Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Két dologgal szoktak manapság szembesülni az ingatlanközvetítők: a külföldiek, ha akarnak – saját pénztárcájukhoz mérten – roppant kedvező áron tudnak lakást vásárolni Budapest amúgy legdrágább kerületeiben is, a magyarok pedig, akik élhető, jó állapotú, jó környéken lévő megfizethető lakást keresnek, nem nagyon találnak maguknak megfelelőt.
Prágában egy lakás kétszer, Bécsben majdnem háromszor, Párizsban pedig hétszer olyan drága, mint Budapesten – a Deloitte European Housing című tanulmányának több tucat városát összehasonlító listáján ezzel a legutolsók vagyunk. Ez nekünk, potenciális magyar lakásvásárlóknak nem rossz hír, azonban, ha hozzátesszük, hogy hol hány évig kell dolgozni egy lakás áráért, már nem örülhetünk annyira.
Ahhoz, hogy egy 70 négyzetméteres új lakást vásárolhasson valaki, Magyarországon átlagosan több mint 7 évi bruttó fizetését félre kell tennie, miközben például Koppenhágában – ahol egy négyzetméternyi új lakás majdnem a budapesti háromszorosába kerül – mindössze 2,2 évnyi fizetés megspórolására van szükség. Dániában ugyanis, Németországhoz, Hollandiához vagy Ausztriához hasonlóan nagyon magas az egy főre jutó GDP értéke, olyannyira, hogy elvileg nyugodtan kérhetnének magasabb árakat is a lakáspiacon. Nálunk viszont ez éppen fordítva van, hiszen hiába számítunk olcsónak Európában, az egy főre jutó GDP alapján mért helyzetünkhöz képest így is nagyon drágák a lakások.
Európai viszonylatban kicsik és elavultak is a lakásaink: az unió 27 országában (a tanulmány az azóta csatlakozott Horvátországot még nem vizsgálta) Magyarországon a legnagyobb az arányuk az egy- és a kétszobás lakásoknak. Nálunk a legnagyobb a szakadék az új és a használt lakások értéke között is. 2011-ben átlagosan feleannyit sem adtak az emberek egy használt – sok esetben erősen lerobbant – lakásért, mint egy újért, 2012-ben is az újak 46 százalékáért lehetett csak eladni egy használt ingatlant.
Ez elég kiugró adat Európában, aminek persze részben az lehet a magyarázata, hogy új lakások elsősorban Budapesten és legfeljebb néhány nagyobb városban épülnek (bár az elmúlt években ott sem sok), ahol eleve többet kell fizetni egy-egy négyzetméterért, mint az országos átlagot lehúzó vidéki településeken. Az orosz és a brit piac ebből a szempontból egészen speciális: 2011-ben és 2012-ben is drágábbak voltak a használt lakások, mint az újak. Sőt, a különbség az elmúlt években még nőtt is: Angliában a 10, Oroszországban már a 20 százalékot is közelíti az árkülönbség a használt lakások javára.
Az elmúlt években Magyarországon épült messze a legkevesebb új lakás az uniós országok közül, 1000 lakosra mindössze 1,1 jutott. Ezzel megint a lista legvégén vagyunk: a szomszédos Ausztriában 5 lakást, az éppen lendületesen építkező Franciaországban 7,8 lakást fejeztek be 2012-ben minden 1000 emberre számítva. Az uniós átlagtól így jócskán el vagyunk maradva, a kontinensen tipikusan háromszor annyi lakás épül, mint nálunk.
Az egyetlen, aminek igazán örülhetünk, azok az alacsony lakásfenntartási költségek, legyen szó rezsiről, bármilyen karbantartásról vagy bérleti díjról. Ennek a rangsornak is a legalján vagyunk ugyanis: nálunk egy háztartásnak évente körülbelül 3000 eurót kell költenie a lakására (ez havonta durván 75 ezer forint), szemben az uniós átlaggal, ami 8300 euró évente (havonta több mint 200 ezer forint). Ezt a relatíve kedvező pozíciót azonban veszélyezteti a lakások állapotának folyamatos romlása, ahogy öregszik az állomány, úgy emelkedhetnek a karbantartási kiadások.
A listavezető a havi kiadások szempontjából Dánia, ahol a költségek legnagyobb részét a bérleti díj teszi ki. Európában ugyanis itt, Németországban és Ausztriában a leggyakoribb, hogy nem veszik, hanem bérlik a lakásukat a családok – mint már korábban láttuk, nem azért, mert nem engedhetnék meg maguknak a vásárlást, hanem, mert nagyon jól működik a bérleti piac. Mivel Magyarországon meg nem, és mert érzelmi, tradicionális okokból is vonzódunk a tulajdonláshoz, Európában nálunk a legmagasabb a lakásukat tulajdonosként birtoklók aránya.
Ez viszonylag közismert, az viszont talán meglepőbb, hogy a válság előtti nagy hitelfelvételi hullám és a mai napig feszültségeket generáló devizahitelezés ellenére európai viszonylatban még mindig alacsonynak számít a magyar családok eladósodottsága. A GDP-arányos lakáshitelek aránya az unióban átlagosan 51,7 százalék volt 2012-ben, nálunk alig több mint 20 százalék, és fejenként számítva sincs őrült sok adósságunk. Ez szerencse, mert egyébként az átlagos bruttó fizetésünk is a legalacsonyabbak között volt az unión belül a Deloitte adatai szerint. A havi 700-800 euró körüli átlagos bruttónknál a lengyelek és a csehek is többet kerestek, miközben az egy főre jutó hitelállomány mindhárom országban 3000 euró körül volt.
