Hogy megbántam-e bármit? Hogy a fenébe ne! De ez a megbánás ösztönöz változásra, és arra, hogy jóvátegyem a hibáim....
– mondja még a főcím előtt, Los Angeles-i otthonának ablakában állva Sylvester Stallone. Egy sokat tapasztalt, örömöt és bánatot, sikert és bukást egyaránt megélt embert mutat a Sly című dokumentumfilm rendezője, Thom Zimny, rögtön teret adva olyan időskori bölcsességeknek, mint hogy az élet egy száguldó vonatablakból nézett elsuhanó pillanatképek sorozata.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a sikert sikerre halmozó, de hatalmas bukásokat és magánéleti válságokat is megélt Stallone megkeseredett öregemberként jelenne meg a róla készült dokumentumfilmben. De nem is elégedett, az életére csupa örömmel visszatekintő "aranyemberként".
A lendületes, valóban egy gyorsvonatutazás hangulatával felérő főcím alatt Stallone a házimozi óriásvásznán nézi a Rocky-t és a Rambót, a Kobrát és más sikeres, védjegyévé vált filmjeit, majd látjuk a tágas hollywoodi kúria kertjében elterülő hatalmas, feszített víztükrű medence szélén közel életnagyságú Rocky Balboa bronzszobrát, ahogy győzelmi mámorban emeli kesztyűs öklét az ég felé. Zimny pedig ügyesen használja a költői képeket, mert ha a medencetakarító ügyködése ellenére alig fodrozódik a víztükör, akkor rögtön kiderül, hogy a belső tengerben mekkora hullámok tombolnak, és a színész-forgatókönyvíró-rendező-producer nem pusztán örömében lendíti öklét az ég felé.
Miután olyanok magasztalják az egekig Stallonét, mint Talia Shire (Francis Ford Coppola húga, a Keresztapa-filmek Connie-ja és a Rocky-sorozat Adrian Balboája), Arnold Schwarzenegger vagy Quentin Tarantino, betekintést kapunk Stallone gyötrelmes gyerekkorába. Kiderül, a New Yorkban, a Hell's Kitchen városnegyedben született, egy orvosi műhiba következtében bal arcára részlegesen lebénult (ennek köszönhető markáns beszédmodora is) Stallone szülei, Frank és Jackie Stallone viharos, válással végződő házassága rányomta a bélyegét a sztár egész sorsára. Rengeteg nélkülözés a szeretetben, és annál több verés, főleg az apától, aki gyerekként és felnőttként is versenytársként tekintett a saját fiára.
Ha azt mondanák, szeretetéhes vagyok, mert nem kaptam elég törődést, hát, beletrafálnának. Talán ezt a szeretetet hajszolom, amikor a nézők kegyeiért küzdök
– mondja Sylvester Stallone, aki az öccsével, Frank Stallone Jr-ral együtt már gyerekkorában a moziba menekült a valóság elől, hogy ott aztán olyan hősökért rajongjon, akik képesek egyedül megmenteni egy busznyi gyereket, és Christopher Reeves-t választva példaképül ő maga is ilyen hős akart lenni.
Színészként kezdetben csak elutasításban volt része, és – derül ki rendező barátja, John Herzfeld visszaemlékezéséből – épp ezért kezdett forgatókönyveket is írni, hogy ha nincs számára alkalmas szerep, akkor maga írja meg azokat. Íróként sajátos módszert választott: mozipénztárosként vállalt munkát, hogy annyi filmet nézhessen meg, amennyit csak bírt, ötleteket gyűjtött, diktafonnal vette fel a filmek dialógusait és próbálta azokat a saját ízlése szerint átalakítani.
Tucatnyi próbálkozás után született meg a Rocky (1976) forgatókönyve (de már első filmfőszerepének, az 1974-es A Lordok Bandája című filmnek a forgatókönyvét is részben ő írta), amelyet csak úgy volt hajlandó eladni a könyvért érdeklődő United Artists producereinek, ha ő alakíthatja a jobb sorsra érdemes philadelphiai ökölvívót.
A 10 Oscarra jelölt (köztük Stallone színészként és forgatókönyvíróként), a legjobb film, rendezés és vágás díjait el is nyerő Rocky pedig rögtön a csúcsra repítette az addig jóformán ismeretlen Stallonét.
És ugyanilyen sikertörténet volt 1982-ben a Rambo, amelynek forgatókönyvébe szintén sok helyen belenyúlt Stallone (állítása szerint a veterán megformálása során az egyik minta a saját apja volt), például a film végén a helyét kereső katona kifakadásszerű monológját is ő írta. A folyamatosan megszólaltatott Tarantino itt jegyzi meg: Stallone mestere a szellemes és dallamos dialógusoknak, amelyek némiképp rögtönzöttnek tűnnek.
Aztán kiderül a két legismertebb Stallone-hős kalandjainak folytatásai (amelyeknek már nem csak forgatókönyvírója és színésze, de producere és rendezője is) folyamatosan utalnak Stallone életére, elsősorban a szakmai és magánéleti válságokra.
Sokszor beépítek a filmjeimbe olyan mozzanatokat, amiket a való életben sajnos elmulasztottam. Így hát filmre viszem őket. Mindig mondom a rajongóknak, nem érdemes elolvasni a sztáréletrajzokat. Egy kaptafa mind: a sztár feljut a csúcsra, a világ a lábai előtt hever... majd jön a lejtmenet
– mondja Stallone, és bemutatásra kerül a 2012-ben, 35 éves korában meghalt fiával, Sage Stallonével való kapcsolata, aki a Rocky V-ben (1990) a bokszoló fiát alakítva vetette a szemére, hogy nem foglalkozik eleget a családjával, mert mindig fontosabb volt számára a munka. Így lett aztán a hatodik Rocky-film, a Rocky Balboa (2006) a megbánás mozija, a John Rambo (2008) a soha be nem teljesülő álmok és a kötelességtudat filmje, az első Feláldozhatók (2010) pedig az újrakezdés lehetőségének sikeres bizonyítási kísérlete.
S közben Stallone mindig visszatér az apaképhez, a gyerekkorban meg nem kapott szeretethez, a késői megbékéléshez, és annak a belátásához, hogy bármilyen jól játszott is például a Cop Land-ben (1997), nem érhet fel az olyan színészekhez, mint Robert De Niro vagy Harvey Keitel, de mindig képes lesz megújulni Rocky-ként vagy felpiszkálni a fiatalabb közönség érdeklődését is a kiöregedő akciósztárok iránt, mint tette az első Feláldozhatókkal.
Végeredményben a Sly egy olyan embert mutat be, aki a gyerekkorban elszenvedett szeretethiány miatt hajszolta a közönség szeretetét, közben pedig sokszor megfeledkezett azokról, akiknek szüksége lett volna az ő szeretetére. Nem magyarázkodik, belátja, hogy már nem tudja megváltoztatni, de másképp csinálná, ha lehetne.
És a filmekben próbálja megváltoztatni a valóságban megváltoztathatatlant.
Az álomiparban utazom. És utálom, ha nincs happy end
– sommázza ars poeticáját Stallone, aztán kisétál a képből. A többi a néző dolga.