Kezdem a legvégén (anélkül, hogy a poént lelőném, amúgy meg poén ebben a filmben nincsen), szóval a Netflixen megtekintett Lopás (Stolen, svédül Stöld) című remekmű megtekintése után azonnal elolvastam azt a kevés nézői véleményt (kommentet), amit eddig azok írtak a netre, akik megnézték (vagy nem, mert „15 perc után kikapcsoltam") ezt a filmet.
Az eredmény, a végkövetkeztetés lesújtó volt, ámde nem meglepő.
Pár szóban összefoglalva: a táj szép (de rohadt hideg lehet arra – igen), a lappok (inkább számik) rengeteget isznak és gyakran részegek (tényleg?), el nem mennék oda (pedig a világ egyik legszebb és legérintetlenebb vidéke még mindig), amúgy meg mi van abban, ha lemészárolnak egy szarvast?
Felvonult tehát az összes sztereotípia, amit a messzi északról és az ott élőkről gondolunk.
Nem keseredtem el, mert lassan 20 éve járom folyamatosan (már amikor az időm engedi) ezt a vidéket, nekem tényleg szenzációs a film, s most az lenne a dolgom, hogy meggyőzzem az olvasót, miért nézze meg az Ann-Helén Laestadius könyvéből készült filmet (a könyv már Magyarországon is kapható), amelyet nyugodtan nevezhetek az elmúlt évek egyik legjobb skandináv filmjének, de hogy a legszebben fényképezettnek, az egyszer biztos.
Először is a film hiteles, mert tényleg ott forgatták, ahol az írónő a sztorit kitalálta: a Svéd-Lappföld kietlen vidékén. Nekem szinte minden képkocka ismerős volt, akiknek nem, azoknak mondom el, hogy a filmben megjelenik az északi svéd vasércváros, Kiruna, a számik hagyományos februári kézműves fesztiváljának faluja, Jokkmokk, de Jukkasjarvi fatemploma is feltűnik.
A filmet tehát nem egy stúdióban, nem műhavon és nem megcsinált díszletek között forgatták, hanem a lenyűgöző lappföldi vad vidéken.
Alighanem márciusban, amikor még nagy a hó, de amikor sokáig van világos.
Mi, itt Európa közepén tényleg keveset tudunk a számikról. Eleve nem is így nevezzük őket, hanem lappoknak. Ez legyen a legkevesebb. A számik sorsa az elmúlt évszázadokban viharos, bűnöktől övezetten terhes élet volt. Kicsiben olyan, mint Amerikában az indiánoké. A rénszarvas-tereléssel foglalkozó, olykor gyönyörű ruhákban pompázó őslakosság életét sokszor keserítette meg a „modern” ember. Mert kellett volna nekik a föld, mert utakat akart építeni, mert bányát akart nyitni, mert zavarta őket ez az amúgy nagyon összetartó közösség. Persze, a világ változása őket sem kíméli.
Már a számiknak is van okostelefonjuk, ők is látják a világ összes tévéműsorát, az elkóborolt szarvasaik után pedig nem sítalpon, hanem motorosszánnal indulnak el.
Mindezek ellenére a számik még ma is a világ legszabadabb embereinek érzik magukat. Elég csak körbe pillantaniuk a Svédországot, Norvégiát, Finnországot (és Oroszországot) magába foglaló Lappföldön, a végtelen hómezőkön, a fenyő és nyírfákon, a havas hegyeken és a jégvájta folyóvölgyeken.
Elle Márjá Eira filmjében nem bukkan fel egyetlen ismert, sztárszínész sem. A rendezőnek nem volt nehéz dolga: autentikus művet kapott a kezébe, mert az írónő, Ann-Helén Laestadius maga is számi felmenőkkel rendelkezik. Innentől kezdve már csak egy történetet kellett kitalálni, s meg is van a (világ)siker. Legyen a műben sok rénszarvas (ezeket a bájos, de alapjában véve bamba állatokat a gépkocsivezetők kivételével mindenki szereti), legyen benne a Jó és a Gonosz összecsapása - az előbbit egy számi lány, Elsa, az utóbbit a mai modernkori svéd társadalom egyik megveszekedetten részeges tagja, a tagbaszakadt szakállas férfi testesíti meg. A Gonosz legyen rossz és gyilkolja meg a Jó egyik szarvasát, a Jó egyedül kezdjen el nyomozni, akár annak árán is, hogy saját népe is ellene fordul.
Itt nincs talány, hogy ki a gyilkos, nincs kétség, hogy a végén a Jó győzedelmeskedik a Gonosz felett, ámbátor a Gonosz halála meglehetősen látványosra sikeredett, de hát a filmet is el kell adni valamivel.
A helyi (svéd) rendőrség kezdetben nem tesz semmit, nem hisz Elsának, voltaképpen nekik is tele van a hócipőjük a számikkal. Kiszállnak egy-egy helyszínre, tessék-lássék módon kezelik a dolgokat, legyen az életveszélyes fenyegetés vagy ennél rosszabb esetek. A film két idősíkon játszódik. Az elején a kislány Elsa, majd a felnőtt fiatal nő, csak dolog marad változatlan: a szarvasok kegyetlen mészárlása. Elsa ekkor határozza el, hogy a gyilkosok nyomába ered. Miközben magányos harcosként küzd, a történet egyik mellékszálaként megjelennek a gazdag vállalkozók, akik a közelben új bányát nyitnának. A vállalkozás persze pénzt ígér a számiknak, akik közül többen is meghasonlanak, mert nehéz a választás: jöjjön a sok pénz és tűnjön-e el az az életforma, amely évszázadok óta jellemzi a számik életét.
A nehéz társadalmi kérdéseket is feszegető film választ keres arra, milyen esélye van a 21. század elején azoknak a népcsoportoknak, amelyek még kitartanak az évszázados hagyományok, az ősök megteremtette kultúrák mellett? A világ más pontjain is voltak ilyen csoportok, az aboriginek (Ausztráliában), a polinézek (Óceánia szigetvilágában), az Amazonas őserdőjében megbúvó, szinte ismeretlen népek, vagy az indiánok.
Voltak olyanok, amelyek gyakorlatilag kipusztultak, mások a csodával határos módon élték túl a világ megváltozását, a kapzsi emberek által végzett Föld-leigázást.
A számik – minden átélt nehézség és tragédia ellenére – voltaképpen szerencsés emberek, mert mára mind a norvég, mind a svéd, mind a finn állam rájött: nem bántani kell őket.
Csupán élni és élni hagyni.
A lopás (Stolen/Stöld)
Svéd film
Rendező: Elle Márjá Eira
Netflix