Így harcolt a maffiával a bukott bokszoló

Hetven éve mutatták be Elia Kazan 8 Oscar-díjjal kitüntetett remekművét, A rakparton-t, amely a legnagyobb amerikai rendezők számára jelentett ihletforrást, élükön Martin Scorsese-vel. A film nyers szenvedélye, zsigeri látványvilága, a naturalisztikus ábrázolásmód mögötti finom szimbólumhasználat, a megélt érzésekre támaszkodó színészi jelenlét átformálta a hollywoodi filmgyártást - nem is szólva Marlon Brando elképesztően hiteles játékmodoráról, aki A rakpartonban megalkotta az egyetemes filmművészet új, azóta is mintaadó tragikus hősét, a lelkiismeretével vívódó, sebzett férfi modern prototípusát.

Hát nem érted? Elsőosztályú lehettem volna. Igazi versenyző. Lehettem volna valaki. Nem nyomorult senki

 – szól az amerikai filmtörténet egyik leghíresebb idézete (egészen pontosan: az amerikai filmintézet 2005-ös, 1500 jeles alkotó és neves filmtörténész, illetve kritikus bevonásával, a főként az idézet és a film kulturális hatásának szempontjai mentén megszavaztatott listáján a harmadik lett a "legjobb" százból). Az egykor nagy ökölvívó karrier előtt álló, de egy eladott mérkőzés miatt lecsúszott dokkmunkás, Terry Malloy (Marlon Brando) kismonológja, kifakadása ez. Egy taxi hátsó ülésén mondja az őt az egykori sorsrontó csalásra rábíró, most pedig a kikötői szakszervezet-maffiával szembeni lojalitásra fegyverrel a kezében figyelmeztető bátyjának, a dörzsölt és romlott, de a testvérgyilkosságra képtelen Charlie-nak (Rod Steiger) A rakparton talán legemlékezetesebb jelenetében.

A Malcolm Johnson 24 részes, 1948-ban publikált, a keleti part dokkjait kézben tartó bűnszervezet tevékenységét feltáró Pulitzer-díjas cikksorozata (Crime on the Waterfront) alapján készült, a New Jersey állambeli Hobokenben játszódó A rakparton aprólékosan és naturálisan ábrázolja az erőszakot és a korrupciót, valamint a megfélemlített dokkmunkások keserves mindennapjait, de a nyers társadalmi realizmust a stilizált gengszterfilm kereteibe helyező alkotás elsősorban a keménykötésű, nem kimondottan éles eszű, ugyanakkor érzékeny kikötői vagány Malloy lelkiismereti drámájára fókuszál. 

A rakparton (Rod Steiger és Marlon Brando)
Fotó: Columbia Pictures

A mesteri nyitókép (kikötői nagytotál: egy hatalmas luxushajó árnyékában a szakszervezeti maffia tagjai indulnak a part felé, miközben Leonard Bernstein dob központú jazz menüettje teremt feszültséget) után  Malloy-t a korrupt szakszervezetis főnök, Johnny Friendly (Lee J. Cobb) kifutófiújaként ismerjük meg, aki akaratán kívül máris bűnrészesévé válik egy gyilkosságnak: neki kellett felcsalnia Joey Doyle-t a tetőre, ahonnan a szakszervezetis fogdmegek ledobják a rendőrségi informátort, ahelyett, hogy "csak" megvernék, ahogyan azt Malloy hitte, pontosabban, ahogy azt vele a tulajdon bátyja, Friendly jobbkeze elhitette.

A máris a lelkiismeretével küzdő (de a bűnszervezethez továbbra is lojális) férfi bűntudata fokozódik, amikor beleszeret a meggyilkolt Doyle húgába, Edie-be (Eva Marie Saint), aki viszont a kikötő bérmunkásait a rajtuk élősködő korrupt szakszervezettel szembeni bátor szembenállásra bíztató Barry atya (Karl Malden) segítségével szeretné elérni, ha a bátyja gyilkosai megbűnhődnének.   

A rakparton (Marlon Brando, Thomas Handley és Eva Marie Saint)
Fotó: Columbia Pictures

A felvázolt alaphelyzet is túlmutat a szerelmes bukott férfi vívódásánál. A forgatókönyvet elmélyült kutató- és terepmunka után megíró Budd Schulberg és a művészete középpontjába a stilizált realizmust és a teljes azonosulásból fakadó természetes játékmodort – az ún. method acting módszert – állító (és az ennek oktatására létrehozott, ezzel a filmjátszást gyökeresen megváltoztató neves Actor's Studiót is megalapító) rendező, Elia Kazan összetett és hitelesen átélhető módon, mélységében mutatja be egy teljes közösség, a hobokeni kikötő népének erkölcsi dilemmáját és kettős gondolkodását, azt, hogy az őket kizsákmányoló szakszervezetiseket egyszerre tekintik bűnszervezetnek, a megélhetés szempontjából megkerülhetetlen intézménynek és ennek következtében a dokk társadalmához tartozó résznek – aki tehát a bérmunkásokról "megfeledkező" rendszert, az establishmentet képviselő rendőrökhöz fordul védelemért, az spicli, aki elárulta az egész közösséget. Legalábbis ezzel leplezik saját gyávaságukat, amiért nem mernek egységben fellépni a rajtuk élősködők, a munkásszervezetet hatalmukba kerítő bűnözők ellen.

Kazan mesterien ötvözi a kikötői realizmust a finom szimbólumhasználatra építő stilizációval. Díszletek helyett Hoboken eredeti, külső helyszínein forgatott, a színészek és statiszták között hemzsegnek a hiteles amatőrök, valódi dokkmunkások és egykori verőemberek. Amerikai játékfilm korábban még nem mutatta meg ennyire húsba maróan a nagyvárosi peremélet reménytelenségét, az operatőr Boris Kaufman eleve úgy fotózta Hobokent, mintha soha nem sütne a nap, mintha a kikötő és környéke örök ködbe, hideg és nyirkos kilátástalanságba burkolózna, ahol omladoznak a bérházak, mocskosak az utcák és a lebujok sűrű atmoszféráját is a fénytelen szürkeség jellemzi. 

A rakparton (Karl Malden és Marlon Brando)
Fotó: Columbia Pictures

Az olasz neorealizmusból is merítő hitelességigényt nem tolakodva, de egyértelmű keresztény utalásokkal mozdítja a stilizáció irányába a szimbólumhasználat: Edie úgy öleli magához Joey holttestét, mint a Piétá-szobrokon Szűz Mária a keresztről leemelt Krisztust, később Barry atya a szintén a hallgatást megtörő, ezért meggyilkolt Dugan (Pat Henning) testével úgy emelkedik ki a hajó rakteréből, mintha a mennybe szállna, a tetőn, ahol Terry a galambjait eteti, az őt meglátogató Edie-t egy keresztre emlékeztető antenna mellől segíti le, hogy aztán jó néhány jelenettel később a nő lakásában egy feszület mögött adja jelét szerelmének...

Van aki azt hiszi, a keresztre feszítés csak egyszer történt meg a Kálvária-dombon. Téved, aki azt hiszi. Joey Doyle-t lelökték a tetőről, hogy ne tehessen vallomást. Az is keresztre feszítés! Kayo Dugan testét agyon zúzták, hogy bátorságát ki ne merje mutatni. Az is keresztre feszítés! És minden csapás, amit a gonosz mér a jóra, hogy megakadályozza a kötelessége teljesítésében, az mind keresztre feszítés... Ha nem tudjátok, hogy Krisztus itt van lenn a rakparton, majd megtanuljátok! 

– prédikál Barry atya Dugan holtteste fölött, miközben sörös dobozokkal és ételmaradékkal dobálják, és kicsit később az öccsét mentő, ezért szintén meggyilkolt Charlie holtteste egy kampón lóg,  immár egyértelmű vizuális utalásként minden apró, a gonosznak ellentmondó, Krisztusként megfeszített jó cselekedetre ebben a kikötői pokolban.

A filmen átvonul egy másik, részben szintén bibliai szimbólum, a galamb. Egy eltévedt galambbal csalogatja Terry Maloy Joey Doyle-t a tetőre, Terry maga is rajong a galambokért, náluk keres vigaszt minden bajában és később, amikor túllép hűség és árulás dilemmáján és feláldozza a kikötői becsületkódexet az erkölcsileg magasabban álló tisztességért, akkor az őt mindaddig istenítő fiú, Tommy Collins (Thomas Handley) kitekeri a galambok nyakát.

A rakparton (Marlon Brando)
Fotó: Columbia Pictures

Hagyományosan a galamb a béke, a tisztaság és a hűség szimbóluma. Terry megöli a béke szimbólumát, amikor galambbal csalja Joey-t a tetőre, később Tommy a hűség szimbólumát gyilkolja halomra, mert úgy érzi, a rendőrségen vallomást tett Terry elárulta a kikötő társadalmát. Az amerikai szlengben a stool pigeon – az archaikus csali (eredeti jelentésében: sámli) és a galamb szavakból képezve – a rendőrspicli megfelelője, tehát Kazan filmjében a galamb kezdetektől fogva kettős értelemmel jelenik meg: a béke és a hűség folyamatosan megtépázott keresztény szimbólumaiként és az elkerülhetetlen világi árulás jelképeként.

A filmet szokás tágabb kontextusban Kazan válaszaként értelmezni az őt az Amerika-Ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság (HUAC) előtt tett tanúvallomása miatt ért kritikákra. Kazan 1934 és 1936 között, összesen 18 hónapig volt az amerikai kommunista párt tagja, ezért 1952-ben beidézte a HUAC, hogy tegyen tanúvallomást hollywoodi kommunista tevékenységéről és kapcsolatairól, és a választ először megtagadó rendező a második meghallgatáson megnevezte nyolc (a HUAC számára már ismert) alkotótársát, amiért rengeteg barátja elfordult tőle, és tulajdonképpen élete végéig fél Hollywood árulóként (stool pigeonként) tekintett rá, aki eladta a barátait a karrierje érdekében, és az iránta érzett gyűlöletet csak fokozta, hogy későbbi nyilatkozataiban nem az elvárt megbánást mutatta, hanem büszkén hirdette, hogy hozzásegítette Hollywoodot, hogy megszabaduljon az ördögnél is rosszabb kommunistáktól.

Így aztán az 1955-ben a 8 Oscar-díjat (köztük a legjobb film, legjobb rendezés, legjobb operatőr, legjobb férfi főszerep és legjobb női mellékszerep elismerését) nyert A rakparton-t lehetne – a Kazant kritizáló Orson Welles – szavaival "az informátor megdicsőülésének" filmjeként is értelmezni, mint ahogy 1988-as önéletrajzában maga Kazan is úgy fogalmaz "A rakparton az én történetem, a forgatás minden egyes napjával a világ tudtára adtam, hogy melyik oldalon állok, és hogy a kritikusaim elmehetnek a jó büdös francba".

A rakparton (Marlon Brando és Eva Marie Saint)
Fotó: Columbia Pictures

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Kazan már a bizottsági meghallgatás előtt egy évvel, 1951-ben igent mondott a forgatókönyv első változatán dolgozó drámaírónak (és akkor még barátjának) Arthur Millernek, valamint a Columbia Pictures-nek a film elkészítésére – és tulajdonképpen csak néhány elejtett mondat ("rongy alaknak tartottak, pedig én nem vagyok rongy") és a film (mai szemmel már erőltetettnek ható) befejezése hordozza magában a Kazan bírálóinak szánt választ, a film kiindulópontja az 1940-es évek végének kikötői valósága, amelyhez a hiteles ábrázolásmód is igazodik, azaz kirántva A rakparton-t a HUAC-meghallgatás kontextusából, a film megmarad annak, ami: a város peremének és egy érzéseivel vívódó ember tragédiája.

Amit iskolateremtő, a mai színjátszás mércéje szerint is kiemelkedő alakítások tesznek átélhetővé. Kiváltképp Marlon Brando, de Rod Steiger, Karl Malden, Lee J. Cobb és élete első (rögtön Oscar-díjas) szerepében Eva Marie Saint átütő szerepmegformálása is feledhetetlenné teszik Kazan filmjét.

Nem mellékesen A rakparton filmek egész sorában köszön vissza. A Dühöngő biká-ban például Jake La Motta szerepében Robert De Niro szó szerint idézi Brando híres "lehettem volna valaki" monológját (elvégre Scorsese az egyik legnagyobb méltatója Kazannak, rávilágítva, hogy nélküle nem nyerhetett volna teret sem az amerikai mozirealizmus, sem a method acting), de a másik nagy amerikai bokszolófilm, a Rocky főhősét is részben Terry Malloy-ról mintázta Stallone, aki aztán a Copland-ben megismételte A rakparton hősének dilemmáját a közösségi érdek és a magasabb érvényű tisztesség vonatkozásában, míg Lee J. Cobb hirtelen haragú kirohanását az a Jack Nicholson idézi meg az Egy becsületbeli ügy-ben, aki a fáma szerint azért vásárolta meg a Brando melletti házat a Mulholland Drive-on, hogy a függöny mögül leshesse a saját és minden valamirevaló hollywoodi férfiszínész példaképét – aki épp Elia Kazan filmjeiben, A vágy villamosában, a Viva Zapata!-ban és A rakparton-ban nyitott új fejezetet az amerikai színjátszás történetében.