Aki át akar verni egy fotóval, az meg is fogja tenni - Szlukovényi Tamás, a Reuters korábbi fotóigaz

Háborús övezetbe csak önként jelentkező fotóriportereket küldenek, és a külföldi tudósítókat háromévente cserélik, hogy ne kényelmesedjen el a szemük. A Kanadában élő szakember szerint, aki át akar verni valakit egy fotóval az meg is fogja csinálni, annak ellenére, hogy a Reuters szabályzata olyan szigorú, hogy egyetemi tananyaggá vált. Szlukovényi Tamással, a Reuters nemzetközi hírügynökség tavaly novemberben leköszönt fotóigazgatójával abból az alkalomból beszélgettünk, hogy ő vezeti az idei Magyar Sajtófotó Pályázat zsűrijét.

- Hogyan jut el az ember a fotós ranglétra tetejére?
- Nem tudom, hogy ott vagyok-e, de valószínűleg sok szerencsével és kitartással. 1971-ben jelentkeztem az MTI-be, mázlim volt, és bekerültem. Nyolc év után átmentem a Népszavához, ott két évig dolgoztam, és 1979-ben eljöttem Magyarországról.

- Ebben szerepet játszottak politikai okok is?
- Nem, kalandvágy, fiatalság volt bennem, és el akartam valamit érni, amiről nem is tudtam pontosan, hogy mi. Rövid franciaországi kitérő után Torontóba mentünk a feleségemmel, ahol valamilyen oknál fogva megszeretett a Globe and Mail nevű kanadai napilap képszerkesztője, és először külsős munkatársként, majd főállású fotósként dolgozhattam az újságnál.
Apám halála után közelebb szerettem volna lenni édesanyámhoz, és így elfogadtam a Reuters bécsi fotóriporteri állását 1990-ben. Később a Reuters meghirdetett egy vezető fotóriporteri állást Moszkvában, amelyet megkaptam. Ez a pozíció már inkább a szervezésről, szerkesztésről és az új fotósok megtalálásáról szólt, mint a fotózásról.

- Mennyi időt töltött Moszkvában?
- Három év egy külföldi kinevezés hossza a Reutersnél, ezt maximum öt évre toljuk ki, mert az ember szeme ennyi idő alatt megszokja a körülötte lévő látványt, és már nem vesz észre apróbb dolgokat.

- Ez nem megy a helyismeret és a kapcsolatrendszer rovására?
- Nagyon sokat változott azóta a világ. Akkor még hittünk a fehér lovon, fényes páncélban érkező fotósoknak, akik belovagolnak valahová, és megcsinálják, amit senki más nem tud. A kelet-európai fotósokat érdekes módon pont úgy fedeztük fel, hogy a rendszerváltáskor ideérkező nagy nyugati fotósoknak segítőkre volt szükségük, sokukról kiderült, hogy maguk is nagyon jól fényképeznek. Közülük sokan a mai napig is a Reutersnek fotóznak.

- Mit szólt ehhez a sok utazáshoz a családja?
- Gyerekünk nincs, a feleségemmel mentünk mindenhová, ő nagyon szeret utazni, és nagyon jól érezte magát. Az ember annyira jó, ahány új kultúrával és emberrel találkozik.

- Később megkapta az addig nem létező Global Picture Editor állást Londonban. Hogyan kell elképzelni a Reuters fotóigazgatói állását?
- Hát igazából minden ide tartozik a fotón belül, van egy ugyanilyen rangú vezetője a televíziós és az írott sajtós kollégáknak is. Az eredeti két év helyett hat évig csináltam, most pedig fiatal fotósokat keresek az ügynökség számára, tanítok, szerkesztek, és én vezetem a Reuters Wider Image nevű új kezdeményezését, amelyben behatóbban foglalkozunk egy-egy témával.

- Nem akarta volna még folytatni a fotóigazgatóságot?
- Ez olyan mint a sport, a legjobb a csúcsponton abbahagyni. Ezt a munkát nem lehet öt évnél tovább csinálni, idegileg nagyon húzós, és igazából vissza is akartam lépni tőle, hogy közelebb kerüljek a fotózáshoz.

- Milyen sikerekre emlékszik vissza?
- Sok sikerünk volt, de amelyikre a legjobban emlékszem, az a cunamiról szóló tudósítás volt. Nagyon jól ment a munka, és a World Press Photótól kezdve minden pályázatot megnyertünk utána. Az igazi értékelés pedig az volt, hogy az újságok címlapjain a mi képeink voltak világszerte. Az nagyon jó érzés.

- Az ön fotóigazgatóságának hat éve alatt tizennyolc World Press Photo-díjat, míg a Reuters azelőtti tizennyolc éves története alatt tizenhét díjat nyertek a Reuters fotósai.
- Szívesen mondanám, hogy ez az én érdemem, de ez hülyeség, szerencsénk volt. Az viszont igaz, hogy tudatosan elkezdtük a fotósokat új irányba terelni, ami sokkal magazinszerűbb fényképezés, mint amit addig a hírügynökségek képviseltek.

- Mi volt ennek az oka, a megrendelői igények változása?
- Nem hiszem, hogy a megrendelők igényeire csak úgy lehet rájönni, ha ők megfogalmazzák azokat, hanem ha azt adjuk nekik, amire igényük van, akkor többet fognak minket használni.

- Egy interjúban azt mondta, hogy 1974-ben, amikor ön díjat nyert a World Press Photón, akkor az nagyon nagy dolognak számított. Változott a pályázat presztízse azóta?
- Nem, ma is nagy a presztízse. Akkor még Magyarország kicsit jobban el volt zárva, most, hogy már kinyílt minden, ez is természetesebbnek látszik. Annak idején nagyon nagy dolog volt, hogy kelet-európai fotós nyert.

Szlukovényi Tamás Tus című képe, amellyel a Sport kategória második díját nyerte el az 1974-es World Press Photo pályázaton

- Van a Reutersnek egy Your View néven, 2006-ban indult szolgáltatása, ahová nem profi fotósok is beküldhetik, amit látnak. Hogyan tudják a képek hitelességét ellenőrizni?
- Mi nem biztattunk senkit, hogy nyakra-főre küldjék be a képeiket. Ez a kezdeményezés azt a célt szolgálta, hogy egy kört kiépítsünk magunk körül a fotózás iránt érdeklődő emberekből, akiknek rengeteg visszajelzést adtunk a beküldött képeikről, és szépen lassan összehoztunk egy csapatot.
Másodszor nagyon fontos, hogy mi soha nem használtunk egyetlen képet sem, amiért nem fizettünk. Voltak olyan online felületeink, ahol megjelentek olyan képek, amelyekért nem fizettünk, de azt ott egyértelműen jeleztük, hogy azok olvasói képek.
A korábban említett állandó kapcsolatok mellett vannak gyakorlott szakembereink, akik rá tudnak nézni egy képre, és meg tudják mondani, hogy ott valójában mi történt, annak ellenére, hogy egyre nehezebb ezt megcsinálni. De a mai fotós világban ha valaki át akar vágni valakit, akkor az meg fogja csinálni.
Soha nem felejtem el, a cunami alatt kaptunk egy képsorozatot Srí Lankáról, amelyen emberek hatalmas hullámok elől menekültek, fantasztikus képek voltak. Ott volt a levegőben, hogy minél hamarabb ki kell adni őket, de nem mertem. Napokat töltöttünk a képek hitelességének ellenőrzésével, és végül igazam lett, a sorozat egy kínai folyót ábrázolt, amelyen a dagály óriási hullámokat gerjeszt. Sok újság bedőlt neki, mi nem, bár nekünk is voltak nehezebb pillanataink.

- Amikor kiderült, hogy Adnan Háddzs 2006-os, a bejrúti rakétabecsapódásról készült képére plusz füstöt retusált a fotós, mennyire változtatták meg a Reuters belső szabályzatát?
- Sokat szigorítottunk, de az igazság az, hogy előtte is nagyon jók voltak a szabályok, bizonyos dolgokat itt nem tartottak be. Ez volt az első eset, amikor a blogoknak az erejét megéreztük, hiszen egy blogger fedezte fel a képmanipulációt elsőként. Részletekbe nem szeretnék belemenni, de máig is fájdalmas ez a dolog, lépcsőnként végigvettük, hogyan fordulhatott elő, és utána szigorítottunk az előírásokon.

- A végén a térségben dolgozó főfotóst is lecserélték.
- Ennek azért más oka volt, de a döntés hátterébe most nem szeretnék belemenni. Fájdalmas lecke volt, de tanultunk belőle, nagyon gyorsan léptünk, egy-két órán belül, és minden szükséges lépést megtettünk. A Reuters szabályzata annyira szigorú, hogy egyetemek is gyakran elkérik tőlünk, hogy azt használják példaként.

- Azért a főfotósnak mégis volt valami köze az ügyhöz, mert a Reuters főszerkesztője erre hivatkozott, amikor bejelentette, hogy új embert nevez ki a posztra.
- Igen, de nem akartunk belőle bűnbakot csinálni.

- 2007 júliusában Namir Nor-Eldínt, a Reuters egyik fotóriporterét és Sajed Csmangot, a cég sofőrjét amerikai katonák lelőtték Bagdadban, mert fegyvernek nézték a kezükben lévő fényképezőgépeket.
- Az szörnyű volt.

A WikiLeaks által kiszivárogtatott videó

- Tavaly áprilisban a WikiLeaks nyilvánosságra hozott az esetről egy titkosított amerikai videót, amelyet korábban önök hivatalosan is kikértek a hadseregtől. Ez az ügy már lezárult? Megkapták a videót hivatalos forrásból is?
- Még most is folynak a tárgyalások az amerikaiakkal. Nyilván számunkra a legfontosabb az, hogy az embereink biztonságát szolgáljuk. A videót addig, amíg én voltam a fotóigazgató, nem kaptuk meg, most nem tudom, mi a helyzet. A WikiLeaks-kiszivárogtatás borzasztó sokk volt számunkra, mindent megteszünk, hogy ilyesmi ne forduljon elő, de nagyon nehéz a kérdés, mert a fotósnak közel kell lenni az eseményekhez. Háborús területre nem küldünk kötelezően senkit.

- Tavaly tizenegy képet adott ki öntől a Reuters, akar-e még fényképezni számukra?
- Igen, szeretnék, de nem sokat fényképeztem az utóbbi időben, nem is tudom, miről készültek azok a képek.

- Kanadában készült síelős fotók.
- Ó, hát az teljesen véletlen, egyszer elmentem megnézni a kollégákat, és kölcsönkértem valakinek a gépét, marha nagy mázlimra néhány nem is rossz képet csináltam.

Szlukovényi Tamás 1951-ben született Budapesten, fotózni a Honvéd kosárlabdacsapat mellett kezdett, majd 1971-től Lajos György keze alatt az MTI-nél dolgozott fotóriporterként, 1977-ben pedig Rédei Ferenc hívására a Népszavához ment. 1979-ben egy franciaországi turistaútról nem jött haza feleségével, akivel a kanadai Torontóban telepedtek le. 1980-tól egy neves kanadai napilap, a Globe and Mail fotóriportereként dolgozott, majd 1990-ben ő lett a Reuters bécsi fotósa. 1993-tól Moszkvában vezető fotóriporterként, 1997-től pedig Londonban európai vezető fotósként dolgozott a cégnél. Ekkor megpályázott egy főszerkesztő-helyettesi állást a Reuters szingapúri irodájánál, ebben a pozícióban két évig, majd főszerkesztőként négy évig irányította az ázsiai csapatot. 2002-ben Berlinben vette át a közép-kelet-európai ügyek irányítását, 2004-ben pedig a Reutersnél újonnan létrehozott Global Picture Editor, azaz a fotóigazgatói pozíciót foglalta el, amelyet egészen tavaly novemberig töltött be. Jelenleg Torontóban él, és fotós projektek szervezésével foglalkozik továbbra is a Reutersen belül.

A Magyar Sajtófotó Pályázat 2010 eredményeit ebben a cikkünkben találja.

A szakmai szempontból érdekes részeket a Fotó rovat blogbejegyzésében közöljük.