A decemberben bemutatott Pókember: Nincs hazaút-ban az alkotók egy új ötlettel próbálták felfrissíteni az egyre inkább unalomba fulladó Marvel-univerzumot: bevezették a párhuzamos dimenziók elméletét a franchise-ba és ezáltal a szuperhős három különböző adaptációjának főszereplői és főgonoszai egy világba kerültek.
Már ekkor lehetett tudni, hogy nem egyszeri alkalommal játszadoznak majd a készítők ezzel az elképzeléssel, sőt, valószínűleg a következő évek képregényadaptáció másról sem szólnak majd, mint a multiverzumokról.
És bár a koncepció papíron érdekesnek hangzik,de mint fél évvel ezelőtt a kritikánkban is megjegyeztük, a forgatókönyvírók minderre leginkább egy olyan lehetőségként tekintenek, amellyel kényük-kedvük szerint játszadozhatnak a karaktereikkel – miként tették azt a Végtelen háború fináléjában, amikor is drámai képsorok mentén elhalálozott a népszerű szuperhősök fele, majd a folytatásban, időutazás segítségével, feltámasztották mindegyiküket.
Úgy tűnik, ilyenné lett a posztmodern hollywoodi filmgyártás: a pillanat uralása, azaz a drámai és emlékezetes jelenetek alkotása a cél, de úgy, hogy semminek ne legyen semmi következménye az adott franchise jövőjének szempontjából.
A Doctor Strange az őrület multiverzumában – mint a címe is elárulja – szintén a párhuzamos dimenziók témakörére épül: a főhősnek ezúttal egy különleges képességű kislányt kell megvédenie egy boszorkánytól, aki nem csak a gyermekre veszélyes, de ha megszerzi annak erejét, az összes párhuzamos világra pusztulást hozhat.
A végtelenül együgyű cselekményről nem is árulnánk el többet, a hangsúly egyébként is, mint minden Marvel-produkció esetében, ezúttal is a látványon van. És utóbbit illetően sikerül is újat mutatnia a filmnek. A rendezői széket ugyanis Sam Raimi foglalta el, aki pályája elején a rendkívül provokatív és éjfekete humorú Gonosz halott-trilógiával hívta fel magára a figyelmet és bár a korai virtuozitása mára már igencsak megkopott, azért még mindig több tehetség van a kisujjában is, mint a szuperhős-adaptációkat jegyző bérrendezők többségében.
Ráadásul nem is járatlan a műfajban: az ő nevéhez fűződnek a Tobey Maguire-féle Pókember-filmek, de a horrort és a képregényfeldolgozásokat is ötvözte már korábban a Darkman-trilógiában és lényegében utóbbira kapott ismét lehetőséget a Doctor Strange... kapcsán, csak éppen ezúttal hatalmas költségvetésből gazdálkodhatott.
És szabadjára is engedte a fantáziáját, lépten-nyomon tetten érhető korai műveinek fekete humora egy-egy vizuális poén erejéig. Ugyanakkor, bár a marketing-kampány a film horrorisztikus elemeire épített, nem kell bedőlni az előzeteseknek: Észak-Amerikában még komolyan veszik a korhatárbesorolást, a nagy stúdiók pedig mindent megtesznek azért, hogy nehogy a méregdrága produkciójukra ne engedjék be a fiatalkorúakat, így felkavaró képsoroktól nem kell tartanunk.
Persze tartogathat néhány sokkoló pillanatot a film azok számára, akiknek álmatlan éjszakákat okoztak az orkok A gyűrűk urá-ban vagy a dementorok a Harry Potter-ben, de egyetlen valóban meglepő és brutális jelenetet leszámítva Raimi azért gondosan ügyelt arra, hogy addig nyújtózkodjon, ameddig a takarója ér és ne kockáztassa a 200 millió dolláros büdzsé megtérülését.
És ha már a költségvetésnél tartunk: a film újra felhívja a figyelmet arra a manapság visszatérő hollywoodi jelenségre, hogy
miért nem szabad erőltetni a számítógépes effektusokat mindenáron.
Anélkül, hogy lelőnénk a történet dramaturgiai csavarjait, az egyik főszereplő zombiként tér vissza, de míg a The Walking Dead című sorozatban az élőhalottak a sminkmesterek és a jelmeztervezők kétkezi munkájának köszönhetően valóságosnak hatnak, addig itt digitális trükköket alkalmaztak, amelynek eredményeképpen a szóban forgó karakter úgy néz ki, mintha egy tíz évvel ezelőtti számítógépes játékból pottyant volna a vászonra.
De ugyanilyen slendrián a végtelenül kiszámítható és B-kategóriás fordulatokkal élő forgatókönyv is, mindez pedig azért is döbbenetes, mert közben az alkotók elvárják, hogy ismerjük nemcsak a korábbi mozifilmeket, de a WandaVision című televíziós sorozatot is. Raimi azonban tagadhatatlanul kihozta a legtöbbet az alapanyagból és bár csodát ő sem tudott tenni, néhány emlékezetes és meglepő pillanattal mindenképpen szolgál. A mai formatervezett blockbusterek sorában pedig már ez is hatalmas érdem.