Thea (Ida Ursin-Holm) és Jashan (Kanan Gill) Los Angelesben élnek, viszonylag rövid ideje vannak együtt, az indiai fiatalember mégis megkéri a norvég lány kezét. Az idillt semmi nem ronthatja el, míg Thea fel nem veti, hogy az ünnepekre látogassák meg a családját Észak-Európában. A fiú próbál alkalmazkodni, de ez a vártnál jóval nehezebben megy.
Petter Holmsen rendező rögtön kiemeli, hogy igaz történetről van szó, mellyel gyaníthatóan az empátia kialakulását és az azonosulást akarná elősegíteni. Kezdetben mindez rendben is van. Theának láthatóan sokat jelent ez az út, náluk ugyanis hatalmas tradíciója van a karácsonynak, és már szenteste előtt két nappal elindulnak az ünnepi programok. Jashan igyekszik mindenkire jó benyomást tenni. Az ő beszólásai, könnyed poénjai egy ideig működnek, illetve a felütés is tapintható, elvégre sokak számára ismerős érzés az új közegbe való beilleszkedéssel járó nehézség. Itt még csak a kulturális különbségekre sem kell gondolni, szimplán az eltérő jellemek találkozására.
Aki kettőnél több filmet látott a témában, tudja hova akarja Holmsen kifuttatni a művét. Nem probléma, hiába láttuk milliószor, össze lehet hozni egy szórakoztató és bájos sztorit a klasszikus, karácsonykor minden elromlik, de a végére együtt lesz a család sablonból.
Ha megállnánk itt és egy felejthető, de kedves alkotásról lenne szó, akkor járnánk jobban. Ám ahogy haladunk előre, úgy téved egyre inkább mellékvágányra Holmsen. Már az igaz történet titulus is hitelét veszti, annyira színpadias és filmszerű minden. Nem sikerült lehozni a sztorit az átlagember szintjére, mindent fel kellett nagyítani. A kémia félelmetesen nem működik Ursin-Holm és Gill közt, inkább hinné el az ember, hogy haverok, barátok, mintsem egy pár. A bevett panelek még rendben lennének, illetve a szintén eltúlzott mellékalakoknak megvannak a pillanatai. A zsémbes anyuka, a cinikus fiútestvér, vagy a saját magát elnyomó sógornő emlékezetes figurák lehetnének, de a töredékét hozták ki a bennük rejlő potenciálnak. Részletkérdés, hogy közel minden mozzanata kikövetkeztető, de filmnyelvileg és szerkezetileg is megbicsaklik a Csak egy átlagos karácsony.
Sokszor következetlen, nem egyszer fedezni fel benne kontinuitásbeli hibákat, valamint a szereplők hiteltelen és ellentmondásos döntéseket hoznak. Például a testvér kislányának őszinte megnyilvánulását érezhetően érzelmi csúcspontnak szánták, csak éppen néhány perccel ezelőtt még a teljes ellentettjét állította.
Nincs megalapozva a happy end, egyszerűen ott van, mert ott kell lennie. A kegyelemdöfést azonban az üzenet viszi be. Egymás elfogadására, a nyitottságra hívnák fel a figyelmet, amely szép és követendő konklúzió. Ellenben szemernyit sem érződik őszintének, sokkal inkább a megfelelési kényszer beszél belőle, melyet a zárójelenettel még alá is húznak.
A Csak egy átlagos karácsony villámgyorsan el fog merülni a feledésben, mert noha vannak valóban humoros momentumai, az összkép ezer sebből érzik.
A tradíciók bemutatása, kultúrák ütköztetése hatásos témák, de jelen esetben a végeredmény mind a norvégokra, mind az indiaiakra nézve talán sértő is, de alapvetően ostoba.
Holmsen "műve" önálló filmként és tanmeseként is megbukik, sőt cukormázba bújtat egy álszent és képmutató üzenetet.