Jókor jó helyen

Sok pénzébe kerülhet az államnak, ha megveszi az egyszer már privatizált Dunaferrt. Nem ez lenne az első balul elsült magánosítás: volt, hogy nagyon benézték, mit mikor és kinek adnak el, de volt, hogy briliáns döntést hoztak, és százmilliárdokat kasszíroztak. Az ide-oda adogatott Malév története vagy a magyar cukorgyártás halálra ítélése a súlyos mellényúlások kategóriájába tartozik, a vagonnyi pénzért eladott ferihegyi reptér és a MÁV Cargo inkább a zseniális húzások közé sorolható.

Azt tudjuk, hogy a kormány visszavásárolná a 2004-ben privatizált Dunaferrt, azt viszont nem, hogy jó lesz-e ez az adófizetőknek. Magyarország a rendszerváltás óta a privatizációk bűvkörében él, hol mindent gyógyító orvosságnak, hol minden baj forrásának tüntetik fel kormányaink az állami vagyon eladását. Megnéztünk néhány nagyobb privatizációs ügyletet, egyértelmű siker vagy egyértelmű kudarc nyomait keresve, de nem lettünk sokkal okosabbak. Lássuk először a buktákat.

Malév

A Malév privatizációja a rossz döntések és a súlyos következmények története. Úgy tudni, csak pletyka, hogy a rendszerváltás után a British Airways megvette volna a céget (ha mégis így volt, baj, hogy nem adták oda, mert akkor még volt pénz és befektetési hajlandóság a piacon). Az viszont biztos, hogy az 1992-es részleges eladás az olasz Alitaliának nagy bukás lett, öt év elteltével banki közreműködéssel kellett visszavásárolni a részesedést.

Az állam ezután egyértelműen rossz tulajdonosnak bizonyult: előnytelen szerződéseket kötött - részben politikai nyomásra -, nem mert létszámot csökkenteni, nem követte a piaci trendeket. Amikor a Malév egy részét 2007-ben ismét eladták, ezúttal a Borisz Abramovics orosz üzletember fémjelezte orosz érdekkörnek, már késő volt. 2010-ben az állam ismét többségi tulajdonos lett, de hamarosan kiderült, hogy a cég közpénzes életben tartása az uniós szabályok között nem tartható, így a légitársaság 2012 elején csődbe ment.

Amikor a Malévot eladták Borisz Abramovicsnak Forrás: MTI/Földi Imre

A magyar cukorgyárak

Cukorra mindenhol van piaci igény, Magyarországon is, jelenleg mégis csak az itthoni fogyasztás harmadát tudjuk belföldről fedezni. A magyar cukoripar elsorvadása rendkívüli: a rendszerváltás idején még 12 működő gyárunk volt, és az üzemek nemcsak a belföldi piacot fedték le, exportáltak is. Mára egyedül a jövőre 120 éves kaposvári maradt talpon.

Cukorrépa-feldolgozás Kaposváron Forrás: MTI/Varga György

A rendszerváltáskori közvélekedés szerint bár cukorgyáraink európai összehasonlításban elavult technológiával működtek, a magyar cukorrépa-termelés viszonylag magas színvonala miatt lett volna keresnivalójuk piacgazdasági keretek között is. Elsősorban a hiányzó technológiát várta az Antall-kormány a cukorgyári privatizációk első hullámába bevont külföldi cégektől, az osztrák Agranától, a brit Tate&Lyle-tól és a francia Beghin-Say-től. Ezek a befektetők 1990 és 1991 között a hét legmodernebb magyar gyárat vásárolták meg, köztük a kaposvárit, a kabait és a szerencsit. A magyar cukoripar privatizációját vizsgáló 2011-es országgyűlési jelentés az első hullámról megállapította: a külföldi cégek úgy kaptak többségi menedzsmentjogokat, hogy „nagyon kevés konkrét kötelezettséget kellett vállalniuk a jövőbeli tevékenységükre vonatkozóan”.

A megmaradt öt gyár a túlélés érdekében fuzionált. Az így létrejött Magyar Cukor Rt. egy 60 vállalkozást tömörítő konzorcium tulajdonába került, amelyben a magyar állam – máig érthetetlen okokból – ellentételezés nélkül lemondott jogairól. A konzorcium folyamatosan pénzügyi gondokkal küzdött, így végül – miután a versenyhivatal valamiért engedélyezte, hogy a magyar cukoripar nagy többsége egy kézbe kerüljön – ezeket a gyárakat is megvette az Agrana.

A hatalmas koncentráció rosszul érintette a cukortermelőket, csökkentek az átvételi árak, és a szerződött termelői területek is zsugorodni kezdtek. Ehhez társult a cukorgyártás európai szintű megtántorodása: sorra zártak be a kisebb üzemek. Az EU-csatlakozáskor már csak öt cukorgyár működött az országban, így az iparágnak kegyelemdöfés volt, hogy a 2006-os EU-s cukorreformot maximálisan támogatta az akkori kormány: a brüsszeli kérésnek eleget téve leadtuk a kvótánk 75 százalékát. 2006-ban Kabán, 2007-ben Szerencsen, Szolnokon és Petőházán is megszűnt a cukorgyártás.

Nem mindent rontottak el, voltak sikerek is.

A ferihegyi reptér

Az 1960-as években még a legkorszerűbb közép-európai reptérnek számító ferihegyit 2005-ben privatizálta az akkori kormány. A brit BAA International Ltd. 464,5 milliárd forintért vásárolta meg a komplexum üzemeltetési jogait a következő 75 évre, ezzel az összeggel az ügylet abszolút csúcstartó a magyar privatizációk történetében, már ha az azonnali bevételt nézzük.

A britek hatalmas potenciált láttak a reptérben, több nagy ívű fejlesztésbe is belefogtak, elsősorban a díjak csökkentésével szerették volna növelni a forgalmat. Mielőtt azonban bármit is befejezhettek volna, a német Hochtief AirPort megvette tőlük a repülőteret.

Magyar szempontból ez a privatizáció kifejezetten jól sikerült, az állam sokat kapott az üzemeltetési jogokért, és fejlesztéseket is hozott az új tulajdonos. A 2-es terminált például 4,5 milliárd forintból újították fel.

MÁV Cargo

A MÁV teherszállítással foglalkozó leányvállalatát a magyar állam 2008-ban adta el 102,5 milliárd forintért és 43,5 milliárdos fejlesztési kötelezettségért a Rail Cargo Austria és a GYSEV konzorciumának. A GYSEV-nek később ki kellett lépnie, így a MÁV Cargo tulajdonosa a Rail Cargo Austria lett. A cég ennek megfelelően nevet is változtatott, 2010 óta Rail Cargo Hungaria néven működik.

A MÁV Cargo eladását nemcsak a magas vételár indokolta, hanem az ésszerűsítés is. A Rail Cargo Austria egységes teherszállítási hálózatot tudott létrehozni Magyarországon és Ausztriában, emellett nagy teljesítményű, modern mozdonyokat vett bérbe az osztrák ÖBB-től, növelve a hazai vasúti teherszállítás gyorsaságát és színvonalát is. A magyar piacszerzéstől sokat vár az osztrák vállalat is: kelet felé szeretne terjeszkedni.

Munkások Rail Cargo Austria feliratot festenek az egyik tehervagon oldalára, miután az osztrákokhoz került a MÁV teherszállító üzletága Forrás: MTI/Vajda János

OTP

Az állam bevétele folyó áron 80 milliárd forint körül volt az OTP 1995 és 1999 között zajló privatizációjából. A bank azóta is stabil lábakon áll, sőt a hozzá több szálon kötődő Molhoz hasonlóan erős pozíciókat épített ki mostanra a térségben. (Leánybankja van számos országban, Szlovákiától Oroszországon és Bulgárián át Ukrajnáig.) Ehhez az alapot a bank még a rendszerváltás előtti években gyökerező magyarországi beágyazottsága, illetve az ebből fakadó jövedelmezősége szolgáltatta, így azóta is megkérdőjelezhetetlen piacvezető a lakossági piacon.

A magyarországi központú és vezetésű OTP ma legalább 63 százalékban külföldiek tulajdonában áll - a legnagyobb, 9 százalékos részvénypakettet az orosz Rahimkulov testvérek birtokolják. Az ismert magyar tulajdonosok részesedése 30 százalék (5 százalék körüli a közvetett állami tulajdon aránya), és nagyjából 7 százalék van nem azonosított részvényesek kezében.

Csányi Sándor, az OTP Bank vezére Fotó: Hajdú D. András - Origo

Matáv

A Magyar Posta szolgáltatási ágainak szétválasztása után, 1991-ben létrehozott Matáv majdnem egyharmadát 1993-ban vette meg a Deutsche Telekom és az Ameritech International távközlési vállalatokból álló MagyarCom konzorcium. Két évvel később a tulajdonrésze kétharmadosra emelkedett.

Az állam 1999-ben szállt ki végleg a Matávból, csak az aranyrészvényét tartva meg. A privatizációs bevétel folyó áron 425 milliárd forint volt. Időközben a cég részvényeinek 40 százalékát bevezették a tőzsdére. A 2005-ben Magyar Telekomra átkeresztelt vállalat többi 60 százalékának 2000 óta a Deutsche Telekom az egyedüli tulajdonosa.

Mol

A Mol magánosítása 1993-ben kezdődött, 1998-ig az olajipari cég 75 százaléka magánkézbe került. A folyamat 2002 után folytatódott, mire az államnak már csak egy (szavazatelsőbbségi) részvénye maradt. A bevétel folyó áron körülbelül 480 milliárd forint volt. A vállalat lassan a régió egyik energetikai óriásává nőtte ki magát, képes volt fontos cégeket (a szlovák Slovnaftot, a horvát INA-t) megvásárolni a szomszédos országokban, és sok pénzt fektet be a hazai energetikai szektorban is.

Eközben azonban többször is fennállt a veszély, hogy a Molban és ezzel a magyar energiapiacon olyan szereplő szerez meghatározó befolyást, amelynek számára nem a magyar érdekek a legfontosabbak. Az osztrák OMV ellenséges felvásárlási kísérletét a piacgazdasági viszonyok között nehezen értelmezhető lex Mollal sikerült visszaverni, majd az OMV eladta meglévő részesedését a Szurgutnyeftyegaznak. Az Orbán-kormány 2011-ben 500 milliárd forintot áldozott arra, hogy az átláthatatlan hátterű, de valószínűleg Vlagyimir Putyin orosz elnök közvetett irányítása alatt álló konszerntől visszavásárolja a Mol 21 százalékát.

Orbán Viktor kormányfő és Hernádi Zsolt, a Mol elnök-vezérigazgatója Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Hogy az alábbi sztorikat hová tegyük, az leginkább nézőpont kérdése.

Alumíniumgyártás

A magyar alumíniumgyártás alapjait a második világháború alatt, a Bárdossy-kormány idején rakták le az almásfüzitői és az ajkai timföldgyárak megnyitásával. Az almásfüzitői üzem – bár Magyarország és Közép-Európa legnagyobb timföldgyára volt – a kilencvenes években véglegesen leállt, az ajkai azonban a Magyar Alumíniumipari Tröszt cégeinek privatizációja során az 1995-ben alapított Mal Zrt. alapegysége lett.

Az egykori Magyar Alumíniumipari Trösztöt 1991-ben szervezték át Hungalu Magyar Alumíniumipari Rt. néven. A cég 1993-ra minden állami segítség ellenére majdnem 10 milliárdos adósságot halmozott fel. 1995-től így a Mal különösebb ellenállás nélkül szerezte meg a Hungalu még használható alegységeit, például az inotai kohót, és a legfontosabb bakonyi bányákat is. A Mal mögött álló üzletemberek titka a privatizációk során meggazdagodott gigászokhoz hasonlóan mindössze ennyi: jókor voltak jó helyen.

Az új tulajdonosok sikeresen alakították át a magyar alumíniumipar nagy és lomha cégeit, leépítésekkel és gyárbezárásokkal tették rentábilissá a működést. 2004 után eredménnyel talált magának új bauxitforrásokat a cég a Balkánon, 2010-ben termékeik majd háromnegyedét Nyugat-Európába exportálták. Nem véletlen, hogy a 2010-es kolontári vörösiszap-katasztrófa ellenére is úgy látják az elemzők: a Mal továbbra is értékes vállalat, és néhány éven belül ismét nyereségessé tehető.

Postabank

Nézőpont kérdése az is, hogy a Postabank privatizációját sikeresnek értékeljük-e. A Horn- és az első Orbán-kormány idején összesen 200 milliárd forintot költött az állam a bajba került, a betétesek rohama miatt megrogyott Postabank konszolidációjára, ennyibe került a betétesek megóvása a veszteségektől. Ehhez képest kevésnek tűnik az Erste Bank által 2003-ban kifizetett 101,3 milliárd forint.

Ez az összeg azonban akkoriban meglepően magas volt. Az állam által felkért független vagyonértékelő 51 milliárd forintra becsülte a Postabank értékét a privatizációs folyamat kezdetekor. Két évvel korábban az OTP 25 milliárd forintot ajánlott érte. Az Erstének való eladással ugyanakkor a Medgyessy-kormány feladta elődjének azt a tervét, hogy a Magyar Posta bevonásával egy nagy állami tulajdonú lakossági pénzintézetté fejlessze a Postabankot.

Energiaszektor

Mivel a magyar energiaipar rendszerváltás utáni története széttartó, itt csak három fontos itthoni erőmű sorsának rövid bemutatásán keresztül adunk képet a privatizáció hatásairól.

A visontai Gagarin Erőmű már a rendszerváltás előtt is megkerülhetetlen alapegysége volt a magyar energiaellátásnak. Az egység üzemeltetői szerencsésen épp a rendszerváltás idején vágtak bele egy komolyabb felújításba, ezért a kilencvenes évek közepén, amikor a szektor privatizációja megkezdődött, a közben mátraivá átnevezett erőmű igencsak kapós lett: hamar a német RWE tulajdonába került. Ma is működik, a német tulajdonos azóta többször is fejlesztette Magyarország legnagyobb széntüzelésű erőművét.

A Százhalombattán működő Dunamenti Erőmű privatizációja csak majdnem sikertörténet. A magyar villamosenergia-termelésben szintén óriási szerepet betöltő, ám a kilencvenes években nagyon elavultnak számító erőműben 1995-ben szerzett kisebbségi részvénycsomagot, de többségi menedzsmentjogot belga és brazil leányvállalatain keresztül elvitte a francia GDF Suez 141,1 millió dollárért. A franciák hoztak is pénz Százhalombattára, több hullámban modernizálták az ország legnagyobb gázerőművét, a cég azonban 2010 óta az energiaár-támogatás megváltozása és a rezsicsökkentés miatt csak küszködik, az idén júniusban bejelentették az üzem történetének eddigi legkomolyabb leépítését.

Az 1950-es években az egész térségben legkorszerűbbnek számító lőrinci hőerőművet itt csak azért érdemes megemlíteni, mert az előbbi kettővel ellentétben nem tudták privatizálni, és 1995-ben be is zárt.

Hatalmas hűtőtava kedvelt horgásztanya, állítólag kapitális csukákat lehet fogni a hideg kazánok árnyékában.

Az Origót kiadó Origo Média és Kommunikációs Szolgáltató Zrt. kizárólagos tulajdonosa a Magyar Telekom Nyrt.