Once Upon a Time in Hollywood
Year : 2019 USA / UK / China
Director : Quentin Tarantino
Lena Dunham, Margaret Qualley , Brad Pitt,
Restricted to editorial use. See caption for more information about restrictions.
Photo: Andrew Cooper.
It is forbidden to reproduce the photograph out of context of the promotion of the film. It must be credited to the Film Company and/or the photographer assigned by or authorized by/allowed on the set by the Film Company. Restricted to Editorial Use. Photo12 does not grant publicity rights of the persons represented. (Photo by COLUMBIA PICTURES / Photo12 via AFP)
Vágólapra másolva!
Amikor ma azt látjuk, hogy 1968 szélsőbalos, annak idején Szeretkezz és ne háborúzz feliratú sapkával szaladgáló "virággyermekei" ötvenvalahány év elteltével háborús uszítók lettek, már-már a harmadik világháborút követelik, különösen érdemes megnézni újra Quentin Tarantino remekművét. Nézzük is.
Amikor A rózsa nevéből filmet forgattak Sean Conneryvel a főszerepben, Umberto Eco arra volt a legbüszkébb, hogy a dialógusait a színészek éppen annyi idő alatt mondták el, amíg az útjuk mondjuk a könyvtártól a refektóriumig tartott. Ez ugyanis azt bizonyította, hogy a szöveg megírásakor lépésre pontosan tudta, milyen távolságra vannak egymástól az apátság épületei, de még azt is, hány lépcső vezet a konyhából a kódexmásolók terméig. Eco szerint a regény kozmológiai tény, amin azt értette, hogy az írónak elsősorban a története világát kell megalkotnia, és akkor a szavak már maguktól jönnek. Ezért aztán hihetetlen percízitással hozta létre a szövegben feltáruló univerzumot, megírta például nemcsak melki Adso és a többi főszereplő életrajzát, hanem még a mellékszereplőkét, sőt azokét is, akik végül kimaradtak a regényből.
Azt nem tudom, hogy Quentin Tarantino olvasta-e A rózsa neve utószavát, de hasonlóan dolgozott a Volt egyszer egy Hollywood elkészítésekor. Például saját bevallása szerint több karrierrajzot is írt a főszereplője, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio játssza) számára azokból a címekből, amelyeket a film vége után játszhatott volna el. De arról is szívesen beszélt, hogy a képeken megelevenedő Los Angelest milyen aprólékos gonddal építgette, ügyelve arra, hogy még az autóval együtt mozgó kamera előtt elsuhanó plakátok, mozikiírások és reklámtáblák is hitelesek legyenek. A műben megjelenő világ Eco és Tarantino esetében is csupán - ahogy mondani szokták - a jéghegy csúcsa, és hogy erre mi szükség, azt talán egy másik metaforával megmagyarázható: ahhoz, hogy egy fa biztonságosan állja a viharokat, a gyökérzetének legalább olyan mélyre kell nyúlnia, amilyen magas a koronája. Vagyis egy mű hitelessége nagymértékben függ attól, hogy a szerző mennyire mozog otthonosan abban a világban, amelyet megteremtett.
Quentin Tarantino a Volt egyszer egy Hollywood bemutatóján a cannes-i filmfeszitválon, 2019-ben Forrás: AFP/Christophe Simon
És most nemcsak arra gondolok, hogy egy másodperc törtrészéig látható plakáton, amelyet a nézőnek esélye sincs felfogni, tényleg azt a filmet vagy ruhadarabot, és tényleg annyiért hirdetik, ahogyan tették 1969 februárjában a Sunset Boulvardon vagy a Riverside Drive-on. Még csak nem is arra, hogy egy – írott vagy eljátszott karakter – mélységéhez milyen sokat ad hozzá mindaz, amit csak az író, a rendező és a színész tud róla, legyen akár létező valaki, mint Sharon Tate, vagy kitalált, mint Rick Dalton. Hanem hogy ez a lenyűgöző tökéletesség még az olyan apróságokban is nyilvánvaló, mint az egyes jelenetek közti átkötés. Ez már csak azért is fontos, mert a Volt egyszer egy Hollywood legalább két szálon fut, egyrészt a valaha jobb napokat látott Rick Dalton és barátja-kaszkadőre, Cliff Booth (Brad Pitt játssza) életét követjük, másrészt a Manson banda tagjai által meggyilkolt színésznő, Sharon Tate mindennapjait. És azért legalább, mert egy harmadik szálat jelentenek maguk a filmek: valóban létezők, mint amelyekben Tate játszott, illetve amelyek létezhettek volna, vagyis Rick Dalton kitalált westernsorozata és a mozijai.
Egy alkalommal Tarantino aztán összevegyíti a kettőt, és a Daltont játszó Leonardo DiCaprio megjelenik Steve McQueen helyén A nagy szökésben. Nem újraforgatták a jelenetet, hanem az eredetibe trükkel belehelyezték DiCapriót, aki a végén hátat fordít a német tiszteknek és a nézőknek, és elsétál a fogdába. A következő képen pedig a Tate-et játszó Margot Robbie szalad a másik irányba, de ugyancsak nekünk háttal, hogy megnézze a legújabb filmjét. A vizuális rím elsőre valószínűleg nem is tűnik fel, így a néző talán nem is érti, mi okozza a harmónia meghatározhatatlan érzését.
De még ennél is nehezebb észrevenni egy apróságot két másik jelent között. DiCaprio, vagyis Dalton ugyanis a szomszédja Tate-nek és férjének, Roman Polanskinak, aki akkoriban Hollywood egyik legnagyobb sztárja volt. Tarantino úgy vált a két történet között, hogy a kamera felemelkedik a medencéjén matracon lebegve szöveget tanuló Daltonról és átmegy Polanskiék házára. Igazán kitűnő memória kell ahhoz, hogy később feltűnjön: Dalton a filmforgatáson éppen annál a mondatnál sül bele a szerepébe, amelyiknél otthagytuk a medencénél.
Nyilván nem minden művész alkot ilyen aprólékossággal, de a Volt egyszer egy Hollywood esetében a precíz kozmogenezisnek volt még egy oka. Ebben a filmben ugyanis a helyszín valójában az egyik főszereplő. Ahogy Econál a könyvtár, mint a világ szimbóluma tükrözi (többek között) magát az írásművészetet is, mi más lenne Hollywood, mint Tarantino világának, a filmművészetnek a jelképe és konkrét helyszíne? Ami azt illeti, nagyon sok más is lehet és lesz is még.
Amikor DiCaprio megjelenik Steve Mcqueen helyén, mintha két áttetsző filmnegatívot csúsztattak volna egymásra, és a végeredmény maga a Volt egyszer egy Hollywood, és a benne megjelenő Los Angeles: realitás, mítosz és mese csúszik egymásra és egymásba. Tarantino egy interjúban arról beszélt, hogy a város, ahol gyerekként élte át a hatvanas évek végét, számára – és a filmjében – egyszerre földrajzi hely pálmafákkal, mozikkal és dinerekkel, és álomgyár, ahol az utcákon ott kísértenek a filmbeli történetek és a filmek megalkotásának történetei. Ezért aztán a Volt egyszer egy Hollywood a mítoszok világában kezdődik, egy fekete-fehér westernfilm részleteit látjuk hosszú percekig, majd egy tévéműsor-részletet, amelyben interjú készül a két főszereplővel. Csak ezután indul a tulajdonképpeni, színes film és az első kép, amit látunk, egy hatalmas filmplakát részlete.
Steve Mcqueen maga viszont nemcsak kísértet, hanem hús-vér szereplő is, Sharon Tate egyik barátja. Jelenléte különös hangsúlyt kap, amikor a már említett filmforgatáson Rick Dalton elmeséli a főszereplőnek, hogy kis híján ő kapta McQueen szerepét A nagy szökésben, ezért is láthatjuk az „újragondolt" jelnetet. Tarantino, aki könyvet is írt Volt egyszer egy Hollywood címmel, főszereplőjét úgy aposztrofálta, hogy „aki Steeve Mcqueen lehetne". Csakhogy ő Rick Dalton, a valaha szebb napokat látott színész, egy televíziós western-sorozat – Hollywoodban ezeket shownak hívják – sztárja, aki azonban a mozi világában már nem tud érvényesülni, örök második helyre kényszerül, a mindenkori gonosz szerepében a főhős mögött. Persze, mi más is lehetne ezzel a névvel, amelyet a Lucky Luke-legenda bűnöző testvéreiről kapott? Ahogy Tarantino fogalmaz: egy régebbi világ szabályai szerint él és nem érti, miért marad ki a kulturális fordulatból, miért nem tud érvényesülni egy olyan (mozi)világban, ahol Denis Hopper és Jack Nicholson a sztár új prototípusai, a Szelíd motorosok és az Öt könnyű darab újszerű hőseinek megformálói. (A váltás azért nem volt zökkenőmentes, Tarantino egy alkalommal hosszan mesél arról, mennyire vágytak a 68-as eszmékre épülő új filmek sztárjai arra, hogy bekerülhessenek egy jó öreg westernbe.)
Margot Robbie Sharon Tate szerepében a film egyik jelenetében Forrás: Origo
A különbség Jake Cahill illetve Wyatt (Peter Fonda szerepe a Szelíd motorosokban), Billy vagy Robert Dupea (utóbbi az Öt könnyű darab hőse) között nemhogy szembetűnő, inkább mellbevágó. Míg utóbbiak a hippikultúra (leegyszerűsített) lényege szerint nem akarnak az égvilágon semmit, csak sodródnak egyik helyről a másikra, és sehol nem tudnak gyökeret ereszteni, addig a Bounty Law sztárjának küldetése van. Jelképes a fiktív (bár létező sorozatokat sűrítő) cím: Fejvadászok törvénye. A 68-as hippik viszont mindenféle törvényt elutasítanak, nem törődve azzal, hogy a végeredmény egyrészt káosz, másrészt mégiscsak egyfajta, mondhatni a természet törvénye, az erősebb kutya-szabály. Ami nem azt jelenti, hogy Rick, Cliff vagy akár Polanskiék angyalok lennének: Rick alkoholista, Cliff valószínűleg megúszott egy feleséggyilkosságot, Tate, Polanski és Jay Sebring furcsa háromszöget alkotva élnek, és a társaság minden tagja iszik és kicsit kábítószerezik is. Csakhogy eszükbe sem jutna megkérdőjelezni a rend és a törvények létjogosultságát, még ha naponta vétenek is ellenük. Rick ugyan másnaposan érkezik a forgatásra és elfelejti a szövegét, de a düh, amivel önmagára támad, és ahogy összeszedi magát, bebizonyítja nemcsak azt, hogy igazi tehetség, hanem azt is, hogy milyen fontos számára a munkamorál.
Iratkozzon fel hírlevelünkre 
