Nem zseniális, de elég tehetséges ez a Mr. Ripley

A Ripley két főszereplője: Dakota Fanning és Andrew Scott

Patricia Highsmith regényeit előszeretettel adaptálják Hollywoodban már az 50-es évektől kezdve. Alfred Hitchcock volt az első, aki vászonra vitte az írónő egyik írását az Idegenek a vonaton című filmjében, azóta pedig minden évtizedben kaptunk legalább két-három Highsmith-feldolgozást. Ezúttal a Netflix próbálkozott maradandót alkotni egy nyolcrészes minisorozat formájában.

Tom Ripley (Andrew Scott) csalásból, személyiséglopásból tartja fenn magát a 60-as évek New Yorkjában. Épp szorulna a hurok a nyaka körül, amikor megkeresi egy gazdag üzletember, hogy hozza haza a fiát, Dickie-t (Johnny Flynn) Olaszországból. Az utat és a szállást fizetik, így Tom kap az alkalmon és kihasználja a helyzetet.

Ripley (Andrew Scott) a sorozat első felében rengeteget szerencsétlenkedik. Forrás: Netflix

Tom Ripley egyértelműen Highsmith legnépszerűbb fikciós karaktere, öt regényt írt az ő főszereplésével. A filmesek rendre lecsapnak a remek alapanyagra és a mozikban is többször láthattuk már a sármos szociopata történeteit.

Először Alain Delon bújt a bőrébe még az 1960-as Ragyogó napfényben, Wim Wenders pedig Dennis Hopperre bízta a szerepet Az amerikai barátban (1977), de a  a legismertebb Ripley-film talán az 1999-es, Anthony Minghella által jegyzett, A tehetséges Mr. Ripley. Matt Damon élete egyik legjobb alakítását nyújtotta a címszerepben, illetve a filmet is öt Oscar-díjra jelölték.

A 2000-es években még két másik Ripley-feldolgozás is készült, de ezek már nem arattak osztatlan sikert, sem a közönség, sem a kritikusok körében. 

A Netflixes változatot nem kisebb név vette a szárnyai alá, mint Steven Zaillian, akinek olyan forgatókönyveket köszönhetünk, mint a Schindler listája, a New York bandái, az Amerikai gengszter vagy Az ír. Andrew Scott nemkülönben kiváló választás a főhősnek, tehát a stáb alapján borítékolható volt egy minőségi produkció. A néző akarva akaratlanul is összehasonlításokba bocsátkozik, ha egy olyan művel találja szembe magát, melyet sokadjára dolgoznak fel (ráadásul jeles alkotókhoz kell felzárkózni). Zaillian igyekezett elkerülni az ilyesféle buktatókat és rögtön a képi világgal jelzi, hogy a saját vízióját látjuk. A fekete-fehér vizualitás remek húzásnak bizonyult, rögtön megadja az alaphangulatot és noiros hatást kölcsönöz a látottaknak. Az író, rendező a szereplőket is sajátosan kezeli, kezdve a főhőssel. Kiemelte, hogy nem csak egy mezei szocio vagy pszichopataként tekint rá és ez abszolút átjön a cselekményből. 

Talán az eddigi legsebezhetőbb Ripley-hez van szerencsénk, aki főleg a sorozat első felében rengeteget szerencsétlenkedik. Önbizalomnak nyoma sincs, csak a látszatot kívánja fenntartani, hogy uralja a szituációt, ám amikor megérkezik Olaszországba, rögtön tudatosul, hogy mennyire elveszett és csak sodródik az árral.

Minden mozzanatában ott lappang a paranoia, tudja, hogy van a rovásán és nem tud teljesen higgadt maradni. Az efféle esetlenségek sokkal emberibbé teszik, így hiába antipatikus a tettei miatt, nem lehet teljes szívből utálni. Van lelkiismerete, nem velejéig romlott, noha ahogy haladunk előre az epizódokkal, úgy lesz egyre magabiztosabb, s ezáltal félelmetesebb figura. Dickie és Marge (Dakota Fanning) nemkülönben mások, mint Minghella filmjében. A férfi kevésbé karakán, befolyásolható, mégis józan gondolkodású hedonista, míg a nő messze nem csak egy butácska naiva. Kezdettől fogva szkeptikus Tommal szemben, folyamatosan szúrós pillantásokat és cinikus megjegyzéseket intéz felé. Külön ironikus, hogy miként formálódik a jelleme a zárásra. Zaillian a befejezésbe is belenyúlt, de a kritikus pontok nagyjából megmaradtak. Az 1999-es film helyett inkább a regényre fókuszált, így a teljes Meredith mellékszál kimaradt a sztoriból. Ez egyáltalán nem probléma, viszont a tempón erősen érződik. 

A Ripley ugyanis kifejezetten öreguras ütemben halad, mely nem mindig válik az előnyére. Van, hogy a hasznára fordítja, például kiválóan ábrázolja, hogy milyen körülményes egy holttest eltüntetése, illetve mennyi apróságra kell Ripley-nek odafigyelni, hogy ne bukjon le.

A gond a sorozattal az, hogy egy idő után ismétli magát, illetve indokolatlanul elnyújtottnak hatnak a kitartott képek és a hosszan elidőző jelenetsorok. Az arányokkal való játék nem biztos, hogy mindenki ínyére lesz, még ha az élményt nem is rontja drasztikusan.
A Ripley a hibái ellenére kétségtelenül a jobb Netflix-szériák táborát erősíti. Zaillian beletette a szívét-lelkét, ami meglátszik a végeredményen. A képi világ nagyvászonra kívánkozik, a karakterek és a színészek fantasztikusak, az atmoszféra pedig gondoskodik róla, hogy a néző visszarepüljön a 60-as évek Olaszországába. Hűen követi az alapanyagot, de nem fél belenyúlni, ha az a dramaturgia javára válik, igaz, ennek olykor a történetvezetés feszessége látja kárát. A definitív adaptáció még mindig Minghella filmje, de ez a Ripley is igen tehetséges, így aki ebben a formában látja először, annak sem lehet oka panaszra.