Mastroianni és Fellini: egy legendás barátság és egyetemes hatású együttműködés

Az édes élet, 8 és fél, Interjú, A nők városa, Ginger és Fred. Mutatjuk, hogyan változtatta meg a filmtörténetet Mastroianni és Fellini.

Mastroianni és Fellini: külön-külön, de együtt is fogalmak az olasz, az európai és az egyetemes filmtörténetben. Öt filmet készítettek együtt, amelyek nélkül ma egészen biztosan másképp moziznánk, de minimum Az édes élet és a 8 és 1/2 óriási hatást gyakoroltak a világ filmművészetére. Barátok voltak, holott a magánéletben alig találkoztak, ugyanakkor Fellini számára a színész afféle alteregóként szolgált a filmjeiben, vagyis Mastroianni nagyon is jól ismerte a rendezőt, képes volt belehelyezkedni a "szerepébe", művészi és magánéleti vívódásaiba.

Mastroianni és Fellini: a rendező és kedvenc színésze a 8 és 1/2 forgatásán

Pedig a népszerű anekdota szerint amikor első közös filmjüket, Az édes élet-et készítették (1960), Mastroianni a forgatókönyv iránt érdeklődött, mire az egész életében karikatúrákat készítő, és hőseit is előszeretettel karikatúraszerűen ábrázoló Fellini egy pikáns rajzot mutatott neki: a képen a film főhőse ült egy csónakban, a tengerfenékig lógatva a férfiasságát, ami körül szirének keringtek. Mastroianni állítólag soha többet nem kérte el a rendezőtől a forgatókönyvet, de azonnal fellelkesült, és megértette, miféle férfit kell életre keltenie.

Az mindenesetre tény, hogy Fellini előszeretettel játszatott el Mastroiannival olyan alakokat, akiket a néző számára nem a viselkedése, hanem a megnyerő megjelenés tesz szimpatikussá (más kérdés, hogy a színész magánélete nem éppen mondható kiegyensúlyozottnak), majd ezáltal az azonosulásra és végül vezeti el őket az önfelismeréshez.

Mastroianni és Fellini: öt film, ami nélkül másképp moziznánk

Federico Fellini az olasz filmművészet egyik legjelentősebb személyisége volt, aki nagyon személyes és költői elbeszélő stílusával járult hozzá a filmtörténethez, sőt, alakította is azt: olyan filmrendezők nevezik meg ihletőként munkásságát, mint Martin Scorsese, Woody Allen, Pedro Almodóvar, Roy Andersson, Darren Aronofsky, Greta Gerwig, Ari Aster, Tim Burton, Terry Gilliam, Emir Kusturica, Peter Greenaway, Alejandro González Iñárritu, Luca Guadagnino,  Yorgos Lanthimos, George Lucas vagy David Lynch.

Filmes alteregójával, azaz Marcello Mastroiannival két olyan filmet is készített, amelyre a fent felsorolt világhíres rendezők rendszeresen hivatkoznak, és amelyek hatásait ki is lehet mutatni filmjeikben:

• Az édes élet (1960): a film hét napot és hét éjszakát mutat be Marcello Rubini (Mastroianni) riporter életéből, aki a bulvársajtónál keresi a pénzét, de valaha komoly író szeretett volna lenni. Epizódok sorozatként elmesélve a bemutatott események egy eseménydús, de mégis magányos életről tanúskodnak, lerántva a leplet a római "édes életről". Ennek ellenére persze a „La Dolce Vita” Olaszországon kívül is az ún. "magas élet" szinonimája lett, és a „paparazzo” szó, amely a filmben egy hírfotós neve, a lesifotós megfelelőjévé vált. Mastroianni Fellini alteregójának szerepével vált világhírűvé („Ez egy önéletrajz. Marcello vagyok, a koponyától a talpig”). A cannes-i Arany Pálmás-, a legjobb kosztüm Oscar-díjával kitüntetett (és a divatvilágra is óriási hatást gyakorló) film témáival, motívumaival és dramaturgiai szerkezetével is termékenyítő hatással volt a filmesekre, de leginkább azzal a stílussal, ahogy a szatíra és az együttérzés megfontolt keverékével tudta ábrázolni szereplőit és élethelyzetüket.
• 8 és 1/2(1963): Fellini kedvenc színésze ezúttal egyértelműen a rendező alteregója volt, ugyanis a 8 és 1/2 a filmtörténet első rendezői önvallomásaként számos önéletrajzi motívumot tartalmas, és bár nem tükrözi teljes mértékben a valóságot vagy adja vissza Fellini személyes életét, az alkotói válságban szenvedő filmrendező, Guido Anselmi (Mastroianni) alakjában Fellini vívódásai, elfojtásai és komplexusai tükröződnek, illetve az a stressz, ami miatt a korábban 7 és fél filmet készítő Fellini maga is alkotói válságba került, és amelynek terápiás feldolgozásának, önmagán végzett pszichoanalízisnak is beillik látomásszerű filmje, a 8 és 1/2. Hatása ennek a filmnek is óriási, elég csak azokra a rendezői önvallomásokra gondolni, mint amilyen François Truffaut Amerikai éjszaka (1973), Bob Fosse Mindhalálig zene (1979), Woody Allen Csillagporos emlékek (1980) vagy Vagyim Abdrasitov Bolygók együttállása (1984) című filmjei.

Persze a "maradék" három közös film is remek, ha nem is gyakoroltak akkora hatást a filmvilágra, mint Az édes élet és a 8 és 1/2.

Az édes élet (Marcello Mastroianni és Anita Ekberg)
Fotó: Pathé 

A harmadik közös filmet 17 év kihagyás után forgatták: A nők városa (1980) Fellini egyik álmán alapul és eredetileg arról volt szó, hogy egy Ingmar Bergmannal közös film része lesz, de végül a közös vállalkozás nem valósult meg, helyette Fellini leforgatta a maga teljes, egész estés filmjét, amelyben alteregója (Mastroianni) afféle modern Odüsszeuszként egy szürreális látomásban utazik keresztül férfi és női vidékeken, hogy feldolgozza magában a nőkkel (és volt feleségével) kapcsolatos viszonyát.

Ezt követően a legendás filmes táncos páros, Fred Astaire és Ginger Rogers tiszteletére készült (eredetileg tévéfilmnek szánt) Ginger és Fred-en (1986) dolgoztak együtt, amelynek férfi főszerepét Fellini a felesége (és sokszor múzsája), Guiletta Masina kedvéért osztotta Mastroiannira, mivel a legendás színésznő korábban csak színházban dolgozott együtt Fellini kedvenc színészével. A film egyszerre nosztalgikus hattyúdal és vitriolos szatíra a televíziós szórakoztatás túlkapásairól: az idősödő énekesnő Amelia (Masina) és egykori párja, Pippo (Mastroianni) 30 év után ismét találkoznak egy karácsonyi tévéműsor alkalmával, hogy előadják Ginger Rogers és Frad Astaire híres szteppszámának saját verzióját, miközben nem csupán a férfi erőtlenségével, de a emlékeikkel és a szórakoztatóipar közegével is meg kell küzdeniük (a film miatt, sértőnek ítélve azt, Ginger Rogers be is perelte Fellinit). 

Az utolsó Fellini-Mastroianni film az ugyancsak szürreális, a Cinecitta stúdió 50. évfordulójának tiszteletére készült, a dokumentumfilm és a fikció határait elmosó filmes önéletrjajz, az Interjú (1987) volt. Az önmagát alakító rendező egy vele riportot készítő japán tévéstábot lát vendégül a legendás olasz filmstúdióban, ahol életre kel az illúziók világa, miközben egy nem létező film (egy Kafka-adaptáció) forgatásán a nézők is betekintést nyernek a filmkészítés folyamatába, és amelyben az önmagát alakító Mastroianni egyszerre jelenik meg tévéreklám-hősként és éli újra, 30 év múltán Az édes élet kalandjait Anita Ekberggel, teljessé téve az "interjút", egy portrét a rendezőről és magáról a moziról.

Federico Fellini 1993-ban, Marcello Mastroianni három évvel később halt meg, de filmes együttműködésük halhatatlanná tette őket minden filmszerető számára.