelő Kajafás (Vladek Sheybal) vagy a Jézus igazságát felismerő, de erkölcsi érzékét a hatalom súlyától elnyomni kénytelen Pilátus képében.

Pilátus és a többiek (Andrzej Wajda) Forrás: ZDF

A Pilátus és a többiek persze nem elsősorban a teljhatalmat gyakorlóknak, a nemes eszméket gyilkos ideológiává alakítóknak tart tükröt (noha a kommunista diktatúra épp ezért tiltotta a filmet a nézőktől), hanem a "többiek", a megvezetett ártatlanok figyelmét követeli.

A tévéjátéknak Wajda alcímet is adott: egy film nagypéntekre. Igaz, a Pilátus és a többiek német tévépremierje 1972. március 29-én, nagypénteken volt, ám az alcím szimbolikus, a film egésze azt sugallja, hogy kétezer év elteltével, múlt és jelen folyamatos összeolvadásában a világ még mindig nem jutott tovább a kereszthalálnál – és még csak nem is a háborúk vagy a diktatúrák miatt. Wajda szerint a fogyasztásban kiteljesedő, értékvesztett modern élet legalább annyira korlátok közé taszít, mint az önkényuralom. Nem kell kereszténynek lenni ahhoz, hogy a szeméttelepen felépített Golgota látványa a néző húsába marjon – a krisztusi tanítás, a megbocsátásra képes emberi szeretet igazsága ugyanis egyetemes érték kellene legyen, nem pedig igény szerint újrahasznosítható, majd ismét eldobható fogyasztási cikk.