Egymást váltják a Netflix-sikerlista első helyén az esküvői romantikus vígjátékok. Az Emlékezetes nászút is hosszabb ideig volt az első helyen, most pedig A menyasszony anyja ülteti a készülékek elé a nézők nagy részét. Aki látta a Beugró a paradicsomba című filmet, annak elég hamar olyan érzése lesz, mintha egy remake-et nézne, bár hivatalosan erről nincsen szó. Ott egy elvált házaspár találkozik az esküvőn, ahol újra szembesülnek azzal, hogy nem múlt el az egymás iránti érzésük, de a problémák még mindig ott fortyognak a mélyben, mert nem sikerült megbeszélniük.
A menyasszony anyjában viszont a házasságra készülő lány anyja és a lány kezét megkérő fiú apja ismerték egymást korábban, szerelmi kapcsolatuk azonban csúfos véget ért. Az 58 éves Brooke Shields alakítja az örömanyát, akinek két feladattal kell megküzdenie a filmben.
Egyrészt el kell fogadnia, hogy a lánya felnőtt, és el kell engednie a kezét. Másrészt azzal is szembe kell néznie, miért maradt egyedül, miért nincsen azzal a férfival, aki korábban udvarolt neki.
Az esküvői készülődés közben kiderül, hogy hiába hagyta el a férfi a nőt, még mindig vonzódik hozzá.
A film bemutatja, hogyha egy férfi (esetünkben Benjamin Bratt) meg szeretne szerezni egy nőt, akkor azért küzdenie kell, nem hullik semmi a férfiak ölébe, ha pedig mégis, akkor egészen biztosan nem lesz tartós kapcsolat. Csak azok a kapcsolatok lesznek tartósak, amelyekben a férfi még a sárkánnyal is megküzd a nőért. Mivel ez most egy korunkban játszódó film, ezért a férfinak nem a sárkánnyal, hanem talán egy sokkal veszélyesebb ellenféllel, egy húsz évvel fiatalabb férfival (Chad Michael Murray alakítja) kell megküzdenie.
Bár csodás tájon játszódik a film, a thaiföldi Phuketen, amelyet elképesztő drónfelvételeken is megcsodálhatnak a nézők, mégis olyan, mintha minden egyes jelenetét valamelyik másik filmből vették volna.
Brooke Shields a film jelentős részében aggodalmas arccal játszik, de mivel az igazán nagy konfliktusok elkerülik, egy idő után nem nagyon érti a néző, hogy mi a baja.
Az egész filmre igaz, hogy erőltetett tréfákat lát a néző, habkönnyűnek tűnő konfliktusok nem képesek kibontakozni, olyan a forgatókönyv, mintha kihúztak volna belőle mindent, ami egy kicsit is drámai az életben. Bár megemlítik néha, hogy vannak rossz pillanatok, de úgy tűnik, mindezen könnyen átsiklik mindenki.
A filmben két konfliktushelyzetet látunk, de úgy tűnik, az alkotók nem tudták eldönteni, hogy melyiket bontsák ki, ezért egyikkel se igazán kezdtek semmit. Az egyik konfliktushelyzetről már volt szó, a házasodó fiatalok szülei küzdenek egymással. A másik konfliktushelyzet arról szól, hogy az esküvőt a menyasszony új munkája miatt élőben közvetítik, ám a szponzorok minden kis részletbe bele akarnak szólni, és ezzel gyakorlatilag teljesen tönkreteszik a házasságra készülő lány életének legszebb napját.
A legdurvább beleszólási kísérlet az, hogy az esküvőn felszólaló örömanya nem mondhatja azt, amit akar, hanem a kezébe nyomnak egy előre megírt szöveget, amit fel kellene olvasnia, és amit a reklámszakemberek szerkesztettek össze. Ez a konfliktushelyzet is az egyik pillanatról a másikra oldódik meg, elhangzik a mondat, hogy elég abból, hogy mindenki beleszól mindenbe. És onnantól már nem szól bele senki semmibe, minden szép és jó lesz, ahogy az örömanya is pillanatok alatt rájön arra, hogy a korban hozzá illő férfit kell választania, aki ráadásul olyan szépen zongorázik neki, hogy a néző nem is érti, miért nem él ez a két ember már évek óta együtt. De most az biztos, hogy addig élnek, amíg meg nem halnak.
Sommásan: 5/10