Russel Crowe-nak megint ördöge van, de nincsen benne sok köszönet

Russell Crowe karrierjét az elmúlt néhány évben Nicolas Cage-éhez érdemes mérni, és ez jelen esetben nem pozitívum. Az ausztrál sztár szinte bármit elvállal, idén az Ördögűzés már a harmadik mozifilmje és további hét produkció van előkészületben a nevével fémjelezve. Akadnak korrekt munkái, de igazán emlékezetes filmben a 2016-os Rendes fickók óta nem láthattuk. Ez a tendencia most sem tört meg.

Anthony (Russell Crowe) lecsúszott színész, drog és alkoholproblémákkal küzd, a felesége halála óta pedig a lányával, Lee-vel (Ryan Simpkins) sem ápol túl szoros viszonyt. Most főszerepet kap egy horrorfilmben, ami kihúzhatja a csávából, ám a forgatáson egyre több furcsaság történik és hősünk úgy kezd viselkedni, mint akit megszállt egy démon.

Rengeteg ördögűzős mozi látott napvilágot a közelmúltban, s külön érdekes, hogy maga 

Crowe egy éven belül a második hasonló témájú műben játssza a főhőst. Az első A pápa ördögűzője volt, mely bár a jótól nagyon messze állt, meglepően szórakoztató B-kategóriás darabnak bizonyult. 

Az Ördögűzés koncepciójában is ott rejlett egy hasonló, mégis másféle bravúr, a történetben ugyanis bőven van potenciál. Az elátkozott forgatás szetting a hollywoodi „insider” filmek táborát erősítheti némi borzongással, miközben reflektálhat olyan klasszikusok viszontagságos munkálataira, mint az Ómen, a Rosemary gyermeke vagy Az ördögűző. Joshua John Miller rendező emellett egy sötét karakterkálváriát is elképzelt, Anthony ugyanis képtelen szabadulni a démonjaitól, melynek a lánya issza meg a levét. A traumahorrorok ma már cseppet sem számítanak innovatívnak és nehéz autentikus sztorit építeni köréjük, de ha sikerül, az általában egy sokrétű, többféleképp értelmezhető komor utazást eredményezhet. Miller igyekszik ehhez tartani magát, allegóriaként használja az ördögűzős premisszát, hogy ezen keresztül mutassa be a főszereplő szembekerülését a múltbéli sérelmeivel. Ironikus módon még a filmben látható rendezővel is kimondatja, hogy a készülő alkotás egy pszichológiai dráma, horror köntösben, csak, hogy mindenki számára világos legyen a nyilvánvaló. Itt kezdődnek a galibák, a didaktikusság ennek a szubzsánernek az egyik legfőbb rákfenéje, sokkal inkább kéne hagyni a nézőt, hogy felfedezze a szimbólumokat és összerakja, hogy a vásznon látható szörnyűségek több aspektusból értelmezhetők. Ehhez képest az Ördögűzésben nincsenek ilyen jellegű kérdések, valamirevaló komplexitás pedig végképp. 

Drámának borzasztó felszínes, nincs érzelmi töltete, az apa-lánya kapcsolat kidolgozottsága hanyag, nem beszélve a kémia teljes hiányáról. Bosszantó, mert erre épül a komplett cselekmény, de csak felületes közhelyekre futja. Horrornak nemkülönben sablonos, próbálkozik ijesztgetésekkel, jobbára hatástalanul, a bevett panelek felmondásával.

A fináléban aztán érkezik a szokásos csúcspont, ám amit ott látunk, abban nincs köszönet. Nem túlzás minden idők egyik legröhejesebb és leggagyibb démonűzős jelenetének titulálni, melyben semmi kohézió vagy logika nincs, szimplán egy paródiába illő kántálást, majd feloldozást kapunk. A megoldás fittyet hány a következményekre, hiába történtek fajsúlyos dolgok a gyilkosságtól kezdve a megszállásig, inkább lépjünk tovább.

A jövőben sem fogjuk megúszni ördögűzős mozik nélkül, két év múlva többek közt Mike Flanagan próbálja majd felrázni a zsánert az 1973-as klasszikus újragondolásával, mely mindenképp kockázatos vállalás, de ha valaki, ő képes lehet maradandót alkotni. Ellentétben Joshua John Millerrel, aki 2019-ben kezdte forgatni az Ördögűzést, majd a járványhelyzet miatt egészen idáig nem tudta publikálni. 

Nem szép dolog ilyenekkel dobálózni, de a végeredményt látva talán jobban jártunk volna, ha ez a film örökre egy doboz mélyén porosodik.