Máris elkészítette a Netflix az év legrosszabb filmjét

Vágólapra másolva!

Rebel Wilson talán a legrosszabb komikusnő manapság, A végzős év című új vígjátéka azonban nem kizárólag miatta lett csaknem nézhetetlen: a forgatókönyvírók kifelejtették a poénokat, helyette inkább a woke ideológiai népszerűsítésére koncentráltak.

Német Dániel

Vágólapra másolva!

Netflix vígjáték Rebel Wilson A végzős év

Vannak színészek, akiknek a neve jóformán biztosíték arra, hogy förtelmes produkcióban lesz része a nézőnek: ilyen például Rob Schneider vagy Adam Sandler – igaz, utóbbiról néhányszor kiderült, hogy képes kiváló drámai alakításokra is, de jellemzően borzalmas vígjátékokban váltja aprópénzre a tehetségét –, a nők közül pedig Melissa McCarthy mellett Rebel Wilson talán a legirritálóbb jelenség. Nem is értjük, utóbbi miként kaphatott fontos szerepet az Oscar-jelölt Jojo Nyuszi-ban, de a filmográfiájában (Taika Waititi rendezésén kívül) szinte csak olyan vígjátékokat és musicaleket találni, amelyeknek már a címük hallatán is kiveri a víz a minimálisan is kulturált szórakozásra vágyó közönséget.

Rebel Wilsont azonban ez látszólag nem zavarja és a Netflix új vígjátékában még nagyobb vehemenciával vetette bele magát a ripacskodásba.

Pedig az alapötletből egy egész jó film is kisülhetett volna. A történet a kétezres évek elején indul, a főszereplő egy átlagos tinilány, aki Ausztráliából Amerikába költözve minden erejével igyekszik menővé válni a szigorú gimnáziumi hierarchiában és össze is jön neki: a pomponlányok vezéralakja lesz, meghódítja a suli alfahímjét, azaz igazi nosztalgikus hullámvasúton érezheti magát az Amerikai pité-n felnőtt generáció, még Avril Lavigne-tól is felcsendül a Sk8er Boy. Aztán röpke negyedóra után oda az áhítat: a lány edzés közben szerencsétlenül érkezik földre egy szaltó után, kómába esik, amelyből kereken húsz évvel később, immáron harminchét évesen ébred fel.

Ebből a szituációból egy nem túl eredeti, de szórakoztató partra vetett hal típusú komédia is kisülhetett volna, elvégre az ezredforduló óta nagyot változott a világ, a betárcsázós internettől eljutottunk az 5G hálózatokig, mindenki a közösségi oldalakon éli már a szociális életét és akkor még nem beszéltünk a közelmúlt történelmi eseményeiről.

A forgatókönyvírók azonban nem aknázzák ki a tálcán kínált poénokat, a digitális forradalmat letudják egyetlen percben annyival, hogy az immáron felnőtt nő rácsodálkozik: már telefonokon is lehet videókat nézni, aztán egészen más irányba indul el a cselekmény. A főszereplő fejébe veszi, hogy befejezi a gimnáziumot és ismét pomponlány lesz, a humorforrás kimerül annyiban, hogy egy felnőtt testben élő gyermek próbál visszailleszkedni a gimibe – a biológiai és a szellemi érettség közötti kontraszt pedig vicces is lehetne, ha nem lenne hasonlóképpen idióta az összes hanyagul megírt mellékszereplő is. Ezáltal ki is végzik az alapfelállásból fakadó abszurd helyzetkomikumot, hiszen a jóllakott napközisként viselkedő nő nem lóg ki a szintén irritáló, mindent túlgesztikuláló felnőtt és fiatalkorú karakterek sűrűjéből. Így idővel úgy érezzük, mintha ha egy hagyományos tini-vígjátékot néznénk, ahol a casting során kicsit megengedőbbek voltak a jelentkezők életkorával kapcsolatban.

Abból a szempontból azonban A végzős év mindenkiképpen eltér a hasonló műfaji daraboktól, hogy a szerzők elfelejtettek poénokat írni. Szemlátomást azért, mert túlságosan lekötötte őket a woke ideológia népszerűsítése:

a generációs különbségek ábrázolását ugyanis arra hegyezték ki, hogy bemutassák, mennyire megváltozott a fiatalok gondolkodásmódja húsz év alatt. A főszereplő eleinte még rácsodálkozik arra, hogy a homoszexuálisokra immáron nem illik használni a b-betűs szót, már az igazgatói irodában is szivárványos zászló virít, illetve hogy a gimnáziumban már nem avatnak bálkirálynőket, mert miként egy tanár magyarázza, ha nincsenek versenyek, akkor nincsenek nyertesek és vesztesek sem, azaz mindenki safe place-ben érezheti magát.

Mindez maró társadalomkritika is lehetne a szélsőliberális-szélsőbaloldali eszmék térnyeréséről, de a készítők belátják, pontosabban a főszereplővel beláttatják és kimondatják, hogy jól van ez így: attól lesz jobb hely a világ, ha az iskolai ebédlőben nincsenek külön blokkok, hanem mindenki egy nagy, hosszú, közös asztalnál ül, meggátolva ezzel a klikkesedést.

Igazi 3in1 kávéról van szó tehát, azaz az alkotóknak – miként a legtöbb Netflix-produkció esetében – ezúttal is több az ambíciójuk annál, minthogy szimplán szórakoztassanak, rögtön a katedrára vágynak, hogy az időnkért és a pénzünkért cserében ideológia oktatásban is részesítsenek. Csupán a szórakoztatás ezúttal kimaradt a képletből: Rebel Wilson ripacskodása egy John Hughes-vígjátékot is megölne, itt azonban nem lehet egyedül őt okolni a kudarcért, hiszen ezzel a mérhetetlenül unalmas és ostoba forgatókönyvvel egy tehetséges komikus is befürdött volna.