A dohány mutatós növény, az íze azonban rossz, a vadak sem legelik le. Megkóstoltam, egy apró levéldarab elrágása után hosszú ideig keserű maradt a szám íze, vízzel sem lehetett leöblíteni. (A dohánytermesztésről készített riportunkat ide kattintva olvashatják el.)
Nyár derekától szedik (vagy ahogyan a földeken mondják: törik) a dohányt, a legnagyobb hőségben is. A növény folyamatosan hoz új hajtásokat, a leveleket szedés előtt válogatják.
A szedőktől hordárok viszik a traktorokhoz, lovas kocsikhoz a leszedett leveleket. Minél többet sikerül összefogni, annál kevesebbet kell fordulni.
Lovas kocsit pakolnak Pócspetri határában. Azért bánnak a dohánnyal kesztyűs kézzel, mert a nedve lemoshatatlan, szurokhoz hasonló réteget képez a bőrön.
Útban a dohányszárító felé. Nem életbiztosítás a levélhalom tetején utazni. Pláne, mivel a fényképezőgéptől megijedtek a lovak.
Pakolnak a szárítóba. A keret a dohánnyal együtt legalább hetven kiló.
A felsőbb szintek megtöltéséhez előbb egy pallóra kell felállni, ami már szinte akrobatikus képességeket igényel. És leginkább: szívósságot.
Betakarításkor akár 10 kilót is fogynak a munkások. Ezt a munkát néhány hétnél tovább nem lehet bírni.
A megszáradt dohány könnyebb, de ennek nincs sok jelentősége, ha a munka egész nap tart. És ha teljesítménybérben fizetik.
A megszárított dohányt papírdobozokba pakolják, így viszik a fermentálóba.
A leveleket 16 osztályba válogatják szét, a civil szem alig lát különbségeket.
Egy a legkiválóbb minőségű levelek közül. Ha azt mondják, hogy selejtes, azt is elhittem volna.