Ironikus, hogy a John Wick 2014-ben azért vált népszerűvé, mert egyrészt megidézte a nyolcvanas és kilencvenes évek közepes költségvetésű, mások mellett Jean-Claude Van Damme és Steven Seagal főszereplésével készült akciófilmek szellemiségét, másrészt a Marvel-produkciók és a Halálos iramban-sorozat mellett üdítően hatott a sallangmentessége, a nyers brutalitása és szimpatikus volt, hogy nem akart többnek tűnni önmagánál. A sztori kellemesen egyszerű volt, nem szólt másról, minthogy miután megölték a Keanu Reeves által alakított visszavonult bérgyilkos kutyáját, a férfi bosszúból lemészárolta a fél orosz maffiát.
A nagy siker hatására azonban a folytatások sem maradhattak el és végül éppen olyan franchise-zá vált, mint amelyeknek eleinte üdítő alternatíváját jelentette.
A széria állandó rendezője, Chad Stahelski epizódról epizódra ambiciózusabb lett, a kezdeti puritanizmus után sajátos világot kezdett építeni a karakter köré, egy fantasy-be illő mitológiát kreált rejtélyes bérgyilkoscéhhel, elnagyolt alvilági figurákkal, a sztori pedig egyre inkább a Hegylakó egyfajta parafrázisára kezdett hasonlítani – nyilvánvalóan nem is véletlen, hogy Stahelski éppen az utóbbi franchise feltámasztásán dolgozik Henry Cavill főszereplésével.
A játékidő szintén részről részre nőtt, miközben az akciójelenetek is nagyszabásúbbá váltak és a pisztolypárbajok éppúgy elvesztették a realitásukat, mint a Halálos iramban autós üldözései – és bár a brutalitásból nem adtak alább, sőt, fokozták azt, ez utóbbit leszámítva John Wick hamar teljesen betagozódott a plázakomfortba.
Annál is inkább, mert hiába vették komolyabban magukat az alkotók és törekedtek világépítésre, a történet egyre egyszerűbbnek hatott. A harmadik etap nem szólt másról, minthogy a bérgyilkoscéhből kitagadott főszereplő menekül az egykori munkaadójának emberei elől, sorra végzi ki a rátámadó alvilági figurákat, miközben próbálja helyreállítani a számkivetett státuszát, hogy végre békén hagyják. Ez akkor a több mint hétórás játékidő alatt sem sikerül neki, így a John Wick: 4. felvonás-ban a macska-egér játék folytatódik, immáron három órán keresztül. A változás csupán annyi, hogy az alvilági szervezet élére új vezető kerül, akit egyébként az Az rettegett bohócaként ismert Bill Skarsgard alakít és ezúttal is kellemesen ripacs főgonosz.
Az akciójeleneteket azonban tagadhatatlanul bámulatosan rendezték és koreografálták meg, az alkotók ezúttal is John Woo vagy Ringo Lam nyolcvanas évekbeli hongkongi műveiből inspirálódtak, amelyek sajátossága, hogy a balettet a kung-fu-filmek stílusával keverik, csak ütések helyett hasonlóan artisztikus mozdulatokkal lövik szét egymást a felek.
Jól működött mindez a korábbi epizódokban, ezúttal azonban a maratoni játékidőre még több tűzharc jut – de bármilyen bámulatosak is a vérontások, rendkívül hamar elképesztően monotonná válnak, és leginkább azt a hatást keltik, mintha Youtube-on egy videót néznénk arról, hogyan visz végig valamely gamer egy lövöldözős számítógépes játékot.
Keanu Reeves-nek még mindig tökéletesen áll a szomorú, elázott kutya tekintetű, érzékeny gyilkológép karaktere és el kell ismernünk, igen ügyesen pozicionálja magát manapság Hollywoodban. Hiszen bár az irányított reklámpletykák szerint a világ legkedvesebb és legjóindulatúbb sztárja, azt el kell ismerni, nem a legtehetségesebb színész.
Azonban valószínűleg ezt ő is tudja magáról, pontosan addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér, így olyan felkéréseket vállal, amelyekben nem az igencsak sovány drámai vénáját, hanem a külső megjelenését és az ötvennyolc évesen is irigylésre méltó fizikumát kamatoztathatja. És annak ellenére is hiteles akciósztár, hogy nincsen robusztus testalkata és nem kelti egy bölcs harcművész benyomását sem.
Nem az ő hibája, hanem sokkal inkább a papírvékony és néhány ócska, egyszavas párbeszédet leszámítva valószínűleg csak a látványos megmozdulásokat felfestő storyboardokat tartalmazó forgatókönyv sara, hogy a meglepően drámai finálét leszámítva a film nem képes érzelmileg hatást kiváltani. Már csak azért sem, mert nemcsak a történet és a kétdimenziós karakterek tekintetében, de
morális szinten is primitivizmus jellemzi a produkciót, elvégre egy olyan férfiból próbálnak szenvedő, szimpatikus hőst faragni, aki egy szemrebbenés nélkül több embert likvidál, mint számos véreskezű diktátor, a földön fekvő áldozatait pedig olyan határozottsággal lövi fejbe, mint egy ISIS-terrorista.
Ellenben jól illusztrálja az ingerküszöb totális kitolódását az, hogy míg 1998-ban Antoine Fuqua rendezése, a Gyilkosok gyilkosa azzal került be a rekordok könyvébe, hogy korábban egy filmben sem lőttek ki annyi golyót, addig itt valószínűleg egy 20 perces etapban több fegyvert sütnek el.
Ezért is ad bizakodásra okot, hogy
a befejezés azt sejteti, elbúcsúzhatunk ettől a franchise-tól, ami örömteli, ugyanis ha az alkotók a korábbi tendenciát folytatnák, akkor néhány rész alatt eljutnánk odáig, hogy John Wick már hét órán át szedné folyamatosan az áldozatait.