Az indiai John Wick brutális vérmocskos bosszúhadjárata

Dev Patel színészként lett ismert, most azonban a főszerep mellett a kamera másik oldalán próbálta ki magát. A Majomember hányattatott sorsú produkció volt, mely nehezen készült el, alapjáraton a Netflixre szánták, ám miután Jordan Peele megnézte, úgy döntött producerként beáll mögé, mert ezt a filmet mozikba kell küldeni. A végeredményt látva nehéz belekötni ebbe az állításba.

Anonimitásba burkolódzó hősünk (Dev Patel) dühtől fűtve nőtt fel. Gyermekkorában egy korrupt rendőr megölte az anyját és felgyújtotta a faluját. A fiú felcseperedvén India mocskában tengeti napjait, hol alvilági bunyókból, míg máskor egyéb alkalmi munkákból tartja fenn magát. Egy cél vezérli: hogy bosszút álljon édesanyja gyilkosán.

A majomember Forrás: Universal Pictures

Ehhez a történethez nem kell újra feltalálni a forgatókönyvírás esszenciáját, a lehető legegyszerűbb megtorlásra épülő sztoriról van szó. A zsánerre jellemző főbb panelek hasonlóan visszaköszönnek. Felépítik a motivációt, egy tervet a revansra, s érkezik az elkerülhetetlen mélypont, amiből a főhős emberfeletti akarat és fizikai ereje segítségével kimászik, hogy végül beteljesítse végzetét. Milliószor láttuk már és felütésében nem is törekszik innovációra Patel műve, de az út, amin keresztül eljutunk a végpontig, tartogat érdekességeket. 

Az első és egyben leginkább szignifikáns az indiai szetting. A film iszonyú sötét, borzasztó ritkán látunk nappali felvételeket, melyek önmagukban megadják az alaphangulatot.

 Az utcák neonfényben fürdő látképe, vegyülve a várost ellepő mocsokkal rögtön berántják a nézőt. Nem éppen idilli helyszín, pont ezért érhető miért akar valaki kitörni ebből visszataszító közegből. 

Hősünk viszonylag hamar ellenlábasa közelébe kerül, de határozatlansága miatt komoly árat fizet. Ekkor érkezik egy váltás, a tempó lelassul és beemelnek egy spirituálisabb szálat. Nincs szó természetfelettiről, de előkerülnek az indiai kultúra szimbólumai és fontos figurái, ezáltal maga a világ is elemeltebbnek érződik. Érdekes lépés, s tény, hogy az intenzitás rovására megy, ugyanakkor olyan perspektívából járja körbe a témát, amire ebben a műfajban kevésszer látunk példát. A dolog ott hibádzik, hogy különféle, nem összefüggő mitológiai elemekhez nyúlnak, mintha egyszerre mindent bele akartak volna szuszakolni az összképbe. Itt érződik, hogy 

A Majomembert elsősorban a nyugati piacra szánták, ennek akar megfelelni, csakhogy így pont az alapanyag autentikussága sérül. Ezen felül is akadnak hibák, például a mellékszereplőkkel látványosan nem tudnak mit kezdeni, sablonkaraktereket kapunk, ráadásul néhányukat teljesen feleslegesen írták bele a történetbe. 

Jelenet a filmből. Forrás: Universal Pictures

A két órás játékidő nemkülönben hosszú, bő negyed órával lehetett volna kurtítani és máris feszesebb lenne a végeredmény. A rapszodikusság sosem tesz jót egy filmnek, a mérleg nyelve viszont szerencsére mégis inkább a pozitív oldalra billen, hála az akcióknak. Kendőzetlen, naturalista erőszak tárul a szemünk elé, tűzharcok helyett főleg a puszta kézzel való küzdelem, illetve kések, pengék dominálnak. 

A végső szekvencia üt egyértelműen a legnagyobbat, az operatőri munka, a koreográfia és a komplett koncepció pazar.

Amikor dübörgő metálzenére fellibbenő szoknyák közt pépesre verik, kaszabolják egymást a szereplők, az valami egészen káprázatos és minden zsánerrajongó csillogó szemekkel nézheti ezt a vérgőzös zúzdát.

A Majomember messze nem tökéletes, még a kategóriáján belül sem, Patel vét tipikus elsőfilmes hibákat. Sokszor inkonzisztens módon mesél, a mellékalakok súlytalanok és a cselekmény dinamikája is erősen hullámzó

. Mégis képes kitűnni az átlagból, a környezet sajátosságait remekül kihasználják, a kulturális különbségek egyedi szájízt kölcsönöznek az élménynek, az akciók pedig látványosak és kellően brutálisak. Nem valószínű, hogy klasszikussá érik, de aki egy régi vágású, ám részleteiben különleges zsánermozira vágyik, azt könnyen beszippanthatja ez a vérmocskos bosszúsztori.