Kirabolták a budapesti taxist, ezért kegyetlen bosszút állt

Dögkeselyű

Negyven évvel ezelőtt, 1982 júliusában mutatták be az egyik legjobb magyar bűnügyi filmet, az élhetetlen szocializmust is keményen kritizáló Dögkeselyűt.

Én nagyon is értem, hogy a hatalom miért bélyegezte meg a Dögkeselyűt azzal, hogy ez egy krimi, meg hogy ez a legjobb magyar, meg eddig még nem volt, és most már van. Azért volt, mert ezzel el tudták kenni a problémát, amiről a film valóban szólt: rájöttek arra, hogy ez a fennálló szocialista rendszernek az egyik legkeményebb bírálata, és ezt akkor elütötték azzal, hogy hát ez egy jó kis magyar krimi

– mondta András Ferenc az általa rendezett, a Berlini Filmfesztiválon a Berliner Morgenpost közönségdíját elnyert, a magyar filmkritikusok által a legjobb férfi alakítás díjával (Cserhalmi György) kitüntetett Dögkeselyűről egy öt évvel ezelőtt készült interjúban (Filmanatómia: Az akciófilm).

Dögkeselyű (Cserhalmi György) Forrás: NFI

Kétségkívül, a Dögkeselyű nemcsak azzal keltett (világszerte) feltűnést a bemutató idején, hogy bűnügyi történettel színesítette a szocialista magyar filmgyártás meglehetősen szürke műfaji palettáját,

hanem elsősorban azzal, hogy cselekményének szinte minden elemével kikezdte a korszak kultúrcenzúrájának a rendszer- és társadalomkritikára vonatkozó tilalmát, ugyanis közhelyektől és állami propagandától mentesen, bátran mutatta be az 1980-as évek elejének budapesti valóságát.

Valójában a Dögkeselyű nem is kimondottan krimi (amennyiben a műfajt szigorúan a nyomozással foglalkozó cselekményre szűkítjük), hanem olyan realista bűnügyi film, amelyben egy meghasonlott értelmiségi, egy mérnökből lett taxis – eleinte a tőle ellopott pénzért, később az erkölcsi igazságérzete miatt folytatott – bosszúhadjárata során pontos képet kap a néző a késő kádári korszakról, sőt, a szocialista berendezkedés teljes kudarcáról.

A Dögkeselyű tehát leginkább izgalmas ("gerillamódszerekkel", azaz útvonal-biztosítás és rendőri kíséret nélkül kivitelezett, ugyanakkor a magyar filmtechnika szempontjából úttörő) autós üldözéssel fűszerezett, bűnügyi filmnek álcázott rendszerkritikus szerzői film (ezekre pedig korábban is jellemző volt a hol finomabb, hol bátrabb társadalombírálat).

De ha "egyszerű" bűnügyi filmként kezelnénk is a Dögkeselyűt: András Ferenc mindenképp új alapokra helyezte a magyar bűnfilmet azzal, hogy szakított a proletárdiktatúrában "hagyományos" (a cenzorok szűrőjének kedves) felfogással, miszerint a bűn kívülről (értsd: a kapitalista Nyugatról) érkezik (kémek és szabotőrök), a mindig "egyenarcú" és "jóságos" rendőrség hozzáértéséhez és erkölcséhez pedig kétség sem férhet (elvégre a "kikezdhetetlen" rendszert szolgálják és védik). Ehelyett a Dögkeselyű olyan Budapestet (és vele együtt egy olyan szocialista, korai "vadkapitalista" közeget) ábrázol, amelyben (épp a szocializmus ellentmondásai miatt) jóformán lehetetlen tisztességes módon boldogulni, pontosabban, aki szeretne kicsit jobb életszínvonalat magának, az szükségszerűen azt keresi, hol lehet kijátszani a rendszert (vagy csak átverni a másik embert).

Dögkeselyű Forrás: NFI

A Munkácsi Miklós 1981-ben megjelent Kihívás című regényéből (több, lényeges változtatással) készült Dögkeselyűben ráadásul elmosódnak a határok az "erkölcsös kisember" (a klasszikus főhős) és a bűnelkövető (az antihős) között. Az elvált, gyerektartásra kötelezett, adósságokban vergődő Simon József (Cserhalmi György) otthagyja mérnöki állását, és taxisofőrködésből próbál egyenesbe jönni, de egy nap két idős (profi zsebtolvaj) hölgyutasa (Temessy Hédi és Perczel Zita) ellop tőle tízezer forintot – sem a főnöke, sem a vallomását felvevő rendőrtiszt nem hisz neki, arra gyanakszanak, ő tette zsebre az aznapi bevételt.

Tehetetlen dühében Simon maga kezd nyomozni és igazságot osztani: nem kimondottan tiszta és becsületes módszerekkel igyekszik visszaszerezni a pénzét (az egyik tolvajnak először a kutyáját, majd a lányát rabolja el, váltságdíjat követelve), sőt, egy idő után már sokkal jobban érdekli a bosszú, amellyel nem csupán a hozzá hasonló kisembereket kifosztó tolvajokon vesz elégtételt, de képletesen az egész – a nyerészkedőket és tolvajokat az egyre nagyobb repedésekben kitermelő – romlott és hazug rendszeren is.

Dögkeselyű (Temessy Hédi, Perczel Zita és Cserhalmi György) Forrás: Filmarchívum

A Dögkeselyű hőse tehát – kleisti hasonlattal – a szocialista magyar Kohlhaas Mihály: olyan igazságkereső ember, aki az őt ért méltatlanság és a jogorvoslat hiánya miatt a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, csakhogy az önbíráskodással egyre mélyebbre süllyed, s afféle hős szörnyeteggé válik, egyikévé "a legderekabb és legszörnyűbb embereknek".

Persze, a taxizás és a magányosan elkövetett társadalmi bosszú témái miatt András Ferenc filmje párhuzamba állítható Martin Scorsese hat évvel korábban bemutatott modern klasszikusával, a Taxisofőrrel is – mégis jelentős a különbség: a vietnami veterán Travis Bickle álmatlansága miatt kezd taxizni, eleve magányos, a környezetének romlottságát "kívülről" kritizáló, pótcselekvésekbe menekülő alak, ezzel szemben Simon József egészen másfajta kényszerből, kizárólag a megélhetés miatt taxizik, és akinek karakterén keresztül az 1980-as évek jellemző és égető magyar társadalmi problémája jelenik meg, nevezetesen az értelmiség lecsúszása.

Sőt, a Vietnam-szindrómás, indulatait pótcselekvéseivel hol elfojtó, hol felszító Bickle megbecsülésre és elismerésre vágyik. Nem kifejezetten egy direkt, jól meghatározható és őt ért sérelem miatt áll bosszút, hanem leginkább célt keres a gyilkos ösztöneihez, Simon József viszont konkrét sérelem (és a hivatalos szervek közömbössége, sőt az őt minden irányból körbevevő falak) miatt veszi saját kezébe a törvénykezést. Nehezen állítható párhuzamba az 1970-es évek New Yorkja és az 1980-as évek Budapestje, a Dögkeselyű semmiképp sem a magyar Taxisofőr – a legfontosabb párhuzam abban áll, hogy András Ferenc filmje is nyomasztó atmoszférát teremtve, keresetlenül, a felesleges moralizálást kikerülve, feszes tempóban, üresjáratok nélkül halad a kegyetlen finálé felé.

Igaz: a Dögkeselyű volt az első olyan magyar film, amely hiteles karakterekkel, helyzetekkel és helyszínekkel ültette át a jellemzően angolszász bűnügyi filmek (valamint az akciófilm) formuláit a magyar környezetre. Azaz, ha Budapest nem is New York, de semmiképp sem a "magyar szocialista krimitől" megszokott "képeslapváros", hanem már a szürkésen nyomasztó nyitóképeken is (operatőr: Ragályi Elemér) sötét titkokkal és hazugságokkal terhelt város, a film noirok mintájára: prédák, ragadozók és dögevők lakta dzsungel (amely érzetre ráerősít Kovács György stílusokat házasító, zabolátlan szaxofonszólóban kicsúcsosodó, jellegzetes harmóniáival és ritmikájával egyaránt feszültségkeltő zenéje is).

S ha mindenképpen "nyugati" párhuzamokat keresünk, akkor a finálé, egészen pontosan a társadalomból való végleges kivonulás önpusztító módja finoman rímel Jean-Luc Godard 1965-ös Bolond Pierrot című újhullámos remekművére. Persze, Godard filmjének is más az alaphelyzete, de a bevallottan a francia újhullámért rajongó András Ferenc az "önrobbantás" gesztusértékű idézetével nem is másolta Godard-t, hanem azt mutatta meg, hogy egy meglopott, tehetetlen, diplomás magyar taxisofőrnek nem volt más választása, mint hogy bosszút álljon, majd öngyilkosságával hívja fel a figyelmet egy rettenetes rendszer ellentmondásaira és teljes társadalmi válságára (nem véletlen, hogy több kommunista országban megcsonkítva, a "túl pesszimista" zárlat nélkül mutatták csak be, persze, Karlovy Varytól Tbiliszin át egészen Moszkváig így is értették a nézők a film üzenetét).

A gerinces Simon József bukása a rothadó és szétmálló szocialista társadalomban: elkerülhetetlen.

Nem a Dögkeselyű volt az első, Kádár-korszakban készült magyar film, amelynek főszereplője megkeseredett értelmiségi, de az első, amelyben a főhős elkeseredésében cselekszik, és már nem hajlandó a megalkuvásra.

Életemben először végigcsinálok valamit

– mondja Simon a túszul ejtett nőnek (Maria Gładkowska). Ekkorra már nyilvánvaló, hogy eddig sem a bátorság hiánya akadályozta bármely elképzelésének megvalósításában, hanem a tehetséget és erkölcsös boldogulást gátló rendszer, amelynek rendőrsége arra is képtelen, hogy időben igazságot szolgáltasson a meglopott taxisnak, mert mindenkinek egyszerűbb az áldozatot bűnösként kezelni. Amit pedig Simon József véghezvisz, az nem is elsősorban a jellemzően temetéseken portyázó tolvaj öreghölgyek megbüntetése, vagy a fél budapesti rendőrség felültetése, hanem a saját erkölcsi mélyrepülésén keresztül (hiszen egy ponton túl az általa elkövetett cselekmények már nem állnak arányban az őt ért kárral) annak a következetes bizonyítása, hogy a szocializmus posványa – a rendszer által kialakított szürke hiénaközömbösség – végletesen képes lerántani egy többre érdemes embert.

A Dögkeselyű vitrinfotója (Maria Gładkowska és Cserhalmi György) Forrás: MAFILM

A Dögkeselyű egy megalkuvásra képtelen, bátor és gerinces tragikus hős bukásának drámája, amely szinte rávilágított a rendszerváltás szükségességére. De krimiként kezelve is műfaji filmes erényei mai szemmel leginkább a szocialista filmgyártás kontextusában értelmezhetők – ami nem azt jelenti, hogy eljárt fölötte az idő, sőt, csupán annyit, hogy ha tömegfilmként tekintünk rá, a Dögkeselyű épp azzal robbantott nagyot a hazai filmgyártásban, hogy a műfaji kereteket (először a szocialista magyar filmben) valódi és bemutatásakor aktuális társadalmi problémákkal töltötte meg.

A Dögkeselyűt dokumentumértékű hitelessége (beleértve a mindvégig egységes, teatralitásoktól mentes színészi játékot, élen Cserhalmi Györggyel) teszi ma is nagyszerű magyar filmmé – akár társadalmi problémákat is leleplező izgalmas krimiként, akár műfaji filmnek álcázott társadalmi drámaként tekintünk rá.

(A Dögkeselyű elérhető a FILMIO kínálatában)