Így hazudik a háborúról a Netflix

Nyugaton a helyzet változatlan (Albrecht Schuch, Edin Hasanovic és Felix Kammerer)

Csaknem száz évvel ezelőtt, 1929-ben jelent meg Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regénye – a mai napig a legismertebb és legsikeresebb első világháborús szépirodalmi mű. A pacifista – a front embertelen körülményeit, a háború testet és lelket megnyomorító hatásait a jövő "elveszett" nemzedékének tragikus sorsán keresztül feltáró – regényből már 1930-ban nagy sikerű filmváltozat készült Hollywoodban, Lewis Milestone rendezésében (ez volt az első hangosfilm, amely elnyerte a legjobb filmnek és rendezésnek járó Oscar-díjat), majd közel öt évtized múltán (a szintén Oscar-díjas) Delbert Mann is feldolgozta Remarque remekművét a CBS tévécsatorna számára. Ugyanakkor a 20. századi modern német próza egyik csúcsából egészen mostanáig Németországban nem készült feldolgozás – részben tehát érthető a 9 Oscar-jelölésben is megmutatkozó lelkesedés Edward Berger adaptációját illetően. Csakhogy – kétségkívül látványos feldolgozásában – Berger számos ponton kilúgozta Remarque regényét, kihagyva kulcsmozzanatokat, helyette pedig olyan, az eredetiben nem szereplő szálakat és szereplőket beemelve, amelyek miatt a 2022-es Nyugaton a helyzet változatlan jócskán alulmarad Milestone és Mann adaptációival szemben.

Ez a könyv nem vád és nem vallomás. Csak beszámoló szeretne lenni egy nemzedékről, amelyet a háború elpusztított – elpusztított még akkor is, ha a gránátok megkímélték

– ezzel a felütéssel indít Erich Maria Remarque háborúellenes regénye, a Nyugaton a helyzet változatlan, amelyben az alig 20 éves korában elesett főhős, Paul Bäumer és szintén halálba küldött barátai és bajtársai élményein keresztül rajzolódik ki a "nagy háború" legszörnyűbb színterének, a lényegében Franciaország keleti határán húzódó, minden résztvevőtől hatalmas emberáldozatot (csak az elesettek száma több mint 3,5 millió) követelő "nyugati front" pokla.

Remarque regénye egy évtizeddel a harcok után jelent meg, mégis, rövid időn belül világsiker lett, az író tehetségén túlmenően részben azért, mert az első világháború kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után, részben pedig Lewis Milestone 1930-as, két Oscar-díjat nyert (legjobb film és rendezés), ma is gyomorszorító feldolgozásának köszönhetően.

Nyugaton a helyzet változatlan, 1930 (Ben Alexander és Lew Ayres) Forrás: Universal/Margaret Chute

Milestone időtállóan realisztikus és megrázó Remarque-adaptációját a filmtörténészek ma is a legjobb amerikai háborús filmek között tartják számon – mi több, ez a hollywoodi/angolszász háborús filmek ősforrása, olyan kortárs rendezők hivatkoznak rá inspirációként, mint Steven Spielberg (Ryan közlegény megmentése), de például a Nyugaton a helyzet változatlan lövészárkot pásztázó, bőr alá mászóan realisztikus képsorainak hatása visszaköszön Stanley Kubrick A dicsőség ösvényei (1957) vagy Sam Mendes 1917 (2019) című, ugyancsak az első világháborúban játszódó filmjeiben.

S persze, az 1930-as film sikere is hozzátett ahhoz, hogy az 1933-ban hatalomra jutott nácik "szellemi közellenségként" bélyegezzék meg Remarque-ot, műveit nemzet- és becsületellenesnek minősítsék és máglyára vessék, és elüldözzék hazájából (még 1933-ban Svájcba menekült), hogy aztán 1943-ban a húgán álljanak kegyetlen bosszút: a kétgyermekes családanya Elfriede Scholzot a náci népbíróság "nemzetellenes gondolatok" terjesztése miatt ítélte halálra és fejezte le.

És ugyanígy, a "németek bátorságát és hazafiságát megkérdőjelező" Milestone-filmet is hamar betiltották a nemzetiszocialisták – holott sem a regény, sem a film nem azt firtatja, mennyire voltak bátrak vagy mennyire szerették hazájukat a német katonák, hanem azt tárja fel, hogy a háború borzalmainak hatására miként vész el önmaga és a társadalom számára az a nemzedék, amely az iskolapadból került a frontra (ehhez pedig az 1917-ben, 18 éves korában besorozott, másfél hónapnyi frontszolgálat után súlyosan megsebesült, a háború végéig kórházban ápolt Remarque bőven merített saját tapasztalataiból is).

Nyugaton a helyzet változatlan (Albrecht Schuch, Edin Hasanovic és Felix Kammerer) Forrás: Netflix

A Nyugaton a helyzet változatlanból két amerikai film született (ahogy még a második világháború után is leghíresebb műveit is hamarabb dolgozták fel Hollywoodban, mint Németországban) – ha úgy tetszik, a főként televíziós munkáiról (Volt egyszer két Németország - 83, Ein guter Sommer) és társadalmi drámáiról (Jack) ismert Edward Berger a német filmipar lassan évszázados adósságát rótta le Remarque felé, amikor úgy döntött, megfilmesíti azt a regényt, amely a mai napig elementáris erővel és átélhető módon szól a háborús élmények élet- és léleknyomorító hatásáról, s amely regény, amíg hadviselés létezik a világon, semmit sem veszít aktualitásából.

Ugyanakkor a Berger rendezte, 9 Oscar-díjra jelölt (köztük a legjobb film, legjobb nemzetközi film, legjobb operatőr és a legjobb adaptált forgatókönyv) Nyugaton a helyzet változatlan épp Remarque regényével szemben vét komoly hibákat.

Nyugaton a helyzet változatlan Forrás: Netflix

Nem feltételezzük, hogy Berger rossz szándékkal tenné tönkre a regény cselekményét, másítaná meg Remarque szándékait, esetleg úgy dolgozná fel az írásművet, hogy vitatkozzon annak állításaival. Mi több, a 2022-es Nyugaton a helyzet változatlan rendkívül látványos (igazolja ezt a már elnyert két technikai Európai Filmdíj, valamint a vizuális effektek, a díszletek és az operatőri munka Oscar-jelölései is) – csakhogy a korhű jelmezekkel és díszletekkel megtámogatott, húsba maró vizualitás aligha viszi el a vállán a filmet (legfeljebb nem csodálkozunk, ha James Friend kapja idén az amerikai filmakadémia operatőri elismerését).

Holott Berger vizuális és gondolati alapkoncepciója a háborús "halálgyárról" kifejezetten izgalmas:

a nyitójelenet az ember által háborított természet festői látványával, a magas fenyőerdő oltalmában egymáshoz simuló rókákkal, majd a tisztáson fekvő elesett katonák csoportképével erős atmoszférát teremt, amit tovább fokoz az, ahogy a kamera a holttestekről egy lövészárokba érkezik, majd az első véres csatajelenet és a főcím után végigkísérhetjük a halott katonákról leszedett egyenruhák útját a tábori mosodába és varrodába, hogy aztán ötpercnyi filmidő múltán a frissen és önkéntes alapon besorozott Paul Bäumer (Felix Kammerer) épp egy olyan zubbonyt kapjon kézhez, amelynek nyakában benne felejtették előző viselőjének céduláját.

Elnézést, ez valaki másé

– mondja zavartan a fiatal és még lelkes katona.

Igen. Valószínűleg kicsi volt rá. Gyakran megesik

– válaszol a sorozó tiszt, és a legtermészetesebb nyugalommal tépi ki az "idegen" nevet hordozó szövetdarabot.

Nyugaton a helyzet változatlan Forrás: Netflix

Idáig a film tökéletes, Remarque szellemiségéhez hű, a regényt eredeti és találó ötletekkel kiegészítő adaptációnak ígérkezik – erős felütés alapoz meg annak a pokolnak, ami nemhogy letöri a négy diák-katona lelkesedését és eloszlatja a dicsőséges helytállásról és Párizs gyors bevételéről alkotott téves illúzióikat, de a bajtársiasságot leszámítva nagyon rövid idő alatt öl ki belőlük mindent, amiért korábban úgy gondolták, érdemes élni, míg végül a halál szinte megváltásként éri őket.

Csakhogy a kiüresedés érzékeltetéséhez Remarque regénye tartalmaz egy fontos epizódot, amit Berger elmulasztott beemelni a filmbe. Nevezetesen azt, amikor az állóháború mészárszékében már sokat megélt, diáktársai elvesztését és a közvetlen ölés lelki terhét is megtapasztaló Bäumer szabadságot kap, és hazalátogatásakor már másként tekint a hazafias beszédével egykor őt is fellelkesítő Kantorek tanár úrra, aki maga gyáva a harchoz, de újabb diákokat küldene a halálba (később ő sem kerüli el a sorsát, épp az a diák lesz a felettese, akit annak idején ő ugráltatott), fárasztják a kocsmában a lövészárok-hadviselés valóságát soha meg nem tapasztalt, ezért ostobaságokat beszélő idősebbek, akiket már nem képes tisztelni, és a haldokló anyja kivételével voltaképpen mindentől elidegenedett, ami a civilizált léthez köti, ezért alig várja, hogy visszatérhessen "új otthonába", a háborúba.

Sohasem kellett volna hazajönnöm. Odakünn közömbös, gyakran reménytelen voltam – most már sose leszek többé ebben a lelkiállapotban. Katona voltam, s most már nem vagyok semmi egyéb, csak fájdalom – magamért, anyámért, mindenért, ami oly vigasztalan és végtelen. Sohasem kellett volna szabadságra jönnöm

– írja Remarque, és ezt a reménytelenül kiüresedett lelkiállapotot kiválóan adja vissza Milestone adaptációja, Delbert Mann 1979-es tévéváltozata pedig még inkább. Berger viszont kihagyja, mert olyannyira a fizikai létezést megsemmisítő "halálgyárra" hegyezi ki mondanivalóját, hogy hiába minden, a nyugalmi pillanatokban elkapott meghitt beszélgetés a bajtársak között, valójában megfeledkezik a lélekről, mert a front és a hátország ütköztetése nélkül jóformán lehetetlen megragadni a háború okozta mentális torzulást.

A hátországba való visszatérés helyett viszont Berger beemel egy másik szálat (és ezzel együtt új szereplőket), ami (és akik) nem szerepel(nek) Remarque regényében. A film egy részében azt láthatjuk, hogyan tárgyalt Matthias Erzberger (Daniel Brühl) és Ferdinand Foch marsall (Thibault de Montalembert) az első világháborút lezáró fegyverszünetről a compiègne-i erdőben, illetve hogy miként bosszankodik Friedrichs generális (Devid Striesow), aki hazaárulónak tekintette a békét kívánó német politikusokat, és az 1918-ban a "tizenegyedik hónap tizenegyedik napjának tizenegyedik órájában" érvénybe lépő végleges fegyverszünet előtt néhány órával egy utolsó nagy ütközetbe küldte a parancsnoksága alatt szolgáló katonákat.

Csakhogy szemben a német békeküldöttség vezetőjével, a később merénylet áldozatául esett centrumpárti pénzügyminiszter Erzbergerrel, valamint a nyugati fronton harcoló antantcsapatok főparancsnokával, Foch marsallal – a saját kudarcát elfogadni képtelen Friedrichs tábornok kitalált figura.

Tény, hogy alakja akár valóságos is lehetne, lévén valóban voltak olyan német, francia, mi több, amerikai parancsnokok is a nyugati fronton, akik igyekeztek kihasználni a békekötést előkészítő fegyverszünet előtti néhány órát, és újabb egységeket küldtek a biztos halálba. Csakhogy Remarque regénye nem foglalkozik sem direkt politikai, sem háborús geostratégiai kérdésekkel – ahogy a két amerikai adaptáció sem –, épp ezért ifjú szereplőinek története általánosságban is igaz marad, akkor is, ha francia, brit, orosz vagy magyar fiatalokra cseréljük őket.

Nyugaton a helyzet változatlan (Devid Striesow) Forrás: Netflix

Úgy tűnik azonban, hogy Berger nem csupán a "halálgyár" koncepcióját igyekezett ezzel az új szállal erősíteni (hibásan), de nyilatkozataiból az derül ki, mindenáron meg is akart felelni annak a németekkel szemben támasztott nemzetközi követelménynek, hogy hamut szórjanak a fejükre mindkét világháború miatt – ezzel viszont óhatatlanul sérül a történetnek a háború természetére általánosságban vonatkozó példabeszéd jellege.

Ráadásul ezt a fajta önmarcangolást már 1930-ban elvégezte G. W. Pabst a mai napig legjobb német első világháborús filmben, a harci jeleneteit illetően ma is megdöbbentően friss, a dokumentarista realizmus határát súroló A nyugati front 1918-ban. Amely egyébként szintén nem feledkezik meg a hátország és a front ütköztetéséről – s amelyet (az alapjául szolgáló Ernst Johannsen-regénnyel együtt) szintén tiltólistára helyeztek a nácik (apró, de annál izgalmasabb filmtörténeti és történelmi adalék, hogy az első világháborúban francia hadifogságba esett Pabst, akinek Quentin Tarantino is emléket állított a Becstelen brigantyk-ban, és akit Goebbels erőszakkal vitetett Németországba, hogy tehetségével szolgálja a náci propagandagépezetet; a hivatalos "nácitlanítása" után, 1955-ben épp Remarque forgatókönyvéből készítette el az első német Hitler-filmet, a diktátor életének végső 10 napját bemutató Utolsó felvonás-t).

A nyugati front 1918 Forrás: Criterion Collection

Ha csak a harci jeleneteket vesszük, akkor Pabst filmje kilencven év távlatából is legalább annyira hatásosan ábrázolja a front poklát, mint Berger Remarque-adaptációja. Ha pedig mindazt, amiről a két film szól, akkor Pabst különbül ábrázolja (épp a hátország eseményeivel) a háború okozta társadalmi krízist (pontosabban, hogy a háború csak tünete egy sokkal nagyobb "betegségnek"), s vetíti előre azt, amit Foch marsall is megjósolt: nem béke köttetik, csak fegyverszünet, 20 évre.

Ráadásul Pabst filmje az újabb világháborúról váteszi volt – Berger viszont későbbi tényeket kapcsol össze Remarque korábbi tényeken alapuló fikciójával, amikor például a film elején rövid időre szerepeltetett Kantorek tanár úr szónoklatát Hitlert megidéző modorban adatja elő Michael Wittenbornnal (sőt, a színész nem is Kantorekként, hanem igazgatóként szerepel a stáblistán...), ahogy Friedrichs tábornokban is ott lapul a nácik hatalomátvételét segítő Wehrmacht-tisztek alakja. Apró történelmi gesztusok – amelyek roncsolják a Remarque-regény általános jellegét.

Nyugaton a helyzet változatlan (Felix Kammerer) Forrás: Netflix

De van még egy fájó következménye Berger változtatásainak. Azzal, hogy a film főhőse 1918. november 11-én, egy utolsó elkeseredett ütközetben veszíti életét, szemben azzal, ami Remarque regényében szerepel ("1918 októberében, egy napon, amely az egész fronton oly nyugodtan és csöndesen telt el, hogy a hadijelentés mindössze erre a mondatra szorítkozott: nyugaton a helyzet változatlan), nem csupán a halál dátumában és körülményeiben következik be az eredetivel szemben felesleges eltérés.

Sokan úgy vélik, hogy Milestone és Mann képsorai a halál pillanatáról ma már szentimentálisnak hatnak – legyen szó arról, hogy a végzetes lövés pillanatában a lövészárokból kimászó Bäumer egy pillangó után nyúl (1930), vagy hogy egy galambot próbál lerajzolni rongyos és maszatos füzetébe (1979), ezek túlságosan érzelgős metaforái az ábrándjait vesztő ifjúságnak.

Félreértés. "Arckifejezése olyan nyugodt volt, mintha szinte örülne annak, hogy így történt" – így zárja le Remarque a háborúban kiüresedett főhősének történetét. Egy olyan ember történetét, aki már csak a háborúban ismeri ki magát, ott látja meg az élet apró szépségeit, és ezért beletörődéssel fogadja sorsát. Lewis Milestone és Delbert Mann pedig épp ezt igyekezett a hetedik művészet eszközeivel megragadni – nem szentimentalizmus ez, hanem filmköltészet, két, máskülönben realista alkotásban. Nem erőszakolják meg az eredeti regényt, nem változtatnak mondandóján, épp ellenkezőleg, képpé formálják azt a nyugalmi állapotot, amit a regény utolsó mondatai magukban hordoznak.

Nyugaton a helyzet változatlan, 1930 Forrás: Universal

Ezzel szemben a 2022-es feldolgozás erőszakot követ el Remarque művén Bäumer sokkoló és semmi esetre sem a megnyugvás "békéjével" bekövetkező halálával. Persze, Berger háborús "halálgyár" koncepcióját tekintve érthető az utolsó változtatás is, még akkor is, ha a visszatérés epizódjának elhagyása miatt is Berger hőse egyáltalán nem kerül közel a nézőhöz, és épp ezért elsikkad az első félóra egyedisége. Íme egy fiatalember, aki lelkesen érkezik a háborúba, kiállja a borzalmak próbáját, túléli, amit a társai nem, és bár úgy tűnik, bekövetkezik a béke és visszatérhet a civil életbe, egy kisstílű, ám nagyravágyó tábornok ostoba parancsa következtében meghal azelőtt, hogy igazán élt volna.

Csakhogy Remarque regénye nem erről szól. Hanem arról, hogy Paul Bäumer és milliónyi fiatal társa (nemzetiségüktől függetlenül) azelőtt elpusztultak, hogy elérte volna őket a fizikai halál – amely állítással a gondolati szabadság okán és a művészet eszközeivel lehet ugyan vitatkozni, de úgy egyetérteni, hogy épp a forrásmű két legfontosabb, a háború kiváltotta civilizációs elidegenedést és a belenyugvást megjelenítő mozzanatát hagyjuk el és másítjuk meg: aligha.