Sokan magányosan élik le idős éveiket, a folyóparton álló alföldi idősotthonban viszont 150 szépkorú éli mindennapjait. Rájuk körülbelül százfős személyzet vigyáz váltásban, nővérek, ápolók, konyhások, takarítók. Bekerülni nem könnyű, és nem is ingyenes: a lakók átlagosan 87 ezer forintot fizetnek havonta, ezért állandó nővéri felügyeletet, szobát és ételt kapnak.
Ez a fotó még tavasszal készült, amikor gyakran kiviszik a lakókat a levegőre. Az itt élőknek szerencséjük van, hiszen az épülethez hatalmas kert is tartozik, ahol még sétálni is lehet. A tél közeledtével a hangulat is komorabb lesz, sokan nehezen viselik a sötétséget és a bezártságot.
A lakók választhatnak kétszemélyes, négyszemélyes, vagy ötszemélyes szobák között. Akármelyikbe is kerülnek, a legtöbben igyekeznek személyessé, barátságosabbá tenni a sivár falakat. Egy családi kép, néhány terítő vagy egy kis váza is az otthont jelenti. A lényeg, hogy emlékekkel legyenek körülvéve.
Nem mindenki képes már az aktív életre, sokan ágyhoz kötöttek, mások pedig már nem fogják fel, mi történik körülöttük. Ennek a négyszemélyes szobának az egyik lakója súlyos emlékezetkieséssel küzd. Hozzátartozói gyakran látogatják, de ő fél órával később már arra panaszkodik a szobatársaknak, hogy hozzá senki sem jön. "Amikor egyszer elmentünk a Parlamentbe, délután már nem emlékezett rá, hol járt" – mesélte az egyik ápoló.
Rossz időben, az unalmas hétköznapokon az idősek egyik legfontosabb szórakozása a televízió. Bár minden szobában van készülék, együtt azért mégiscsak jobb nézni a műsort. Az otthonban egyébként sokkal több nő él, mint férfi. A legtöbben férjük, feleségük halála után költöznek be.
Tibi bácsi is így került az otthonba, de ellentétben sokakkal, ő szinte egész nap talpon van. Ha éppen nem társasági életet él, akkor az ápolóknak segít: pelenkát hord, szemetet pakol, mindezt pedig olyan vidámsággal teszi, hogy ő a lakók kedvence. Bár a gondozók igyekeznek mindent megtenni, hogy a napok ne csak unalmas egyhangúságban teljenek, a falak között nehezen megy az idő.
Imre bácsi is sokszor okoz örömet lakótársainak. Tangóharmonikázik, egész életében lakodalmas zenész volt, minden hétvégén fellépett valahol. Az otthonban erre kevesebb a lehetősége, de lázasan gyakorol az idősek világnapja alkalmából szervezett rendezvénysorozatra. Csak a hangszerrel nincs megelégedve, szerinte a kölcsönharmonika nem az igazi, ezért megkérte az unokáit, hozzák el neki a sajátját. Azt szokta meg, az ő kezében az szól igazán jól.
Az otthonban most két házaspár lakik, Erzsi néni és Imre bácsi az egyik, ők saját szobában élnek. Imre bácsi nem mozog, és nem beszél, azért is költöztek be, mert a felesége nem tudta egyszerre vállalni az ápolását és a háztartás vezetését. Most egész napját Imre bácsinak szenteli: eteti, itatja, fürdeti. "Addig ápolom, ameddig csak bírom" - mondta.
Macskás Marika nem véletlenül kapta a nevét, ő a környék kóbor macskáinak jótevője. A szabályok szigorúak, az idősek nem hozhatnak magukkal háziállatot, így sokaknak hiányzik az otthon hagyott kedvenc. Marika mindennap tejet és ennivalót visz a cicáknak, így nemcsak az állatoknak tesz jót, hanem ő is elfoglalja magát. Úgy érzi, szükség van rá.
Zsuzsi és Marika ikrek: Zsuzsi fogyatékos, Marika pedig egy időskori betegség miatt megvakult. A testvérek nagyon ragaszkodnak egymáshoz, az otthonba is együtt költöztek be. Betegségük miatt sok helyre nem tudnak eljárni, együtt töltik napjuk nagy részét.
Az otthon vezetői igyekeznek mindent megtenni, hogy a lakók jól érezzék magukat. Anyák napján a helyi iskola néptáncosai adtak műsort, máskor felolvasásokat tartanak, de gyakran vannak kézműves-foglalkozások is. Tartják a kapcsolatot a többi idősotthonnal is. Persze annak, aki a műsor előtt két nappal vesztette el a férjét, a gyerekek láttán hamar elerednek a könnyei.
A szerelem nem ismer határokat, erre Évike és Jani bácsi a legjobb példa. Az alföldi otthonban ismerkedtek meg, és hamar elválaszthatatlanok lettek. Az enyhén értelmi fogyatékos Évike mindenhova elkísérte nála jóval idősebb szerelmét, egy percre sem engedte el a kezét. Nemrég azonban újra egyedül maradt: Jani bácsi a kép elkészülte után nem sokkal elhunyt. Ahogy egy ápoló fogalmazott: „nálunk a halál állandó vendég”.
A havi 87 ezer forintos térítési díjból nem kerül mindennap rántott hús az asztalra. A 150 lakónak egy melléképületben főznek, az ételből a helyi általános iskolába is jut. Erzsi néni Imre bácsinak vágja fel a főzelékhez kapott fasírtot, hogy később megetesse szobájuk magányában.
A sivár folyosókon elsőre nem látszik, de az épületet nemrég felújították. Mint oly sok szociális otthon az országban, ez is egy nemesi család számára épült kúria volt az 1800-as évek elején, majd a második világháború mindent megváltoztatott. Hiába vészelte át az épület épségben a front elvonulását, a környék lakosai széthordták a berendezést. Szociális otthonként 1960 óta működik.
Az ápolók 12 óránként váltják egymást. A munka nehéz, és keveset fizet, nem is sokan bírják, de akik itt vannak, azok elhivatottságból csinálják. Egyikük szerint fel vannak készülve a legrosszabbra, de nekik az a feladatuk, hogy mindig az adott pillanatot próbálják széppé tenni. "Lehet, hogy arra nem emlékeznek, ami fél napja történt, de a pillanatot attól még megélhetik boldogan" – mesélte.
Gyógyszerosztás idején az intézmény olyan lesz, mint egy kisebb patika. Az otthonban 24 órás nővérszolgálat működik, van orvos és pszichiáter is, a lakók gyógytornára is járhatnak. Rendszeres vendég a fodrász és a manikűrös is.
A legnagyobb szobák 37 négyzetméteresek, ezekben már öten laknak. Fürdőszoba egyikhez sincs, a folyosókon vannak a zuhanyzók. A szobák berendezése egyszerű: szekrény, asztal, szőnyeg és televízió. Aki akar, kerékpárt, saját bútort vagy hűtőszekrényt is hozhat magával.
Látogatni szinte egész nap lehet az időseket, gyakran megfordulnak itt a gyerekek és az unokák is, vidámságot csempészve a lakók életébe. Az egyik szobában játék mackó vigyázza a nagymama álmát.
Éjszaka az otthonban. A sötétben a percek is lassabban telnek, aki nem tud aludni, az járkál az évszázados falak között. Tévét ilyenkor nem lehet nézni, hiszen azzal zavarnák a többi lakót, de az olvasólámpa sem mindig jó megoldás. Nővér persze ilyenkor is van, ha valami baj történne, segít.
Az idősotthon lakói szeretnek itt élni. Annál pedig mindenképpen jobb dolguk van, mintha egyedül kellene átvészelniük a mindennapokat. Itt kortársaikkal vannak körülvéve, vigyáznak rájuk, és nem teszi őket még kiszolgáltatottabbá a magány.