Federer-film: a sportolók kétszer halnak meg

Roger Federer svájci teniszező, 20-szoros Grand Slam-tornagyőztes sajtóértekezletet tart a Laver Kupa előtt Londonban 2022. szeptember 21-én.

Fotó: Andy Rain

Rengeteg könny, némi tenisz és minimális dramaturgia Asif Kapadia és Joe Sabia Roger Federerről szóló sportdokumentumfilmjének mérlege. A sportág valaha volt (egyik) legsikeresebb és vitán felül legelegánsabb klasszisa azonban többet érdemelne a Federer: Az utolsó tizenkét nap visszafogottságánál.

Az amerikai regényíró, David Foster Wallace 1994-es esszéjében tette fel a kérdést, vajon a sportolók – és különösen a teniszezők – visszaemlékezései rendre miért nem válaszolják meg a sportrajongók legégetőbb kérdéseit. Milyen érzés több millió ember előtt elbukni? Hogyan lehet elviselni a nagy nyomást? Vagy azt, hogy az örök dicsőséget és az élethosszig tartó csalódást mindössze egy apró hiba vagy tétovázás választja el? A közepesen sikerült művek közül üdítő kivétel Andre Agassi Open című memoárja J. R. Moehringer bábáskodásának köszönhetően, az Amazon Prime-on június közepe óta látható Federer: Az utolsó tizenkét nap című dokumentumfilmje viszont inkább a szabály.

Roger Federer svájci teniszező, 20-szoros Grand Slam-tornagyőztes sajtóértekezletet tart a Laver Kupa előtt Londonban 2022. szeptember 21-én. 
Fotó: Andy Rain/MTI/MTVA

Ennek oka lehet, hogy Roger Federer saját bevallása szerint visszavonulásának megörökítését nem a rajongóknak, hanem családjának szánta, hogy idős korában legyen mit gyerekeivel, unokáival néznie. 

A Federer: Az utolsó tizenkét nap ezért nem teljes retrospektív, mint Kapadia Ayrton Sennáról vagy Diego Maradonáról készült dokumentumfilmje, sokkal inkább egy temetési búcsúbeszédhez hasonló méltatás. Akad a felvételek között néhány nagyon igaz gondolat (például, hogy a sportolók kétszer halnak meg, vagy hogy Federer helyesnek tartja, hogy a Nagy Hármasból ő vonul vissza elsőnek, hiszen legidősebbként volt a többiek előtt karrierje, akik szintén megérdemlik a Federer-nélküli éveket), ám a filmet összességében a patikamérlegen kiszámolt diplomácia jellemzi. Ez adódhat a svájci klasszis személyiségéből is, aki bevallottan próbált egy időben John McEnroe-szerű rosszfiú lenni a pályán, mert azt hitte ezt várják el egy sikeres játékostól, ám mivel ez rendkívül távol állt tőle, nem folytatta – és pontosan ezzel vált a tenisz utánozhatatlan ikonjává. A film is ezt a visszafogottságot közvetíti, ugyanakkor a gyors vágásokhoz és a még gyorsabb dramaturgiához szokott közönségnek nem elég – kivéve, ha elkötelezett Federer rajongók.

A Federer: Az utolsó tizenkét nap alapvetően megfelel a sportdokumentumfilmek felépítésének: családtagok, ügynökök, szakértők és rajongók szólalnak meg, elmosódott 4:3-as képarányú tévéklipek a kilencvenes évek végéről és a kétezres évek elejéről illusztrálják Federer zsenialitását és a pályán való balettszerű mozgását, illetve a tenisz PR ipara is hangsúlyos szerepet kap, Federer az újságírók kérdéseire világlátott, intelligens emberként három nyelven válaszol. 

Ugyanakkor a film nem magyarázza meg, hogyan lett a baseli torna labdaszedőjéből a világranglistát összesen 310 hétig vezető húszszoros Grand Slam-győztes és 103 ATP-tornagyőzelemmel rendelkező játékos, akiről a közösségi médiában hemzsegnek a kecske szimbólumok. (A GOAT angol betűszóként a greatest of all time, vagyis minden idők legjobbját jelenti, összeolvasva viszont a kecske megfelelője, jelezve, hogy Rafael Nadal és Novak Djokovic Federer számos rekordját ugyan megdöntötte, de erőlködésmentes zsenialitását nem tudják utánozni.) A film megtekintéséhez tehát komoly tenisztudás szükséges.

Kapadia ugyanakkor nem felejtett el minden dramaturgiai fogást, így lassan, de biztosan építi a Federer karrierjének utolsó meccséhez vezető utat, amelyben a Rafael Nadallal való rivalizálás és barátság a legfontosabb. 

Nadal viszonylag későn tűnik fel a képernyőn, majd szinte rögtön a Laver-kupán való párosversenyük következik, amely bizonyítéka a közhelynek, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyvet. Aki látta 2022. szeptember 23-án a londoni O2 arénában Federer búcsúmeccsét, emlékezhet, hogy abban minden benne volt, amiért a teniszrajongók örömmel nézték a svájci játékát: elegáns ütések, gyors lábmunka, izzadság nélküli megjelenés, soha senki által nem látott ütés (tenyerese a tartóvas melletti kis résen jutott át az ellenfél oldalára) és meccslabdáról való vereség. Utána a klasszis együtt sírt játékostársaival, feleségével, gyerekeivel, csapatával és a zsúfolásig megtelt nézőtérrel. A világ vele együtt siratta az idő múlását.
Kapadia ugyanakkor nem szomorú üzenetet szeretne végkövetkeztetésként átadni, így a rengeteg könny ellenére az öltözőben, a folyosókon és a hotelszobákban készült jelenetek a megváltoztathatatlanba való belenyugvást sugallják, hozzátéve az ígéretet, hogy Federer nem hagyja el sportot. Az azóta készült interjúkból kiderül, hogy alacsonyabb szinten, de ma is játszik, illetve néha megnézi barátait, így betartotta ígéretét. 

A Federer: Az utolsó tizenkét nap tehát pillanatfelvétel, amelyet a rajongók örömmel néznek meg, de az igazi teljes kép még inkább érdekelné őket.