Veszélyesen primitív, de hasonlóan szórakoztató az Országúti diszkó remake

Conor McGregor és Jake Gyllenhaal

Az 1989-es Országúti diszkó nem egy kimondottan jó film, de okkal tett szert bizonyos körökben kultuszra. Patrick Swayze elnyűhetetlen sármja és az eltúlzott kocsmai bunyók mindmáig emlékezetesek, épp ezért merül fel a szokásos kérdés: szükség volt-e egy újrafeldolgozásra? A végeredményt látva erre nehéz egyértelmű választ adni.

Dalton (Jake Gyllenhaal) ex-MMA harcos, aki menekül a múltja elől és alkalmi verekedésekből tartja fenn magát. Egy nap munkát ajánlanak neki: kidobóként kell helytállnia egy kétes hírnevű bárban, hősünk pedig úgy gondolja, hogy a jó fizetség mellett itt kamatoztathatja tehetségét. A gond csak annyi, hogy a helyi gengszter le akarja dózeroltatni a helyet.

Elkészült az 1989-es Országúti diszkó remake-je
Fotó: Amazon MGM Studios

A 89-es változathoz nem kellett agysebésznek lenni, klasszikus tesztoszteronban fürdő, igen buta, ám hatásos zsánermozinak bizonyult, ebben pedig a remake sem árul zsákbamacskát.

Akadnak azonosságok, de változtatások is, melyek közül a legszignifikánsabb a humor. Már az első harmadban látszik, hogy Doug Liman műve nem veszi magát véresen komolyan, ez pedig remekül áll neki és segít abban, hogy a helyén lehessen kezelni az összképet. 

Természetesen nem faltól-falig vígjátékra kell gondolni, Daltonnak megvan a maga drámája és kifejezetten érdekes karakter, még ha nem is hozzák ki belőle a maximumot. 

Kedves, nyugodt fickó, akivel szívesen legurítanánk egy sört, de ha begurul, ott kő kövön nem marad.

Remekül ötvözi az ő, illetve a film kettősségét az első konfrontációja a helyi bunkókkal. Miután lazán helybenhagyja a többfős társaságot, mindenkit elvisz a kórházba és közli az ápolókkal az okozott sérüléseket. Ebben a floridai kisvárosi közegben működik ez a fajta tökösséggel előadott humor és szerencsére nem spórolnak vele. 

A mellékalakok sem rosszak, a fogadós Frankie (Jessica Williams), vagy a szemrevaló ápolónő Ellie (Daniela Melchior) kellően szimpatikusak, illetve a rosszakarók közt is találni olyat, akit nehéz elfelejteni, ilyen-olyan okok miatt. Az említett helyén kezelés gondolatisága akkor köszön vissza, amikor elkezdi magát komolyabban vetetni a film. 

Sosem felejt el lazítani a szabályain, így nem esik szét teljesen, ugyanakkor kár tagadni, hogy elődjéhez hűen roppant ostoba alkotás az Országúti diszkó. A komplett felütés röhejes, hogy a szigetet uraló bűnbanda feje egy szimpla kidobóval nem tud mit kezdeni.

Persze ha tudna, nem lenne meg a kötelező csihi-puhi, de a tény, hogy a szervezett bűnözés számára megoldhatatlan feladat egy szimplán jól verekedő fickót félreállítani, egészen parodisztikus. A megfélemlítőnek szánt módszereikről nem is beszélve. Hiába koncepcionális és akarja a régi idők westernjeit idézni, az itt látott döntéseken, következményeken maximum mosolyogni fogunk. 

Kulcsfontosságú ebben a műfajban, hogy a bunyók jól mutassanak, de sajnos itt is kilóg a lóláb.

A filmben egy új, úgynevezett „multi-pass” eljárást használtak, miszerint vizuális effektusokkal hihetőbbé varázsolják az ütéseket. A próbálkozás értékelendő, az eredmény viszont megkérdőjelezhető. A kézitusák szét vannak vágva, sokszor leugrik a CGI a képernyőről, így hitelüket vesztik a keménynek szánt jelenetek. Nem minden esetben, de ahhoz elégszer, hogy degradálják az élményt.

Jake Gyllenhaal sokkal jobb színész annál, mintsem ilyen filmekre pazarolja a tehetségét, viszont ha valaki, ő képes felérni Swayze szintjére, még ha más aspektusok alapján is.

Feltűnik még a legendás MMA sztár, Conor McGregor egy karikatúra szerű antagonistaként. Az ő játéka okkal szerepelhet minden idők legrosszabbjai közt, egészen döbbenetes amit művel, valahol mégis emeli a színvonalat a hihetetlen túlzásaival.

Hogy érdemes volt-e elkészíteni az Országúti diszkó remake-jét, arra nehéz választ találni. Egyfelől nem, mert az eredeti a mai napig megállja a helyét a zsáneren belül, másrészt viszont mindenképp. Egy feldolgozás célja, hogy adjon némi többletet elődjéhez, Liman rendezésének pedig sikerült.

Ízekre lehet szedni a logikáját, a párbeszédek, konfliktusfeloldások borzalmasak, de képes kompenzálni a humorával, lazaságával és az atmoszférára sem lehet panasz. Egy jó film nem itt kezdődik, bűnös élvezetként azonban szórakoztató két órában lehet része annak, aki vevő az ilyesféle őrültségekre.