Utazás egy kíméletlen gyilkos agyába

A gyilkos

A Hetedik rendezőjének, David Finchernek a legújabb filmje, a Netflix számára forgatott A gyilkos látszatra szokványos thriller egy bérgyilkos bosszújáról, valójában kegyetlen leszámolás az efféle történetek hollywoodi kliséivel. Kritika.

Elképesztő, milyen kimerítő lehet a semmittevés. Ha képtelen vagy elviselni az unalmat, ez a munka nem neked való

– így szól A gyilkos első két mondata, és a közel kétórás film első bő negyedórájában nem is történik különösebben semmi. Legalábbis ha a "valami" alatt az olyan pörgős akciójeleneteket értjük, amelyek az egyszemélyes hadseregek – kémek, betörők, bérgyilkosok – kalandjainak már az első felvonásban megadják a lendületet, James Bondtól John Wickig.

Mert bár az azonos című francia képregény (Alexis "Matz" Nolent és Luc Jacamon: Le Tueur, 1988) alapján, Andrew Kevin Walker forgatókönyvéből készült A gyilkos egy pénzért mások életét kioltó profi egyenes vonalú történetét meséli el a balul sikerült akciótól a menekülésen, a megbízók által felbérelt – de helyette a barátnőjét megtámadó – bérgyilkosok kiiktatásán át egészen a személyes bosszúhadjárat "nyugvópontjáig"; David Fincher rendezése kerüli vagy kiforgatja az akciót akcióra halmozó hollywoodi tömegfilmek kliséit – kezdve rögtön azzal, hogy Fincher nagyobb teret enged a pszichologizálásnak, mint a látványnak.

A gyilkos (Michael Fassbender) Forrás: Netflix

Ez persze cseppet sem meglepő: Fincher filmográfiája hemzseg az olyan thrillerektől, amelyek nagy figyelmet szentelnek az embertársaik fizikai épségét fenyegető alakok pszichés folyamatainak. Ahogy abban sincs semmi meglepő. hogy Fincher (aki legutóbb szintén a Netflix számára készítette a hollywoodi környezetben játszódó Mank című filmjét) képregényből forgatott: a hírnevét csavaros thrillerekkel (Hetedik, Harcosok klubja) megalapozó amerikai rendező előszeretettel adaptál a modern (nagyvárosi) társadalom kritikáját is megfogalmazó "ponyvaregényeket" (Harcosok klubja, Social Network, A tetovált lány, Holtodiglan), a képregényeknél pedig aligha lehet esszenciálisabb tömegkulturális terméket találni, ugyanakkor és szerencsés esetben a képregény (és a francia A gyilkos ezen szerencsés esetek közé tartozik) magáról a tömegről és annak kultúrájáról is állít valami markánsat.

Fincher új filmje egyszerre nagyon 21. századi, de stíluselemeiben (már csak a címszereplő által hallgatott, nyolcvanas évekbeli rockzenekar, a The Smiths okán is, amelyhez hézagmentesen simul az eredeti filmzenét szerző Trent Reznor és Atticus Ross muzsikája) valamennyire kortalan is, azaz több évtized (előre és hátra) szempontjából fogalmazza meg a szerinte általánosan jellemzőt.

Konyhafilozófia ez, persze. Nem véletlen, hogy a kimért tempóban haladó cselekményt végigkísérő, személyes motivációkat és társadalmi jelenségeket egyaránt érintő belső monológokban rengeteg statisztikai adat és filozofikus idézet bukkan fel; legyen szó Krisztusról, a megváltó utolsó megkísértéséről botrányregényt író Níkosz Kazandzákiszról, a 20. századi okkultista (a világ leggonoszabb embere címmel illetett) Aleister Crowley-ról, vagy a "vagyok, ami vagyok" szimplán egzisztencialista életfilozófiáját hangoztató rajzfilm-figura Popeye-ről. Ahogy beszédesek a máskülönben névtelen gyilkos álnevei is: Lou Grant, Sam Malone, Robert Hartley, Howard Cunningham csupa amerikai tévéműsor karaktere – a metropoliszok ébredéséről, a világ demográfiai folyamatairól, a német turistákról és a gyorséttermekről is velőset állító A gyilkos valósága maga a popkultúra mátrixa. A popkultúra mátrixa pedig sokak számára maga a valóság.

A gyilkos Forrás: Netflix

A Michael Fassbender által alakított hidegvérű és halott tekintetű bérgyilkos cinikus belső monológjaiban rendre megállapítja, hogy ő csak egy a sok közül, mondhatni: átlagember. Egy olyan alak, aki munkája során félreteszi az olyan eredménygátló tényezőket, mint az együttérzés.

Tartsd magad a tervhez. Készülj fel, ne improvizálj, ne bízz senkiben. Soha ne add ki az előnyt a kezedből. Csak azt a csatát vívd meg, amiért megfizetnek. Zárd ki az empátiát. Az empátia gyengeség. A gyengeség sebezhetővé tesz. Minden egyes lépés előtt tedd fel magadnak a kérdést: mi hasznom van belőle? Erre van szükség, erre kell elkötelezned magadat, ha sikerrel akarsz járni. Egyszerű

– hangzik az eseményeket végignarráló, de társas jeleneteiben szűkszavú hivatásos gyilkos a teljes filmen végigvonuló, részleteiben vagy egészben újra és újra felhangzó munkafilozófiája,

S abból kiindulva, hogy a bérgyilkos (belső állapotaiban, mindenkit félresöprő céltudatosságában, feladatkoncentrációjában etc.) átlagembernek tartja magát, s mert Fincher ügyesen oldja meg a nézői azonosulást (minimum azzal, hogy Erik Messerschmidt kamerája szinte mindvégig Fassbenderre szegeződik), a rendező az egyre individuálisabb, jellemzően multinacionális cégeknél robotoló nagyvárosi polgárság kritikáját fogalmazza meg. Azokét, akik számára a munka maga az élet, a valódi társadalmi felelősségvállalás megszűnt (vagy sosem létezett), és még személyes ügyeiket (mint a gyilkos egyéni bosszúhadjárata) is gépies begyakorlottsággal végzik, jóformán kiégve és magányosan (nem véletlen, hogy a film elején a gyilkos a coworking terek legnagyobb amerikai szolgáltatója, a WeWork egyik üres, átalakítás alatt álló párizsi irodájában rendezi be megfigyelő állását).

A gyilkos Forrás: Netflix

Fincher gyilkosa annyira hétköznapi, hogy nincs semmiféle különös ismertetőjele, jéghideg és fásult profi, aki lelki válságba kerül, amikor párizsi célpontját elvéti, és a megbízói a barátnőjén állnak bosszút. Azzal, hogy az eredeti képregény akciódúsabb cselekményét Fincher teljesen lecsupaszította (ellenben ezekben a jelenetekben véres realizmusra törekedett), és a pszichés folyamatokra helyezte a fókuszt. A gyilkosnak legalább annyi köze van Jean-Pierre Melville 1967-es klasszikusához, A szamuráj című bérgyilkos krimihez, mint a képregényhez (amely persze eleve elképzelhetetlen lenne Melville mozija nélkül).

Fincher filmje persze nem ér fel a klasszikus hollywoodi történetmesélési formákat Hollywoodot is megtermékenyítő módon felrúgó Melville-alkotással, de éppolyan precízen, hosszú, megfigyeléseken alapuló jelenetekben ábrázolja a monoton türelemben létező, kifejezéstelen tekintetű bérgyilkos magányos életét. A hat fejezetben és egy epilógusban kibontott A gyilkos csúcsjelenete egy éttermi beszélgetés egy másik profival (Tilda Swinton) – néhány percbe sűrített vallomás a hivatástudatról, önzésről és lelkiismeretről, ami nem is a címszereplőt, inkább a nézőt hivatott az önmagával való szembenézésre késztetni. Feltéve, hogy képes elvonatkoztatni, vagy még inkább, képes felismerni a hóhérban az átlagembert, vagyis önmagát.