Elborzadva nézem, hogy ukrán katonák azt üzenik a magyaroknak: gyertek ide, rabok lesztek

Vágólapra másolva!

– A háború kitörésének a másnapján eszembe jutott, hogy vajon van-e egyetlen ember Ukrajnában, akinek akár a fejében, akár a szívében megfogalmazódott a kérdés, nem hibásak-e esetleg ők is. Tudom, hogy ez sokak számára nem népszerű álláspont, de általában azok mondanak határozott véleményt a kérdésben, akiknek semmiféle személyes tapasztalatuk nincs, soha egyetlen napot nem töltöttek Ukrajnában, nem ismerik az ottani néplelket és mentalitást – mondta el a beregszászi születésű nagy színész, Trill Zsolt az Origónak adott interjújában. A Nemzeti Színház vezető színészét néhány hónap alatt kétszer is főszerepben láthattunk a mozivásznon, ősszel Erőss Zsoltot alakította a Magasságok és mélységek-ben, a hetekben pedig a Hadik címszerepét játszotta a Hadik című történelmi filmben; és miként a nekünk adott interjúkban elmondta, mindkét forgatás komoly és cseppet sem veszélytelen fizikai feladatokat tartogatott számára.

Német Dániel

Vágólapra másolva!

Trill Zsolt Hadik Magasságok és mélységek Erőss Zsolt Orosz-ukrán háború

Hadik András személyéről milyen ismeretei voltak a film forgatása előtt?

Dióhéjban ismertem a történetét és tudtam, hogy áll egy szobra a Budai Várban, a diákok pedig szeretik megsimogatni a lovának a heréjét.

És mi ragadta meg a legjobban a jellemében?

Hihetetlennek találom, hogy a Felvidéken, egy kisnemesi családban nevelkedett, eleinte pap akart lenni, végül huszár lett belőle és elképesztő karriert futott be a Császári-Királyi Hadseregben, de az Istennel való kapcsolata hangsúlyos maradt az egész életében. Én egy még kisebb faluból származom, így némi rokonságot érzek vele és azt gondolom,

az élettörténete inspirálóan mutatja be, hogy nem kell a fővárosba születni ahhoz, hogy nagy tetteket hajtsunk végre, annál is inkább, mert sokan még a fővárosból indulva sem érkeznek meg igazán a fővárosba.

És megfogott a Hadikot jellemző bámulatos kitartás, amit szintén közös vonásnak érzek.

Mi jelentette a legnagyobb feladatot a szerepre való felkészüléskor?

Ötvenévesen úgy megtanulni lovagolni, hogy előtte soha nem ültem nyeregben, nem volt egyszerű feladat. Azt mindig gondoltam, hogy lenne hozzá érzékem, de soha nem adatott meg rá a lehetőség. Noha odahaza, Sárosorosziban lovak vettek körbe, de nem hátas, hanem fogatos lovak, amelyeket szekérről irányítottunk, de az teljesen más, mint megülni. Így komoly felkészülést igényelt a film, heti három-négy alkalommal több órán keresztül lovagoltam fél éven át, hihetetlen élmény, amikor megtanulsz kezelni egy négy mázsás állatot. Minden nap imádkoztam, hogy ne legyen belőle baleset, de végül nem történt baj.

A forgatás során bele is szeretett a lovaglásba?

Abszolút, sajnálom is, hogy nem próbáltam ki korábban. De mindig tudtam, hogy hatalmas felelősséggel jár a lótartás, még nagyobbal is, mint egy kutya vagy macska. Pilisborosjenőn, egy jó barátom példáján láttam, hogy kora reggeltől estig egész napos elfoglaltságot jelent a lemozgatásuk. Viszont nyáron szeretném meglátogatni a filmbeli lovamat, Carlost, aki most Németországban van, és felülni rá egy kicsit ismét.

Engem gyerekként traumatizált, amikor a Supermant megformáló Christopher Reeve lebénult egy lovasbaleset következtében...

Igen, így találkozik sokszor a fikció és a valóság: ha Supermannel megtörténhet egy ilyen baleset, akkor velünk is. Féltem is minden nap, nehogy lesérüljek, mert akkor nem csak a film forgatása, hanem a színház is leáll, nemcsak én, hanem rengeteg kollégám is kellemetlen helyzetbe került volna ezáltal.

Hogyan készült fel úgy egy szerepre, hogy a valós személyiségről csupán történelemkönyvekben olvashattunk, de a jellemét mélyebben nem ismerhetjük?

A rendelkezésre álló információk, a forgatókönyv és a rendezői instrukciók alapján próbáltam magamban megtalálni a személyiségét. Ez a történet azonban a máról, mirólunk szól, és bár nem tudjuk pontosan, hogyan kommunikáltak akkoriban, például szélesebb gesztusokkal éltek-e vagy sem, de ugyanolyan emberek voltak, mint mi, ugyanúgy egymás szemébe néztek, amikor beszéltek, ez a felismerés pedig segített a szerep megfogalmazásában.

Milyen értelemben jelentett más feladatot Erőss Zsoltot alakítani a Magasságok és mélységekben úgy, hogy a néhai hegymászóról számos dokumentumfilm vagy Youtube-videó áll rendelkezésre, illetve az egész ország ismeri?

Csoma Sándor rendezővel meg is néztük az összes fellelhető videót, de végül arra jutottunk, hogy nem kell leutánoznom Erőss Zsolt hangleejtését vagy a gesztusait, mert az zsákutca lenne. Fontosabb volt megérteni azt az érzelmi utat, amelyet bejárt, ebből a szempontból tehát hasonlóképpen kellett megformálnom a szerepet, mint Hadik András esetében. Fizikailag természetesen a Magasságok és mélységek forgatására is fel kellett készülnöm, elmentem falat mászni kétszer is, Csoma Sándorral alkudoztunk, mert szerinte le kellett volna még jobban fogynom, de végül megláttam Erőss Zsolt felvételein, hogy két mászás között mindig volt rajta néhány plusz kiló, kifejezetten mackós volt, a hegyen adta le mindig a túlsúlyt. Más edzésmódszert alkalmazott, mint azok a helymászók, akik naponta több kilométert futnak az expedíció előtt.

Kifejezetten vonzzák azok a szerepek, amelyekre fizikailag is fel kell készülni?

Igen, a színházban is szeretek fizikailag is készülni egy előadásra. Nem kell minden esetben nagy dolgokra gondolni, de minden embernek megvan a saját mozgáskultúrája, gesztikulációja, amelyet szeretek megfogalmazni. Visszatérve a Magasságok és mélységekre: Csoma Sándorral három napon keresztül fent voltunk az Alpokban, 3400 méteren egy via ferrata túrát is végigcsináltunk, nem néztem meg előre az útvonalat, jobban is jártam, így nem számítottam rá, hogy egy függőleges falon kapaszkodva kell majd lemászni, azt sem tudtam sokszor, hová helyezzem a lábam. Görcsbe rándultak az izmaim, éreztem azt a félelmet, amellyel a hegymászók rendszeresen megküzdenek és ez segített abban, hogy hitelesebben alakítsam Erőss Zsoltot.

Trill Zsolt és Pál Emőke a Magasságok és mélységek forgatásán Forrás: Hekli Andrea/Hekli Andrea

Közel állna önhöz a Hollywoodban gyakran alkalmazott, úgynevezett method acting módszer, amikor a színész akár húsz-harminc kilót is felszed vagy éppen lead egy szerep kedvéért?

Itthon nincs lehetőség arra, hogy ennyire elmenjünk a végletekig, nem áll rendelkezésre annyi pénz és olyan méretű háttércsapat. Nekik erről szól az életük, én addig tudom feszegetni a határaimat, amíg a lehetőségem engedi. De élvezem, amikor napról napra sikerül átlépnem a határaimat, szeretek mindent beleadni. Ha felkérnének egy bokszoló szerepére, akkor is kihoznám magamból a maximumot.

Jól is állna önnek egy bokszoló karaktere...

Azért nem feltétlenül szeretném összeveretni az arcomat ötvenévesen, így is sikerült szanaszét törnöm magam a Hadik forgatásán.

Amikor a film elején megküzdök a László Zsolt által alakított Von Bock ezredessel, rendesen gyilkoltuk, ütöttük-vágtuk, fojtogattuk egymást a forgatáson, három napig alig bírtam kimászni az ágyból. Nagy élmény volt, nem akartuk, hogy kamunak tűnjön a jelenet.

Jelenleg a Nemzeti Filmintézetnek kifejezetten az a törekvése, hogy minél több magyar történelmi film szülessen. Mi a véleménye erről?

Erről a kérdésről eszembe jut egy friss élményem: nemrég a filmtől függetlenül Kőszegen jártam – ahol Hadik András is a tanulmányait végezte –, a városban két templomot újítanak fel és egy nyíregyházi fiatalember előadást tartott a hadvezérről és a személyiségéről, harmincan voltunk körülbelül és mindannyian lenyűgözve hallgattuk. Ki lehet keresni persze az információkat az internetről, de az nem ugyanaz, mintha valaki elmeséli a történetet, hát még ha egészen pici gyerekként hallod. Ha csak három iskolás a film hatására utánaolvas, ki is volt valójában Hadik András, már megérte elkészíteni. Így vagyok a Filmintézet törekvésével is: ha megpróbáljuk minél színesebben és izgalmasabban feldolgozni a múltunkat, annak csak pozitív hatása lehet.

Melyik történelmi személyt játszaná el a legszívesesebben?

Nagyon érdekesnek találom Mindszenty József személyiségét, aki az '56-os forradalom után tizenöt éven keresztül lényegében bezárva élt az amerikai nagykövetségen, miközben lenyűgöző írásai jelentek meg. Ha egy amerikai pappal történik mindez, már régen megfilmesítették volna.

Kárpátaljáról, a Beregszász melletti Sárosorosziból származik. Mit érzett akkor, amikor kitört az ukrán–orosz háború?

Megdöbbentett, nem akartam elhinni, hogy 2022-ben mindez megtörténhet bárhol a világban. De harminc éven keresztül Kárpátalján élve, figyelve az ukrán politikát, valahol törvényszerűségnek éreztem, hogy előbb-utóbb idáig fajul a helyzet.

Azon is gondolkoztam, rögtön a háború kitörésének a másnapján, hogy vajon van-e egyetlen ember Ukrajnában, akinek akár a fejében, akár a szívében megfogalmazódott a kérdés, nem hibásak-e esetleg ők is. Tudom, hogy ez sokak számára nem népszerű álláspont, de általában azok mondanak határozott véleményt a kérdésben, akiknek semmiféle személyes tapasztalatuk nincs, soha egyetlen napot nem töltöttek Ukrajnában, nem ismerik az ottani néplelket és mentalitást.

Az első pillanattól kezdve azt gondolom, hogy egy perc hezitálás nélkül le kellene ülni tárgyalni, máskülönben sok százezer ember fog meghalni – és így is történt. A mai napig minden reggel reménykedve nyitom meg a hírportálokat, hátha végre hajlanak a felek a megegyezés felé, aztán esténként mindig csalódva fekszem le. És közben azt érzem, hogy

soha nem fog rendeződni a konfliktus: az idő olykor megoldja a nemzetek közti végletes feszültséget, de itt testvér öl testvért.

Zsigerileg sajnálatot és részvétet érzek az ukrán és az orosz áldozatokkal egyaránt, hiszen a gazdasági problémák idővel megoldódnak, de a háborúban meghalt embereket nem hozza vissza senki sem. Én csak a filmek kedvéért ragadok kardot, irtózom a háborútól, egy televíziós felvétel is sokszor napokon keresztül nyomaszt.

Egy év elteltével optimistábban vagy pesszimistábban látja a konfliktus lehetséges végkimenetelét?

Bertolt Brecht drámájában, A kaukázusi krétakörben van egy döbbenetes mondat: ,,a háborúnak vége, féljetek a békétől!". Ilyen érzéseim vannak nekem is a jövővel kapcsolatban.

A háború előbb-utóbb véget ér, lehet, hogy holnap, lehet, hogy csak évek múlva. De ami azután jön, az valószínűleg még rosszabb lesz. Elborzadva nézem a közösségi médiában, ahogyan az ukrán katonák üzenik a magyaroknak, hogy ,,csak gyertek ide, rabok lesztek!" Megijesztenek ezek a felvételek.

Ráadásul katonaszökevényként is tartják nyilván önt...

Igen, annak számítok, megkaptam a behívómat, el sem tudom képzelni, mi történik, ha véget érnek a konfliktusok és hazamegyek: elvisznek munkaszolgálatra újjáépíteni a lerombolt városokat? És mindez valószínűleg még a jobbik eset lenne. Anyukám és a testvérem is odahaza maradt, tőlük tudom, hogy a fanatizált ukránok azt gondolják, hogy már régen megnyerték volna a háborút, ha a magyarok küldenek fegyvereket. Miközben a fegyverek csak még több halált és szenvedést okoznának. Az európai és az ukrán vezetők teljesen elvesztették a kapcsolatukat a realitással.

Ezzel kapcsolatban mostanában gyakran eszembe jut Szergej Bodrov Jr. Ő egy orosz színész volt, a Fivér 1-2 című filmekkel vált világsztárrá, aztán tragikusan fiatalon meghalt, amikor forgatási helyszínt keresve a Kaukázusban maga alá temette egy lavina. Neki volt egy mondása, hogy ha baj van az országodban, ha háború van, akkor jobb hallgatni. Ezt gondolom én is: a hallgatásnak nagyobb ereje lehet, mint az őrjöngésnek. Úgy gondolom, sokan megfogadhatnák ezt a tanácsot jelenleg.

Milyen helyzetben van most a Beregszászi Színház?

Jelenleg Budapesten tartózkodik a társulat, sokat játszanak szerte Magyarországon és a határon túli régióban, és félnek, szenvednek. A színház női tagjai hazajárnak, nemrég mutatták be Vidnyánszky Attila rendezésében Gogoltól a Háztűznéző-t Beregszászon telt ház előtt, meg is döbbentett, hogy ebben a kilátástalan és szorongató helyzetben ennyien fogékonyak a kultúrára.