Agymosással változtatták a kommunisták gyilkológéppé a háborús veteránt

A mandzsúriai jelölt

Hatvan évvel ezelőtt, 1962-ben mutatták be az amerikai mozik John Frankenheimer hidegháborús remekművét, A mandzsúriai jelölt című paranoia thrillert.

Bizonyára hallották már azt a régi dajkamesét, miszerint egyetlen hipnotizált személyt sem lehet erkölcsi beállítottságával ellentétes cselekedetre kényszeríteni, bármi legyen is az. Persze ez badarság

– mondja a KGB tisztjeinek tartott bemutatóján Dr. Yen Lo (Khigh Dhiegh) koreai pszichiáter, miután bemutatja "amerikai vendégeit", maroknyi, a koreai hadszintéren fogságba esett amerikai különítmény katonáit, akiket a moszkvai a Pavlov Intézetben az elme kondicionálásával kísérletező professzor agymosásnak vetett alá, és a bemutató alatt azt képzelik, hogy egy amerikai kisváros szállodájában a helyi női kertészeti egylet összejövetelén ülnek.

Önmagában ez a – 126 perces, szinte dokumentarista stílusban, mozaikszerű epizódokkal induló film 11 percénél kezdődő – szürreális és abszurd, mert eleve a háború poklát megjárt Bennett Marco hadnagy (Frank Sinatra) kísérteties álmában megelevenedő jelenet kiválóan példázza A mandzsúriai jelölt esztétikai erényeit.

A mandzsúriai jelölt (középen: Khigh Dhiegh) Forrás: United Artists

A mintegy ötperces jelenet egy tipikus katona- és agglegénylakásban kezdődik: a kamera lassan pásztáz a szobainason elhelyezett egyenruháról a pamlagon (rajta egy, a film témáját illetően is árulkodó című kötet: Az állam ellenségei) és az éjjeliszekrényen (ezen cigarettacsikkektől hemzsegő hamutál) át az ágyig, amelyben Marco hadnagy verítékes homlokkal hánykolódik – közben pedig a film narrátora beavatja a nézőt, hogy a koreai háború után a katonai hírszerzésnél elhelyezkedő tisztet éjszakánként egy visszatérő rémálom gyötri.

Az álmában szinte lázasan motyogó ("hagyja abba") Ben Marco arcáról a kép lassan áttűnik egy konferenciateremben , unott társai között ásítozva cigarettázó Ben Marcóra, miközben egy kalapos nő szónokol a hortenziákról. A kamera szinte tökéletes, 360 fokos kört tesz a teremben, hogy az elégedetten bólogató úrihölgyek után immár ne a kertészeti nőegylet szónokán, hanem az elmemanipulátor koreai professzoron állapodjon meg, aki mögött Mao és Sztálin nyomasztó portréi láthatók – és míg a pszichiáter feltárja a KGB ügynökeinek kísérlete mibenlétét, a helyszín (és a szónok személye) folyamatosan változik.

A hidegháborús rémálmot jó érzékkel megragadó jelenet csak egy Frankenheimer és operatőre, Lionel Lindon formanyelvi bravúrjai közül – amelyek korántsem öncélúak, hanem tökéletesen illeszkednek A mandzsúriai jelölt témájához.

A kísérletező kedvű francia új hullámhoz mérhető esztétikai erényeken túl ugyanis A mandzsúriai jelölt – és az alapjául szolgáló, három évvel korábban megjelent, Richard Condon által írt azonos című regény – az amerikai tömegkultúrában elsőként tette ismertté az agymosás és az alvó ügynök fogalmait úgy, hogy e két fogalmat rögvest össze is kapcsolta, kiaknázva a hidegháborús korszak általános közhangulatát.

A mandzsúriai jelölt (Frank Sinatra és Joe Adams) Forrás: United Artists

Sőt. Az "agymosás" kifejezés eredete is szorosan kapcsolódik A mandzsúriai jelölt háborús konfliktusához, a koreai háborúhoz. A kifejezés első amerikai említésére 1950 szeptemberében került sor, amikor Edward Hunter, hírszerzésben is érintett író és újságíró a Miami News-nak írt cikkében (lefordítva a kínai xǐnăo szót) beszámolt arról, milyen módszerekkel (alapvetően: kényszerítéses meggyőzés) vette rá a kínai maoista kormány a "reakciós elemeket" a "helyes gondolkodásra" – és ezzel az egyébként meggyőződéses antikommunista Hunter mintegy magyarázatot is keresett és adott arra, hogyan vehettek rá a koreai, kínai és szovjet hadsereg tisztjei egyes amerikai hadifoglyokat arra, hogy elárulják bajtársaikat és a hazájukat.

Az 1959-es regény és a három évvel későbbi filmváltozat továbbgondolta Hunter (és az őt alkalmazó CIA) teóriáját azzal, hogy az agymosáson átesett Raymond Shaw őrmesterből (Laurence Harvey) olyan, módosult tudatállapotba hozható, akarata ellenére, mintegy hipnotizálva cselekvő "alvó ügynököt" teremtenek, akit a KGB a megfelelő "ébresztő mechanizmussal" rávehetnek arra, hogy megölje az elnökválasztás várható győztesét, és ezzel a számukra alkalmasabb, alelnökként induló John Yerkes Iselin szenátort (James Gregory) juttassák az elnöki székbe – aki nem különben az őrmester (tulajdon fiába szerelmes) anyjának (Angela Lansbury) második férje.

A mandzsúriai jelölt (Laurence Harvey és Angela Lansbury) Forrás: United Artists

A tökéletes tervhez ugyanakkor szükség van arra is, hogy a közvéleménnyel elhitessék, Shaw őrmester valóságos háborús hős, ennek igazolására pedig bajtársai memóriáját is "újra írják" – nem számolva azzal, hogy Marco hadnagy álmaiban újra és újra megjelenik a valóság.

Túl azon, hogy A mandzsúriai jelölt új fejezetet nyitott a thrillerek politikai paranoiával foglalkozó alműfajában rögvest visszájára fordította a filmet azzal, hogy a valóságos McCarthy szenátorra emlékeztető, a védelmi minisztériumban antikommunista harcról szónokoló Iselin szenátor aktív résztvevőjévé és reménybeli haszonélvezőjévé válik a kommunisták összeesküvésének (ráadásul épp az ő felesége az a KGB-ügynök, aki az eseményeket irányítja).

Máskülönben Frankenheimer filmje az 1960-as évek demokratikus és jóléti Amerikájának legsötétebb rémálmát eleveníti meg: az ellenség beköltözik a hazafiak elméjébe, sőt, majdnem átveszi a hatalmat az egész nemzet felett. Előremutatónak azonban azért lehet nevezni, mert jóformán megjósolta a John Fitzgerald Kennedy elnök elleni, 1963 novemberében elkövetett halálos merényletet

Condon regényét (és részben Frankenheimer filmjét) 2004-ben Jonathan Demme újra feldolgozta – pontosabban a korszakhoz igazította: már nem a kommunisták, hanem a vállalati tőke háttérben munkálkodó nagyhatalma, a rejtélyes Manchurian Global igazgatja a szálakat, igazodva a 21. század nyugati fogyasztói társadalmához és új ellenségképéhez.

Demme adaptációja kétségkívül ügyesen ülteti át a cselekményt a kétezres évek amerikai (és nyugati) viszonyaihoz, de egyébként nem sikerül megismételnie azt a formai bravúrt, ami Frankenheimer eredetijét jellemzi. Már csak azért sem, mert míg Demme változatában a (máskülönben mesteri) feszültségkeltés áll a fókuszban, addig az 1962-es A mandzsúriai jelölt – noha nem nélkülözi a kémfilmek és thrillerek kötelező elemeit, így az első nyugati filmek között mutatott be távol-keleti harcművészetet – a realista és szürrealista jelenetek összekapcsolásával, sajátos fekete humorával és részletgazdag jellemrajzával az amerikai tömegfilm kiemelkedő alkotásává vált. Mi több, Frankenheimer filmje nem csupán az 1960-as évek politikai thrillereinek, de a politikai paranoia témakörének megkerülhetetlen filmje – egyszerre játékos és rendkívül intelligens, és amely a konkrét történelmi korszak elmúltával sem veszített aktualitásából.