"Nem gátolhatja kezed kötél, ha a szerelmem nem tudja megkötözni a szíved – énekli Evie Sands 1967-es "szakítós slágerét", a Chip Taylor által írt Angel of the Morningot a Hidegvér nyitányában. A zárójelenetben pedig már Bob Dylan 1973-as, Sam Peckinpah Pat Garrett és Billy, a kölyök című revizionista westernjéhez írt "haldoklási dala", a Knockin' on Heaven's Door szól, amelynek szövegéből a Hidegvér sztorijában leginkább az első két strófa a lényeges: "mama, vedd le rólam ezt a jelvényt, mert már nem tudom használni".
Mondhatnánk, ez a két dal tökéletes keretbe foglalja egy valamikor talán szerelemnek indult, brutális gyilkossággal véget érő érdekkapcsolat és egy kemény és rendíthetetlen, az igazság mellett megszállottan elkötelezett rendőrtiszt szükségszerűen összefonódó történetét – már csak azért is, mert Taylor szerzeménye és Peckinpah filmje is (benne az afféle krónikást alakító Dylan dalával) egyaránt egy korszak (a "megváltó" szerelem és az összetartáson is alapuló Vadnyugat) végéről szól.
Grant Singer első filmjében azonban szó sincs arról, hogy a szereplőknek le kellene számolni bármiféle illúzióval, még akkor sem, ha a fiatal ingatlanos nő (Matilda Lutz) gyilkossági ügyében semmi és senki sem az, aminek elsőre látszik. Mégis, a sok fordulatban a nyomozást vezető, korábbi társa visszaélési ügyében tanúskodó Tom Nichols detektív (Benicio del Toro) legfeljebb azon lepődhet meg, hogy megint olyan rendőrök veszik körbe, akik a törvény mögé bújva követnek el mocskos dolgokat.
De kicsit érdemes még elidőzni a Hidegvér cselekményét elindító és lezáró két dalnál, pontosabban az ábrándos forradalmak és gyors kiábrándulások, a régi és új illúziókkal való leszámolások amerikai (kultúr-, politikai- és társadalom-) történeti korszakánál, amikor például Peter Maas 1968-ban és 1973-ban egy-egy izgalmas, a véres amerikai valóságot dokumentáló tényregényt jelentetett meg.
Az egyik a maffia létezéséről (The Valachi Papers), a másik a rendőrséget behálózó korrupcióról (Serpico) számolt be, mindkettőből film is készült (1972 és 1973), így aztán, öt évtizeddel később (és megannyi, a valóságon alapuló, a korábbi nemzedékek ráébredésére és kiábrándulására rálicitáló bűnfilm után) aligha értheti meglepetésként a nézőt, hogy egy ingatlanügynökségnek köze lehet a droghoz és hogy bűnös tevékenységeihez mocskos zsaruk asszisztálnak.
Fentieknek csak azért van jelentősége, mert a lendületesen és remek karakterrajzokkal induló Hidegvér sokáig azzal kecsegtet, hogy szándékában áll, ha nem is új, de tágabb összefüggésben feltárni az amerikai valóságot, túl azon, hogy az amerikai álom valójában nem más, mint a tulajdonszerzési ösztönök kiélezett versenye.
A leginkább az Atlanti-óceán partján fekvő Scarborough rendezett, pazar ingatlanokkal beépített kertvárosi miliőjében játszódó filmben hol hidegen, hol hívogatóan fényképezett luxusotthonokat mutatnak, és olykor kicsit sem vonzó, baljósan lepukkant házakat is – így láttatja a rendező (és az operatőr Mike Gioulakis) a nyertesek és vesztesek városszociológiáját, miközben kiderül, a gyilkossági ügy egyik gyanúsítottja (Michael Pitt) azért neheztel az ingatlanosokra, mert az apja azután lett öngyilkos, hogy rászedték, a máskülönben állhatatos nyomozó pedig a gyilkosság helyszínét körbefotózva merít ihletet a saját házának felújításához.
Aztán ez a "tágabb perspektíva" a játékidő derekánál beszűkül egy sablonos átlagkrimibe. Sőt, az addig gyors egymásutánban adagolt, a néző figyelmét követelő rengeteg apró részlet (kezdve azzal, hogy az áldozatot 33 és fél késszúrással gyilkolták meg, a kés beszorult a bordái közé, a kezén harapásnyomok találhatók és a helyszín világos szőnyegén ott egy parókából származó szőke hajszál – amivel, ha már a korrupció és a Serpico szóba került, Singer rögtön egy másik thrillerklasszikusból, Michael Mann Az embervadász című filmjéből "idéz") úgy kerül a fináléban a helyére, hogy az addig gondosan felépített "ki tette" logika apró darabjaira hullik, mert a kiszámítható fordulatok megindoklását Singer lényegében összecsapja.
Így aztán a filmet elsősorban a színészek (főleg a forgatókönyvíróként is a saját karakterének alapos kidolgozásában érdekelt Del Toro, mellette pedig a feleségét alakító Alicia Silverstone és az áldozat barátját, főnökét játszó Justin Timberlake) viszik el a hátukon.
Pedig Singer egyáltalán nincs híján tehetségnek. Például kiválóan teremt feszültséget, és a gyakorlott kliprendező képzettársító rutinjával párosítja a zenét a képpel – de valódi tartalom nélkül végül a rendezői igyekezet kimerül a baljós atmoszféra túlhangsúlyozásában.