Hihetetlen, de tényleg 50 éves a Játszd újra, Sam!

Játszd újra, Sam! (Woody Allen és Diane Keaton)

Ötven évvel ezelőtt mutatták be a Játszd, újra Sam! című vígjátékot – a legjobb olyan Woody Allen-filmet, amit nem ő rendezett. 

Woody Allen az 1950-es évek elején, még gimnazistaként kezdett humoros szövegeket írni népszerű komikusoknak, egy évtizeddel később – már Emmy-díjas íróként – színpadra lépett önálló előadóként is, fokozatosan megalkotva azt a humorosan szorongó értelmiségi figurát, akit későbbi filmjeiben is rendre életre hívott. Önmagát (de legalábbis saját arcát) vállaló stand-up komikusként Allen néhány év alatt rendkívül népszerű lett (miközben folyamatosan gyártotta a tréfás jeleneteket a legnépszerűbb tévéshowk számára) – 1965-ben pedig forgatókönyvíróként és filmszínészként is bemutatkozott a Clive Donner rendezte, Badal János fényképezte Mi újság, cicababa? című szexkomédiával, de a végeredmény (a közönségsiker ellenére) annyira letaglózta, hogy úgy döntött, a továbbiakban egyetlen általa írt forgatókönyvet sem rendezhet más.

Közel hat évtizedes filmes pályafutása alatt Allen egyetlen egyszer tett kivételt saját szabálya alól: ötven évvel ezelőtt, amikor átengedte a Játszd újra, Sam! rendezését Herbert Rossnak. A film forgatókönyvét Allen saját, három évvel korábbi (a világ számos színházában azóta is nagy sikerrel bemutatott) színdarabjából írta – s ahogy a Broadway-bemutató esetében Joseph Hardy, úgy a filmváltozat esetében Ross kapta a rendezés lehetőségét, már csak azért is, mert a színdarab mozivászonra adaptálásához Allen nem is érzett magában ambíciót, ráadásul ebben az időben rendezte negyedik saját filmjét (Amit tudni akarsz a szexről..., 1972), nem akart egyszerre két filmet dirigálni.

Játszd újra, Sam! (Woody Allen) Forrás: Paramount Pictures

Annak ellenére azonban, hogy nem Woody Allen rendezte, a saját színdarabból adaptált forgatókönyv és az "önazonos" színészi jelenlét miatt a Játszd újra, Sam! kifejezetten "alleni" film lett – olyan, amely egészében véve előfutára Allen olyan későbbi klasszikus alkotásainak, mint az Annie Hall (1977), a Manhattan (1979), a Csillagporos emlékek (1980) vagy a Hannah és nővérei (1986).

A Játszd újra, Sam! hőse egy neurotikus, a nőkkel (és magával az élettel) szemben félénk filmkritikus, Allan Felix (Allen alakításában), aki – miután elhagyja a felesége (Susan Anspach) – kétségbeesetten, a válás okozta depresszióval küszködve szeretne új, testi-lelki-szellemi izgalmakban (vagyis: megfelelő partnernőkben) gazdag életet kezdeni, de csak odáig jut, hogy beleszeret a legjobb barátja, a munkamániás üzletember Dick (Tony Roberts) nem kevésbé szorongó feleségébe, Lindába (Diane Keaton).

Játszd újra, Sam! (Woody Allen és Diane Keaton) Forrás: Paramount Pictures

A főhős esetlenkedéseihez nem csak a baráti házaspár asszisztál: a férfi visszatérő fantáziáiban (akár magányos képzelgésekről, akár sorsdöntő eseményekről van szó) példaképe, Humphrey Bogart (Jerry Lacy kiváló megszemélyesítésében) oszt a nőkkel kapcsolatos tanácsokat a bátortalan – a volt felesége szerint az életet csupán szemlélni képes – filmkritikusnak.

Nincs titok fiú. Minden asszony egyszerű. Még eggyel sem találkoztam, aki nem értett meg egy pofont. Vagy egy lövést a negyvenötösömből

– hangzik például a filmbéli fantázia-Bogart első "férfibátorító" megállapítása, de a klasszikus Hollywood legnagyobb színészének "szelleme" később is úgy próbál lelket önteni az egyik randevú előtt szinte bepánikoló félszeg értelmiségibe, hogy "az egyetlen rossz, ami beüthet, ha kiderül, hogy szűz a kisnő, vagy netán hekus".

Persze, ami bevált az 1940-es években az amerikai mozivászon hősének, azt egyáltalán nem tudja átültetni az 1970-es évek (sok szempontból felszabadultabb, de sok szempontból kiábrándultabb) valóságába egy – az idoljától ráadásul minden tekintetben különböző – filmrajongó.

Játszd újra, Sam! (Woody Allen és Jerry Lacy) Forrás: Paramount Pictures

Óriási szakadék tátong két korszak, a mozi és a valóság, valamint a két karakter – a karikatúraszerű, de cselekvésre kész bálvány és az ugyancsak eltúlzott értelmiségi szemlélődő, azaz a "férfi" és az "antiférfi" sztereotípiái – között, a Játszd újra, Sam! viszont nem csak a humor forrásaként aknázza ki ezek ütköztetését, hanem úgy világít rá a klasszikus hollywoodi filmek világának "varázslatos lehetetlenségére", hogy abból végül kettős tanulságot sikerül a figyelmes nézőnek levonnia.

A Játszd újra, Sam! kiindulópontja eleve a filmek világa és a valóság közötti különbség. A történet elején Allen Felix szájtátva nézi a moziban Kertész Mihály 1942-es (tehát a vígjáték cselekményét illetően: akkor épp 30 éve bemutatott) klasszikusának, a Casablanca zárójelenetét, majd még mindig a látottak hatása alatt, a moziból kilépve kissé keserűen jegyzi meg:

Kit csapok be ezzel? Én nem vagyok ilyen. Soha nem is voltam, és soha nem is leszek. A film, az film

A Játszd újra, Sam! nézőpontja tehát már az első kockától – és következetesen mindvégig, a végefőcímig – a filmélményt a tapasztalati valósággal szembeállító (nem mellékesen: lelkibeteg) kritikusé, aki a cselekmény előrehaladtával ugyan próbál mégis elsajátítani valamennyit a moziban látott férfias viselkedésből (elvégre, munkája miatt is, képtelen kivonni magát a filmek hatása alól, s mindenütt azok "romantikáját" keresi), de Lindában éppenséggel nem csapnivaló Bogart-másolatként, hanem minden esendősége és lelki nyomora ellenére is szerethető önmagaként kelt romantikus érzelmeket.

A Casablanca csókjelenetét felidéző fizikai beteljesüléstől kezdve pedig a valóság nagyon is rímel Kertész Mihály filmjére: a felszarvazott barát miatt érzett lelkiismeret-furdalástól szenvedő filmkritikusnak épp olyan nehéz (de férfias és erkölcsös) döntést kell meghoznia, mint a Bogart által életre keltett Rick Blaine-nek a Casablancá-ban.

Játszd újra, Sam! (Woody Allen) Forrás: Paramount Pictures

Azaz: a mozimítosz végül mégis fontos és adaptálható tanulsággal szolgál a valóság számára. Az utolsó nagyjelenet konkrétan idézi a Casablancá-t: Allan a reptéren éri utol a férje után siető Lindát, ahol – miközben a konkrét beállítások, a környezet, egyes ruhadarabok, a ködön átszűrődő fények is direkt utalások Kertész filmjére – a főhős épp a Casablancá-t idézve magyarázza el a nőnek, miért kell felszállnia a férje után a repülőre. Ezzel pedig megvalósul a filmrajongó élete álma: a valóságban, nagyon is oda illő helyzetben idézhetett kedvenc filmjéből.

S bár a Játszd újra, Sam! keretéül és legfontosabb hivatkozási pontjául Kertész Mihály 1942-es alkotása szolgál, épp a filmrajongó főhős sajátos (a valóságot a mozimítosszal vegyítő) nézőpontja miatt is érdemes megjegyezni, hogy Allen és Ross filmje nem csupán a Casablancá-t idézi, hanem hemzseg a mozgóképes utalásoktól, elvégre a kritikus főszereplő lakása eleve filmposzterekkel és standfotókkal van "kitapétázva". Ugyanakkor egyes fantáziaszekvenciák filmes utalásai (például az, amelyben Allan a barátja öngyilkosságát vizionálja, az 1954-es Csillag születik vonatkozó jelenetére rímelve) a statikus cselekményt izgalmasan megtörő dramaturgiai funkciójuknál mélyebben is erősítik az eredetileg színdarabnak írt történet "filmszerűségét" és a filmrajongó főhős "privát" univerzumát.

Játszd újra, Sam! (Woody Allen) Forrás: Paramount Pictures

Maga a "nyelvbotlásos" cím is játékos, kettős utalást tartalmaz. A cím egyfelől "rosszul" idézi Ingrid Bergmant a Casablancá-ból, aki Rick zongoristájához (Dooley Wilson) fordulva így kéri a romantikus párizsi emlékeket idéző As Time Goes By című jazz-standerdet: "játszd, Sam!". A Játszd újra, Sam! tehát hibás idézet lenne, ha a film nem arról szólna, hogy a filmkritikus megpróbálja a valóságban átélni, azaz "újrajátszani" a filmélményt.

Másfelől a "Sam" nem csak a Casablanca fekete zongoristájának neve, hanem a Kertész-film főhősét is alakító Bogart-té a John Huston rendezte A máltai sólyom (1941) című film noir klasszikusból. Márpedig a Játszd újra, Sam! utolsó nagyjelenetének elején, amikor Allan Felix taxival siet Linda után a reptérre, Bogart két változatban is megjelenik képzelgéseiben: a nőről magasztosabb célokért lemondani képes Rick Blane-ként, és a megbízhatatlan nőt elveszejtő. magánnyomozó Sam Spade-ként. Egyetlen év választja el A máltai sólyom Samét a Casablanca Rickjétől, és Bogart mindkét filmben hasonló, sokat tapasztalt, a cinikus felszín alatt menthetetlenül romantikus, de a szeretett nő hiányát feldolgozni képes férfit alakítja – ahogy a nőről való lemondás tekintetében is csak látszatra hatalmas a különbség a két film között.

Casablanca (Humphrey Bogart és Ingrid Bergman) Forrás: AFP

Persze, Sam Spade lifttel küldi lefelé a rendőrökhöz (és onnan előbb-utóbb a kivégzésre) az őt becsapó, gyilkos Mary Astort (Brigid O'Shaughnessy), míg Rick felfelé, egy repülőgépre, a férjéhez indítja a szeretett asszonyt – az egyik esetben tehát (közvetve) megöli, a másikban megmenti a nőt, ám a férfi dilemmája mindkét esetben nagyon is hasonló: elmerülni a nővel a tilosban, vagy lemondani róla. A valódi különbség a két nő személyiségében áll.

A Játszd újra, Sam! következetesen rímelteti egymásra a két Bogart-klasszikust. A máltai sólyom-ra való utalással eljátszik (a főhős tépelődő személyéből és az őt gyötrő lelkiismeret-furdalásból logikusan következő) gondolattal: mi van, ha a nő mégsem olyan tiszta, mint amilyennek Allan látni szeretné. Mert e röpke gondolat, és az ebből is fakadó következtetés nélkül a filmek bűvöletében élő főhős képtelen lenne felismerni a Casablanca helyzetét, és annak megfelelően meghozni a helyes döntést – ezzel pedig felnőni a bálványozott mozihőshöz, és megtalálni önmagát. Márpedig gyakorló és képzelgő mozibolondok számára ez a film legfontosabb, noha végtelenül egyszerű tanulsága: komikusan lehetetlen a valóságban a filmképzeletet újrajátszani, de ez mit sem változtat azon, hogy bizonyos élethelyzetekben a mozimítoszok is segíthetnek, elvégre a filmek (még ha eltúlozva is) a valóságot utánozzák.