Maestro: egy nagyon meglepő film a Netflixtől

Vágólapra másolva!

Bradley Cooper érdekes és a mai Hollywood szempontjából viszonylag merész filmet forgatott Leonard Bernsteinről. Elmondjuk, hogy miért.

Schreiber András

Vágólapra másolva!

család Maestro Leonard Bernstein Bradley Cooper

Kimerítő szeretni és elfogadni valakit, aki nem szereti magát! Ezt az egy igazságot tudom rólad. Ha nem vigyázol, magányos, vén buzeránsként fogsz meghalni

– mondja kíméletlenül a Maestro-ban Felicia Montealegre Cohn a férjének, a sztárkarmester, ünnepelt zeneszerző és zongorista Leonard Bernsteinnek. Ez a férfi főszerepet is alakító Bradley Cooper által (az Oscar-díjas Josh Singer társaságában) írt és rendezett film érzelmi hullámvasútjának legmélyebb, egyben legbátrabb jelenete.

Maestro (Carey Mulligan és Bradley Cooper) Forrás: Netflix

Bátor, mivel ma Hollywoodban tulajdonképpen elvárás az LMBTQ propagálása. Ahogy a film gyártója és forgalmazója, azaz a Netflix kínálatában is kivételes a Maestro szókimondása: a biszexuális Bernstein és családja számára teher volt mind a másság ténye, mind az állhatatosság (hűség és kitartás) hiánya.

Természetesen Cooper szándéka még véletlenül sem az, hogy rossz színben tüntesse fel a nagy művész, az Oscar-jelölt, többszörös Grammy-díjas, a tévében sugárzott Young People's Concerts keretében fiatalok millióival a komolyzenét megszerettető zseniális művészt, Leonard Bernsteint.

Egyszerűen csak arról van szó, hogy az életrajzi tényeket az igazság tekintetében nem elferdítő Maestro nem elsősorban a karmesterről és zeneszerzőről – a West Side Story, A rakparton, a Kaddish-szimfónia vagy a Missa Brevis komponistájáról –, hanem a tehetsége és fiatal férfiak iránti vonzalmai miatt férjként és családapaként folyamatosan elbukó magánemberről szól. Illetve legalább ennyire szól a színésznői karrierjét a férje és gyerekei, tehát a család miatt háttérbe szorító asszonyról, aki bár elejétől fogva tisztában van választottja gyarlóságával, egyre kevésbé bírja férje (már a gyerekeik számára is egyre nyilvánvalóbb) kilengéseinek terhét.

Maestro (Bradley Cooper és Carey Mulligan) Forrás: Netflix

A Maestro tehát részben követi a "hagyományos" zenészéletrajzok bejáratott sémáit, amennyiben az amerikai komolyzene "rocksztárjának", Bernstein életútja is a tehetséget és magánéletet egyaránt beárnyékoló – és főként a könnyűzene nagyságairól szóló filmek központi konfliktusaiban kötelező elemként megjelenített – szenvedélyekkel (azaz, szex és drog) volt kiszegélyezve.

Ugyanakkor, mivel Cooper rendezése a szenvedélyei fogságában vergődő férfi mellett legalább akkora figyelmet szentel az őt elfogadó és támogató, majd a folyamatos lemondástoktól megkeseredő, de a másiktól elszakadni képtelen, újra megbocsátó feleségnek (Carey Mulligan elképesztően átszellemült játékával Felicia Montealegre Cohn szerepében), a Maestro korántsem "hagyományos" zenészéletrajz. Sokkal inkább mély kapcsolati dráma: páros szenvedély- és szenvedéstörténet.

A Maestro az 1990. október 14.-én, 72 éves korában meghalt Bernstein életének 44 évét és Montealegre-val való kapcsolatának 32 évét követi nyomon, 1943 novemberétől – amikor Bernstein a New York-i Filharmonikusok asszisztens karmestereként a megbetegedett Bruno Waltert helyettesítette a zenekar rádió által is közvetített koncertjén és a próbák nélkül levezényelt előadás sikere meghozta a nagyzenekari gyakorlatot alig szerzett karmester számára az áttörést –, egészen 1987-ig, amikor Bernstein az első Schleswig-Holstein zenei fesztiválon szemináriumot tartott fiatal karmestereknek és Haydn A Teremtését vezényelte.

És amikor a filmben, nem mellékesen, részben igazolva az akkor már 9 éve halott felesége jóslatát, a 69 éves, ősz és megfáradt testű zenész egy fiatal (a film dramaturgiája szerint nem tehetséges) fekete férfi tanítványával táncol önfeledten egy diszkó vörösen villódzó fényeiben...

Maestro (Bradley Cooper) Forrás: Netflix

De Cooper – aki megmutatja Bernstein gondoskodásra képes oldalát is, amikor odaadóan ápolta tüdőrákos feleségét – nem ezzel a végleges bukással is felérő jelenettel zárja filmjét, hanem visszatér a filmet indító, vagyis a házassági történetet keretező "jelenkori" interjúhoz, amelyben Bernstein néhai feleségéről, a hiányáról beszél, hogy aztán – mintegy a zenész emlékeiben elkalandozva – a kamera felé mosolygó asszony képével ráerősítsen: annyi viharon át ez a nő kitartott a férje mellett, hogy képes legyen élni és alkotni.

S mivel a szenvedély és szenvedés mellett alapvetően mégis a muzsikáról is szól a Maestro, zenei mintát követve Cooper afféle kódaként illeszti filmje végére az archív felvételt az idős Bernsteinről, ahogy jellegzetes, összetéveszthetetlen mozdulataival vezényel, teljesen átadva magát a zene kiváltotta érzéseknek.

Az eredetileg Martin Scorsese, majd Steven Spielberg által eltervezett (végül produceri segédletükkel megvalósult), Maestro Cooper második nagy lélegzetű zenei rendezése a Csillag születik után. A két film között bőven van a zenén túlmenően "átfedés", elég arra gondolni, hogy Cooper ezúttal is a tehetséges, szenvedélyeinek rabságában élő férfi szerepét osztotta magára.

De a Maestro mindenképp nagyobb film, amely már egyértelműen kijelöli a színész-rendező helyét a tehetséges hollywoodi direktorok között. "Egy műalkotás nem válaszokat ad, hanem kérdez. Jelentése az ellentmondó válaszok közötti feszültségben rejlik" – szól a filmet indító Bernstein-idézet, amely egyúttal lehetne a Maestro mottója is. De ez csak megtévesztés. Mert bár Cooper tulajdonképpen úgy ábrázolja Bernstein életét, hogy nem rágja a néző szájába egymásnak ellentmondó válaszait, nem csupán rendkívüli feszültséget teremt, de a mélyben, a szimbólumok szintjén, a Bernstein-életműből kiemelt, felcsendülő zenei művek utalásrendszerével és a képarányok, valamint a fekete-fehér és színes képek rendkívül tudatos váltogatásával nagyon is üzen, és nem csak Bernstein életére vonatkozóan.

A film elején például Bernstein az 1983-ban bemutatott, önvallomásos – mert egy tragikus halállal, homoszexualitással és apa-fia viszállyal terhelt diszfunckcionális családot bemutató – operájának, A Quiet Place zárlatát hallani zongorán, és a cselekmény egésze vagy része szempontjából ugyanilyen "beszédes" a Candide, a Mise, a St. Louis Blues vagy a West Side Story dallamainak használata is.

A Maestro hemzseg az eseményeket sűrítő és műveket egymásba forgató sziporkázó dramaturgiai ötletektől, de ami az átlagnéző számára szembetűnő lehet, az az, ahogy Cooper először a 16:9-es képarányt 4:3-ra szűkíti, majd ismét szélesre tárja a látványt, miközben az 1940-es és 1950-es években zajló cselekményt fekete-fehérben, a történeti kronológia későbbi eseményeit színesben ábrázolja. Előbbi megoldással leginkább azt sugallja a rendező, hogy épp idős korunkban látunk rá jobban életünk nagy egészére, míg benne létezünk a jelen folyamatosságában, csak az épp lényegesnek érzett eseményekre fókuszálunk, így a teljes kép rejtve marad előttünk.

Utóbbi megoldásnak, azaz a színes és a fekete-fehér képsorok váltogatásának pedig csak az egyik célja az egyébként kézenfekvő: vagyis az, hogy ezzel a néző időben való tájékozódását segítené a rendező. Ahogy halad előre a cselekmény, és merülünk egyre mélyebbre a családi drámában, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá: ebben a filmben minél színesebb a világ, annál több a kísértés.

Túlzás lenne azt állítani, hogy Cooper a Maestro-val általános érvényűt kívánna állítani, de az egyre egyre látványosabb, mégis egyre üresebb és egyre romlottabb hollywoodi filmek korában ez a Bernstein-film üzenetértékkel bír minimum az amerikai szórakoztatóipar vonatkozásában.