A Halálos iramban-sorozat a kortárs Hollywood állatorvosi lova: hét évvel azelőtt indult, hogy A Vasember berobbanásával a Marvel lerakta volna a gigantikus univerzumának első építőkockáját, mára pedig James Bond mellett a második leghosszabb akciófilmes franchise-á nőtte ki magát és igencsak jelentős szerepe volt abban, hogy a nagy stúdiók jelenleg szinte kizárólag folytatásokban gondolkodnak. Ami lássuk be, nem kifejezetten mondható erénynek, legalábbis, ha kreativitásról van szó.
Ráadásul szembetűnő hasonlóságok is felfedezheteők a Halálos Iramban- és a 007-es epizódok között, itt is lényegében sebezhetetlen, halhatatlan hősök kerülnek egyre nagyobb téttel bíró konfliktusokba, a realitás és a fizika szabályai pedig részről részre kitágulnak, a szereplők a sorozat alatt már állítottak meg elszabadult tengeralattjárót autókkal, de a világűrbe is feljutottak.
Azonban pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy
lényegében a James Bond-sorozat bunkó változatáról van szó: eleganciáról, esztétikáról – ha csak a videóklipes tálalást nem minősítjük annak – esetünkben nem beszélhetünk, kifinomult karakterek helyett pedig baltával faragott, két egybefüggő mondat összerakásával is küszködő szereplőket kapunk és míg a brit titkosügynök kalandjai esetében mindig fontos szerepet töltött be a zene, addig ebben a szériában olyan érzésünk lehet, mintha a betétdalokat a Morisson's 2 és más, szélsőségesen nem intellektuális közönséget megcélzó szórakozóhely Dj-je válogatta volna össze.
És nem mellesleg egy kifejezetten szexista franchise-ról van szó, a szereplők nagy része kényelmesen beilleszthető a macsó férfi vagy a tűzről pattant nő kategóriájába, a jelenlegi woke-kurzus azonban elérte, hogy ez a primitív aspektusa mára már szinte üdítően hasson.
És azt is meg kell hagyni, az alkotókat nehezen lehetne könyvelési csalással vádolni, a költségvetés minden centje visszaköszön a vásznon és nincs ez másként ezúttal sem, noha az új epizód 340 millió dollárból készült.
Ennek jelentős részét már az első félórában el is szórták, amikor is Rómát csaknem teljes egészében leamortizálják egy autós üldözés során, amelynek végén még egy hatalmas bomba is felrobban a város közepében, több tucat házat romba döntve.
A jelenetet követően tévéhíradókból azonban kiderül, az incidens egy halálos áldozatot sem követelt, ebben pedig nem csupán a széria valóságtól való végtelen elrugaszkodása, hanem a hamis erkölcse is tetten érhető. Bár a szereplők minden részben sok száz civil életét veszélyeztetik a futamaik és bevetéseik során, vagy infantilisnek vagy nyúllelkűnek gondolják a célközönséget, így azt a szabályt követik, hogy csak az halálozhat el, aki maga is kardot ragadott az összecsapások közben. De olykor utóbbiak sem végérvényesen távoznak a túlvilágba, a fontosabb karakterek olykor csak egy dobásból maradnak ki a játékban, hogy aztán egy későbbi epizódban kiderüljön, mégis élnek és virulnak.
Mindez pedig tovább nehezíti azt, hogy egy pillanatig is komolyan vegyük a legdrámaibb pillanatokat is, márpedig a szériának most lenne erre igazán szüksége. A tervek szerint a tizedik etap ugyanis egy, az egész sorozatot lezáró grandiózus finálé első felvonása, ennek megfelelően a stáblista előtt olyan kulimászban hagyják a szereplőket, amelybe még soha sem kerültek korábban, a lezárás a hatvanas években futott Danger Island című sorozatot idézi meg, amelyben minden egyes rész úgy végződött, hogy az egyik központi karaktert éppen bekapja egy krokodil vagy elkezd beomlani a feje felett egy barlang, hogy aztán a következő héten kiderüljön, egy haja szála sem görbült.
Ugyanígy, bár hasonló szituációban hagyjuk magára Vin Dieselt és társait, szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy a néhány éven belül érkező folytatásban kihúzza majd a csávából magát a saját hajánál fogva annak ellenére is, hogy kopasz.
Pedig az alkotók ezúttal mindent megtettek azért, hogy feszültséget gerjesszenek, míg a franchise
az utóbbi időben csetlett-botlott a főgonoszok tekintetében, most Jason Momoa személyében egy igazán erőteljes antagonistát találták. A sztár belépője kifejezetten hatásosra sikeredett, aztán hamar szégyentelen ripacskodásba kezd, de idővel elfogadjuk, hogy lényegében egy kigyúrt Jokerről van szó és a maga sajátságos módján kifejezetten szórakoztatóak a felbukkanásai.
És a dinamika szempontjából is szintet léptek a készítők, ezúttal nem ül le újra és újra a történet csak azért, hogy a szereplők Coelho-i bölcsességeket mormogjanak egymásnak, hanem folyamatosan pörög a cselekmény, a közel két és félórás játékidő ha nem is süvít úgy, mint a sportkocsik, azért egy régi Lada tempójában kényelmesen és magabiztosan eldöcög, miközben néhány emlékezetes jelenetet is láthatunk út közben. Mindezzel pedig a film bőven túlteljesíti azokat a rendkívül csekély elvárásokat, amelyeket ettől a sorozattól várhatunk.