Az Anyai ösztönben pislákol a gázláng

Vágólapra másolva!

Benoît Delhomme filmjében nem tudja eldönteni a néző, hogy a 60-as évek paródiáját látja, vagy tökéletes látványvilágra törekedett a díszlet- és a jelmeztervező. Az anyai ösztön, ami egy belga film remake-je, hiába idézett szabadon több Hitchcock-filmből, a lényeget, a rendező kézjegyét jelentő suspense-t (feszültséget) kicsit sem sikerült visszaadnia.

Csejk Miklós

Vágólapra másolva!

Jessica Chastain Hitchcock Anne Hathaway

Hitchcock filmjeit azért szereti a közönség, mert szinte minden filmkockájában tapintható a feszültség. Az első perctől kezdve. Ahogy leül a szereplő vagy feláll, ahogy kinyit egy ajtót vagy csak felnéz, ahogy autót vezet vagy bejelentkezik egy motelbe, ahogy a szobában áll vagy kinéz az ablakon, ahogy tétován felmegy a lépcsőn vagy tussol. Akár történik valami, akár nem (és sokszor inkább nem történik, hogy aztán annál meglepőbb legyen az, amikor beüt a baj), a néző izgul, néha retteg, fél attól, hogy történik valami visszafordíthatatlan. Vagy már ott is van egészen a szereplő háta mögött a gyilkos. Vagy az jár a néző fejében, hogy amit a szereplő csinál, abból biztosan baj lesz. Nem is kicsi. Erről szól, a hitchcocki suspense (feszültség). Tehát a rendező nem csak a gyilkosság előtti percekben fokozza a feszültséget, hanem folyamatosan fenntartja. Mindez azért érdekes, mert az Anyai ösztön című film már-már zavaróan sok képet megidéz Hitchcock filmjeiből. És azt gondolja a néző, hogy akkor nemcsak a külcsín, de a belbecs is kidomborodik. Ám arra hiába várt bárki, az Anyai ösztön ezért óriási csalódás, és nemcsak a Hitchcock-rajongóknak.

Az anyai ösztön rendezője a látványra koncentrál, a történetmesélésre nem

Benoît Delhomme volt az operatőre és ő is rendezte az Anyai ösztönt, akinek ez az első rendezése, viszont operatőri munkássága nemcsak tetemes, de sikeres is. Hogy csak egy példát említsünk, ő volt az operatőre az Egy nap című filmnek, amely Anne Hathaway egyik legemlékezetesebb alkotása. Ahhoz, hogy egy színésznőt igazán jól, ezernyi arcát bemutatva tudjon fényképezni egy operatőr, ahhoz kissé bele kell szeretnie. Sok példa van erre a filmtörténetben, ilyen például az, ahogyan Hegyi Barnabás fényképezte Törőcsik Marit a Körhintában. Kamerája igazi tündöklő jelenséggé varázsolta az akkor még kevés színészi képességgel bíró főiskolai hallgatót. Bár Anne Hathaway feledhetetlen játéka az érett színésznő tudatosságának bizonyítéka volt az Egy napban, sikeréhez nagyban hozzájárult az, hogyan fényképezte az operatőr. Benoît Delhomme tehát igazán tehetséges, amikor operatőri munkáról van szó, ám a rendezés tekintetében még sokat kell tanulnia.

A régi kapcsolat miatt érthető, miért választotta Anne Hathawayt Céline szerepére, ám úgy tűnik, nem volt jó döntés. Vagy egyszerűen kevés volt az operatőr színésznő iránti rajongása ahhoz, hogy ne csak láttassa, de rendezni is képes legyen őt. Anna Hathawynek nem voltak meg a megfelelő jelenetei ahhoz, hogy elhitesse a nézővel, sikerült belebújnia a figurába.

Bár a film képi világa, a fények és a beállítások továbbra is azt tanúsítják, hogy Benoît Delhomme remek operatőr, de a film azt bizonyítja, hogy nem érti a thriller műfajának lényegét, keveset tud a műfajra jellemző dramaturgiáról, rossz a vágás ritmusa, kicsit sem képes fokozni a feszültséget.

Azt megbocsátja a néző, hogy esetlenek a párbeszédek, azt már kevésbé, hogy nem dolgozza ki rendesen a szereplők motivációit, hogy sokszor nem értjük, ki mit miért tesz, ám azt is meg lehet bocsátani, hogy a karakterek felépítéséhez elengedhetetlen információk szinte csak mellesleg hangzanak el, de azt már nem, ha elmarad a feszültségfokozás, mert egy thrillerről van szó.

Főleg akkor, ha a rendező-operatőr egy olyan filmtörténeti játékba kezd, hogy Jessica Chastainból egy hitchcocki szőke hősnőt fabrikál, és ezt olyan jól sikerültnek gondolja, hogy most nem Anne Hathawayt fényképezi elképesztő beleéléssel, hanem a barátnőjét és szomszédját, Alice-t alakító Jessica Chastaint. A film leírása szerint Céline és Alice szoros, szinte testvéri viszonyba kerül egymással, ám egy családi tragédia teljesen tönkreteszi a kapcsolatukat, bizalmatlanok lesznek egymás iránt. Viszont sem a barátságukat nem sikerül hitelesen ábrázolni, a két nő közötti bizalmatlanság kialakulását pedig néhány olyan jelenet után kell elhinnie a nézőnek, amelyikben nem a tekintetek játéka, hanem a hisztérikus kirohanás dominál. Összefoglalva tehát: a rendező a filmformanyelvi eszköztár csekély részét használva akart a nagy előd, Hitchcock nyomdokaiba lépni. És ez azért nem sikerült, mert a jó film nemcsak megfelelően (vagy akár tökéletesen) fényképezett képek egymás után vágása, még nagyon sok minden kell hozzá. Az Anyai ösztön elijesztő példa lett erre.
Sommásan: 5/10