Glen Powell megmutatja, hogy a beépített zsaruk átalakulásai Oscar-díjas alakítások

Vágólapra másolva!

Egészen elképesztő, valós történeten nyugvó filmet készített Richard Linklater, amelynek témája a bérgyilkosság. Glen Powell sokszínű, parádés alakítást nyújt A bérgyilkos, aki nem is volt című filmben, ami azért is nagy szó, mert nincsen könnyű dolga. Azt kell ugyanis eljátszania, hogy eljátszik egy szerepet. Veszélyes kötéltáncról van szó, ráadásul biztonsági háló nélkül kell végigcsinálni.

Csejk Miklós

Vágólapra másolva!

Richard Linklater bérgyilkos rendőrség

Richard Linklater mindjárt a film legelején kifejti egy szellemes összeállításban, hogy bérgyilkosok márpedig nincsenek. A popkultúra sokat használja ezt a figurát, kifejezetten a filmiparnak lett az egyik kedvenc karaktere, de ez nem jelenti azt, hogy létezik is ilyen foglalkozás. Mármint a hétköznapi emberek számára. És bár nem rendelhetnek a nézők egy bérgyilkost, akárcsak egy pizzát, mégis temérdek alkotásban ezt látni. Illetve rendelhet az ember egy bérgyilkost, erről szól ez a film is, csak arra is mérget vehet, hogy egy beépített zsaruval lesz dolga, aki bemikrofonozva akarja majd kiszedni belőle azokat a mondatokat, amelyek alapján aztán börtönbe fog kerülni.

A bérgyilkos, aki nem is volt egy elképesztő, valóságon nyugvó történet az átváltozásról

Mindez a valóságban is megtörtént, mégpedig úgy, hogy egy beépített rendőr közel háromszáz emberrel találkozott, akik azt hitték, hogy ő bérgyilkos, mert annak adta ki magát. Meghallgatta őket, felvette a megbízást, és mivel be volt mikrofonozva, a rendőrök a beszélgetés után le is tartóztatták a megbízók közel negyedét. Egészen pontosan háromszáz találkozóból csaknem hetven esetben indult eljárás. Elképesztő, és leginkább filmre való történetről van szó.

Egyébként Richard Linklater kifejezetten híres arról, hogy szeret nagyon aprólékosan alapos munkát végezni. A Sráckor című filmjét, például 11 éven át forgatta, és bár sok szempontból figyelemre méltó alkotásról van szó, de teljesen felesleges volt 11 évet erre szánni az életéből. A filmkészítésben ugyanis éppen az a varázslat, hogy egy nyár alatt le lehet forgatni egy fiú felnövéstörténetét, és megfelelő sminkkel, jelmezekkel és díszletekkel, valamint az idő múlását ügyesen érzékeltető párbeszédekkel nyugodtan lehet 11 évet ábrázolni úgy, hogy ugyanazt a végeredményt kapjuk.

Mindenesetre Linklater precizitása esetünkben jól jött, mert érződik, hogy a párbeszédek kidolgozottságában nem kevés munka van. Nagyon alaposan kidolgozott párbeszédek sorára pedig azért van szükség, mert ez az amúgy tényleg vicces akcióvígjáték nem látványos üldözésekből áll, hanem olyan élethelyzetek bemutatásából, amikor két ember egy harmadik megölését beszéli meg. Linklater figyelt a látványra is, mert Glen Powell minden egyes megbeszélésére igyekezett más személyiséget kitalálni magának, ezt pedig az alkotók leginkább a jelmezek terén érzékeltették.

Powell a filmben tehát egy olyan filozófiatanárt alakít, aki mellékállásban a rendőrségnek dolgozik, és bérgyilkosnak adja ki magát, hogy lebuktassa azokat a hétköznapi embereket, akik ki akarnak nyírni valamilyen rokont, szomszédot vagy munkatársat. Ha jól belegondolunk, akkor ez tényleg egy vígjáték, vagy inkább tragikomédia (az akcióvígjáték meghatározás alapvetően hibás, mert nem nagyon van itt akció). A helyzet viszont sokkal inkább egy shakespeare-i tragikomédiába illik. Ráadásul az alkotók a valóságos történetet megspékelték némi fikcióval is, amely egy szerelmi történetben testesül meg. Arról van ugyanis szó, hogy a valóságban is lebeszélt jónéhány tagot a filozófiaprofesszor a gyilkosságok megrendeléséről, leginkább azért, hogy megóvjon olyan embereket, akik nem tűntek gonosznak, csak végtelenül elkeseredettnek. Innen jött az ötlet, hogy akkor szeressen bele a főhős egy lányba, és tegyen meg mindent azért, hogy megóvja őt a börtöntől. Persze akkor van sava-borsa a sztorinak, ha egy igazi rosszlányról van szó, aki tényleg komolyan ölne még maga is. Adria Arjona méltó partnere lett a filmben Glen Powellnek, kettejük párbeszéde akkor éri el a csúcsot, amikor egyrészt beszélnek egymással, amit lehallgat a rendőrség, de közben a mobiljába írt szövegekkel instruálja a férfi a nőt, leírja neki, hogy mit játsszon el, mit mondjon, hogy leplezze a gyilkosságot.

És ez az a pont, amikor megérti a néző, hogy miről is van szó. Itt egy remek színész eljátszik egy filozófiaprofesszort, aki eljátszik egy bérgyilkost, aki eljátssza, hogy nem szeretett bele a lányba. Adria Arjona eljátssza, hogy nem gyilkolt, miközben eljátssza, hogy nincsenek együtt az egyetemi tanárral, aki eljátssza, hogy bérgyilkos, miközben azt is el kell játszania, hogy ő egy fedett rendőr. A nézők pedig eljátsszanak a gondolattal, hogy mennyire jó lenne ezt a filmet színházban is megnézni, és még az se lenne baj, ha egy ügyes kezű dramaturg úgy írná át egy kicsit a mondatokat, hogy minden lehetne még viccesebb is. Volt már erre példa, Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabja (ott is ez van, hogy mindenki eljátssza, hogy eljátszik valamit), amelyet, ha jó ritmusban rendeznek, a hasát fogja mindenki a nevetéstől. Itt most mondjuk azért hasfájást nem kapnak a nézők, de az biztos, hogy nézőcsúcsokat fog döntögetni a nyár folyamán ez a film a Netflixen.
Sommásan: 9/10