Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Figyelembe véve, hogy a "Daniel fivérek", azaz a Daniel Kwan és Daniel Scheinert rendezte Minden, mindenhol, mindenkor elnyerte az év elején az amerikai producek (PGA), rendezők (DGA) és színészek (SAG) céheinek díjait (ráadásul az 1995 óta létező SAG-en először ez a film nyert 4 elismerést), a hollywoodi filmes szaksajtó alig két héttel az esemény előtt már jóformán lefutott gálaként írt az idei Oscarról, legalábbis ami a fődíjat, a legjobb film elismerését illeti, ugyanis az amerikai filmakadémiai díjak történetében csupán egyetlen alkalommal fordult elő, hogy a PGA-DGA-SAG "szuperhármasának" nyertese ne kapta volna meg a legjobb film kitüntetését az Oscar-gálán.
Ez a film a Ron Howard rendezte történelmi űrdráma, az Apolló 13 volt, amely korábban elnyerte a legfontosabb Oscar-előrejelzőnek tartott PGA, DGA és SAG elismeréseit, de végül az 1996-os Oscar-gálán 9 jelöléséből csak kettőt tudott díjra váltani, a legjobb hang és vágás kategóriáiban. (Tegyük hozzá: az szép, emberi film volt.)
S talán épp a balul sikerült Hold-kaland történetét elmesélő film példája adhat reményt a legjobb film kategóriájában idén jelölt másik 9 film alkotóinak. Legalábbis március 5-ig: akkor ugyanis a Minden, mindenhol, mindenkor elnyerte az amerikai forgatókönyvírók céhének fődíját is (legjobb eredeti forgatókönyv),
az pedig, hogy egy film mind a négy nagy amerikai filmes céh elismerését megkapja, mindeddig csupán négy filmnek sikerült korábban (Amerikai szépség, Nem vénnek való vidék, Gettómilliomos és Az Argo-akció), és ezek később meg is nyerték a legjobb film Oscar-díját.
Igaz, a korábbi négy, az amerikai filmes céhek által egekbe magasztalt film egytől egyig jól szerepelt az olyan, szintén Oscar-esélyeket "előrejelző" gálákon, mint a BAFTA- vagy a Golden Globe, illetve rangosabb nemzetközi fesztiválokon aratott babérokat – márpedig ebben a körben a Minden, mindenhol, mindenkor nem aratott a díjazók körében osztatlan sikert.
A brit akadémiai díjak, a BAFTA alapján például inkább reménykedhet az összesen 9 Oscar-díjra jelölt Nyugaton a helyzet változatlan stábja, ugyanis itt az Edward Berger rendezte elsővilágháborús dráma (valójában egy gyenge és unalmas Remarque-adaptáció) 14 jelölésből 7-et megnyert, köztük a legjobb film, a legjobb nem angol nyelvű film, a legjobb rendező, a legjobb forgatókönyv-adaptáció, a legjobb eredeti filmzene, a legjobb hang és a legjobb fényképezés díját.
De szintén a BAFTA másik nagy nyertese volt az ugyancsak 9 Oscar-díjra esélyes, Martin McDonagh által írt és rendezett A sziget szellemei: két színészi díj mellett a legjobb brit alkotás és a legjobb eredeti forgatókönyv díját is elnyerte. Valamint utóbbi kategóriában besöpörte a velencei filmfesztivál elismerését és a Golden Globe-díjat, sőt, a botrányai előtt fontos Oscar-előrejelzőnek tartott eseményen, a hollywoodi külföldi tudósítók szövetségének gáláján a legjobb musical vagy vígjáték díját is elnyerte.
Utóbbi eseményen a legjobb dráma pedig a Steven Spielberg rendezte, önéletrajzi ihletésű (7 Oscarra jelölt) Fabelman család lett, és Spielberg megkapta a legjobb rendezőnek járó díjat is – ezzel pedig a Golden Globe-on kivételesen sikerült egy olyan filmet díjazni, ami magáról a filmalkotó személyiségéről szól, és már csak ezért is, de sok más szempontból is megérdemelné, hogy elnyerje a legjobb film Oscar-díját.
Persze, ezek régi, ha úgy tetszik konzervatív szempontok: régebben ugyanis a díjakat odaítélő amerikai filmakadémia tagsága kedvelte azokat a filmeket, amelyek sajátos megvilágításban ugyan, de mégis érvényes üzenettel ábrázolták a szórakoztatóipart, benne Hollywooddal.
A Fabelman család pedig nagyjából Steven Spielberg "önvallomása" a gyerekkoráról, arról az álomról, hogy miként vált filmrendezővé, finom nosztalgiával Hollywood aranykoráról és megelőlegezve azt a kort, amelyben az amerikai filmipar (nem kis részben épp Spielberg látványos, közönségbarát álommozijainak köszönhetően) megújult erővel emelkedett a filmvilág csúcsára (persze nem elsősorban a művészi minőség, hanem a nézőszámok tekintetében).
Spielberg filmjében egyensúlyba kerül a hollywoodi nosztalgia és az általános érvényű üzenettel bíró családi dráma – régebben az efféle filmek Oscart kaptak, de hát Spielbergnek már van 3 díja (kettő rendezőként, és egy producerként), és épp a tavalyi gála egyik nagy vesztese lett, amikor az egyébként nem kimondottan jó musical-remake-je, a 7 Oscarra jelölt West Side Story a 7 jelölésből csupán egyet váltott díjra (Ariana DeBose – a legjobb női mellékszereplőként).
S ha már szórakoztatóipari önreflexió: a legjobb film idei 10 jelöltje között Spielberg filmje mellett három másik film is hellyel-közzel a show-business világában játszódik. Csakhogy az Elvis Presley életrajzi filmje, a Baz Luhrman rendezte, 8 Oscarra jelölt Elvis már csak az eddigi díjak (Golden Globe, BAFTA) okán is leginkább a címszereplő Austin Butler színészi elismerésében reménykedhet, mivel legnagyobb értéke a zene és a színészi alakítás. A svéd Ruben Östlund rendezte, a cannes-i filmfesztivál fődíját és az Európai Filmdíjat elnyerő, egy divatmodell celebpár "kalandjait" elmesélő A szomorúság háromszöge éles szépségipar- és elitkritikája miatt a BAFTA-, Golden Globe- gálákon egy díjat sem nyert, s hiába jelölték 3 Oscar-díjra (ráadásul a legfontosabb kategóriákban: legjobb film, rendezés, forgatókönyv), valószínű, hogy csak azért került a jelöltek közé, mert kellett egy olyan európai botránydarab, amellyel az amerikai filmakadémia bizonyíthatja nyitottságát.
De a legnagyobb meglepetés az lenne, ha az összesen 6 Oscar-díjra jelölt, főként a velencei filmfesztiválon és a Golden Globe-on is kitüntetett Cate Blanchett alakítása miatt agyondícsért Tár nyerné meg a fődíjat (vagy Todd Field kapná a legjobb rendező elismerését).
A leszbikus, gyereket örökbefogadó, rendkívül tehetséges, de a gondjaira bízott lánynövendékeket zaklató fiktív karmesternő bukástörténete ugyanis, ha természetesen nem megy szembe a Hollywood által is támogatott LMBTQ-propagandával, de azért mégis visszájára fordítja a divatos woke-ideológiát, amikor a hatalommal való visszaélés felelőseként egy olyan embert mutat be, aki épp azon "közösség" tagja, amely olyannyira szeretné bizonyítani, hogy minden bajok okozója: a fehér, keresztény férfi (ráadásul úgy, hogy a Blanchett által életre keltett karmesternő egy mesterkurzuson épp ebben a kérdésben tesz helyre egy elvakult, a "nyitottság" szellemében saját véleménybuborékjában vergődő, Bachot "cisz férfi" mivolta miatt elutasító homoszexuális növendéket).
A Tár összetett személyiségrajzon keresztül szól a hatalommal való visszaélésről, de épp ezért lenne kisebb botrány, ha megkapná a fődíjat (és még az is lehet, hogy Blanchett esélyei is kétségesek, tekintbe véve Yeoh SAG-díját is)
– hiszen már a velencei bemutató után kisebb "ellenkampány" is kezdődött a woke-ideológusok és az érintett művészek körében: az egyik leghíresebb női karmester, Marin Alsop például egyenesen nőellenesnek minősítette a filmet, és karmesterként, nőként és leszbikusként is kikérte magának a Tár állításait...
Sorra végig lehetne menni az idei Oscar-gála legjobb film kategóriájának jelöltjein, de az igazság az, hogy nem csupán az elnyert amerikai céhes díjak, hanem Hollywood legújabb – az előző gálák díjaiból kikövetkeztethető – szempontjai is leginkább a Minden, mindenhol, mindenkort teszik a legesélyesebbé.
Évekkel ezelőtt a mexikói rendezők alkotásaival (Birdman, A víz érintése) megkezdődött a "hollywoodi kisebbségek" sorozatos díjazása, amit 2020-ban és 2021-ben az ázsiai filmek (Élősködők, A nomádok földje) sikere fejelt meg, és ezt a folyamatot csak látszólag szakította meg a Coda sikere, hiszen abban az évben a női alkotókat igyekeztek díjazni: a fődíjas filmet nő rendezte (Sian Heder, aki a legjobb adaptált forgatókönyv díját is elnyerte) és a legjobb rendezőnek is nőt választottak (Jane Campion).
Alkotóit illetően a Minden, mindenhol, mindenkor illeszkedik a legújabb hollywoodi szempontokhoz: egyik rendezője, Daniel Kwan kínai származású (Amerikában született), vezető színészei is ázsiaiak (három kategóriában négy színészjelölést kapott a film, ez az első alkotás, amelyben ázsiai nő nyerhetné a legjobb női főszereplő díját, és ez az első alkotás, amelyben egyszerre két ázsiai nőt jelöltek a legjobb női mellékszereplő díjára, és ez lehet az első film, amelyért egy vietnami származású színész díjat nyer).
De a témaválasztást és a történetmesélés módját illetően is megfelel a film az amerikai filmakadémia jelenlegi ízlésének. A film egyszerre mutatja be az ázsiai-amerikai kisebbség mindennapjait, szól a nők és anyák szerepéről, miközben az utóbbi időben a főleg a képregényfilmekkel divatossá tett "multiverzumban" játszódik, és valósággal halmozza a filmes műfajokat és médiumokat, amikor egyszerre vonultatja fel a sci-fi, a fantasy, a harcművészeti elemekkel tarkított akciófilm, a komédia és dráma elemeit, és ütközteti az előszereplős filmet az animációval.
Csupa olyan elem, ami megfelel annak a szempontrendszernek, amelynek mentén az amerikai filmakadémia bizonyíthatja a sokszínűségre és újító szándékra való nyitottságát – igazodva az amerikai színészek, rendezők és producerek gyakorlatához. Az amerikai filmes szaksajtó mindenesetre már biztosra veszi az egyébként jónak bajosan nevezhető Minden, mindenhol, mindenkor győzelmét.
A kérdés csak az, hogy érdekli-e mindez az amerikai filmakadémiát, vagy megismétli az 1996-os gála fordulatát, és nem a biztos befutónak tartott filmnek ítéli a díjat – hamarosan kiderül.
