Quentin Tarantino nem titkolt szándéka szerint a Jackie Brown tisztelgés az 1970-es évek blaxploitation filmjei, és annak legnagyobb női sztárja, Pam Grier előtt. Azelőtt a színésznő előtt, akinek munkásságáról már Tarantino első mozifilmjében, aKutyaszorítóban című kis költségvetésű, ám annál nagyobb hatású, lendületes alkotásában szót ejtenek a film gyémántrabló, később egymás torkának ugró gengszterei.
Tarantino aztán már az 1994-es, egyebek mellett a cannes-i filmfesztivál fődíját, az Aranypálmát, valamint a legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-díját (Tarantino és Roger Avary), a legjobb mellékszereplő BAFTA-díját (Samuel L. Jackson) elnyerő Ponyvaregény című remekműve előkészületeinél szerette volna a drogdíler Lance feleségének, az agyon piercingelt Jody szerepét Grierre osztani, de végül elvetette az ötletet, mert úgy érezte, Grier és Eric Stoltz kettőse nem működött volna: Grier nem az a karakter, akit egy fürdőköntösben mászkáló kiöregedett hippi csak úgy leüvölthet (így vándorolt végül a szerep Rosanna Arquette-hez).
Így aztán Grier saját filmet kapott, amelyben Tarantino megemlékezett azokról a filmekről is, amelyekben a színésznő az 1970-es évek mozinézői számára emlékezeteset alakított.
Önmagában az filmbe illő jelenet, ahogyan a Jackie Brown szereposztásakor Tarantino és Grier találkozott a rendező irodájában: a szobába belépő színésznő ugyanis azzal szembesült, hogy Tarantino irodájának falát tucatnyi poszter ékesíti, amelyek jó része Grier filmjeiből származik. Az első meghökkenés után Grier meg is kérdezte, ezeket azért tette-e fel Tarantino a falra, hogy őt lenyűgözze, mire a rendező azt válaszolta, valójában azon gondolkozott, hogy leveszi a falról, nehogy úgy tűnjön, be akar vágódni kamaszkora idoljánál.
Foxy Brown (1974)
A Jackie Brown címe eleve egy erős utalás: Jack Hill Foxy Brown című filmjére, amelyben Grier alakította címszereplő dühös bosszúhadjáratba kezd, miután egy drogbanda szabályosan kivégzi kormányügynök vőlegényét.
Az 1974-es filmből Tarantino már a címben idéz: a Jackie Brown alapjául szolgáló regény eredetileg fehér bőrű légikísérő hősnőjét ugyanis Jackie Burke-nek hívják, így amikor Tarantino a fekete Pam Grierre szabta a karaktert, egyértelmű volt, hogy új nevet ad neki, amihez kézenfekvő választásnak tűnt Grier egyik legemlékezetesebb szerepe, hiszen Grier egy olyan határozott és erős nőt alakított, amilyennek Tarantino mutatni akarta a Jackie Brown-ban is.
Sőt, Tarantino a főcím tipográfiáját is a Foxy Brown-ból "kölcsönözte", még erősebbre fűzve a szálakat Pam Grier két Brownja között. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a soundtrackbe bekerült a Foxy Brown művésznevű (eredetileg: Inga DeCarlo Fung Marchand) rapper (Holy Matrimony) Letter to the Firm című száma is.
Diploma előtt (1967)
S ha már főcím: a Jackie Brown főcíme direkt utalást hordoz minden idők egyik legjobb amerikai filmes felnövéstörténetére, a Mike Nichols rendezte Diploma előttre.
A fiatalkori szorongás és a felnőttkorral való szembenézés egzisztenciális terrorjának időtlen portréja úgy indul, hogy a főszereplő, akit Dustin Hoffman alakít megérkezik a Los Angeles-i reptérre, arcán már ott a céltalanság és kiábrándultság apátiája, amelyet szépen hangsúlyoz Simon és Garfunkel komor slágere, a The Sound of Silence.
A Jackie Brown főcíme is a Los Angeles-i reptéren "játszódik", ugyanazon a mozgólépcsőn, csak épp a főszereplő ezúttal nem érkezik, hanem távozik. S bár a két film hőseit két és fél évtized választja el életkorban, a maga módján a Jackie Brown is egy afféle felnövéstörténet, amennyiben a film arról szól, hogyan kész a kezébe venni a sorsát egy 44 éves egyedülálló fekete nő.
A 110. Utca (1972)
Még mindig a Jackie Brown főcíménél maradva, a filmjei soundtrackjét mindig mesterien összeállító Tarantino újabb blaxploitation klasszikust idézett a főcímben, amikor a címszereplő profiljára kihegyezett reptéri jelenethez Bobby Womack Across 110th Street című slágerét választotta, amely eredetileg az azonos című, Barry Shear rendezte "Harlem-mozihoz" készült.
Persze, a dal hangulatában és szövegét illetően is telitalálat, hiszen utóbbit illetően tele van utalással Tarantino hősnőjének nehéz sorsára és természetére (például ezzel a – nyersfordított – strófával: "nem állítom, hogy amit tettem, helyes dolog/de a gettóból kitörni, minden nap kegyetlen harc volt").
Coffy (1973)
Egy újabb jellegzetes Grier-film, amelyet Tarantino minimum a zenék felhasználásával megidéz. A Coffy bosszúálló nővéreként Grier a kábítószer elleni harc fekete jelképévé vált, és a Jackie Brown is sokat foglalkozik a droggal (igaz, eléggé másként, de cseppet sem támogató módon), ám Tarantino ezúttal tényleg csak az 1970-es évek hangulatát és amerikai mozikultúráját akarta megidézni a kiváló jazz-funk vibrafonos Roy Ayers feszültséggel és vagánysággal telített futamainak átemelésével.
The Big Doll House (1971)
A Jackie Brown zenéi között végsőként érdemes megemlíteni a Long Time Woman című dalt, amely Tarantino filmjében akkor csendül fel, amikor Jackie Brown előzetes letartóztatásba kerül, és nagyon úgy tűnik, reménye sincs arra, hogy elkerülje a börtönt.
A számot maga Grier énekli, és eredetileg az 1971-es The Big Doll House című női börtönfilmből származik, amelyben természetesen Pam Grier volt az egyik főszereplő.
Lapozzon, cikkünk a következő oldalon folytatódik!