A biblianyomtató ember

Frissen kinyomtatott fakszimile lap

Kalandos 430 év áll az első magyar nyelvű biblia mögött. A fordítás története tele van rejtélyekkel, komoly politikai cselek nélkül nem sikerült volna kinyomtatni, összesen 52 példány helye ismert, Magyarországon 28-at találunk belőlük, a vizsolyi templomban kiállítottat 2002-ben még el is lopták. Néhány évvel ezelőtt egy borsod-abaúj-zempléni faipari vállalkozó egy pillanat alatt megszállottjává lett ennek a világnak, attól kezdve mindent a tervnek rendelt alá, és saját kezűleg felépített egy korhű manufaktúrát. A malom, a cellulózműhely, a papírmerítő és a nyomda egyetlen fanatikus célt szolgál: hogy 2017-ben a könyvek könyvének 200 hitelesített fakszimile példánya köszöntse a reformáció fél évezredes jubileumát.

A magyar nyelvű bibliára elsőnek Bornemissza Péter gondolt komolyan 1580-ban, a gönci esperes, Nagykárolyi Radics Gáspár hat évvel később állt neki a fordításnak. Abból, hogy 1589-re elkészült, szinte biztosra vehető, hogy legalább negyedmagával dolgozott, az Újtestamentum egységes nyelvéből pedig valószínűsíthető, hogy az az elejétől a végéig Károli keze munkája. (Amikor Szenczi Molnár Albert leírta Károlyi nevét latinul, két ipszilon került egymás mellé, így egyszerűsödött le a ma ismert formára.)

A nyomtatást a lengyel származású szakember, Mantskovits Bálint irányította, aki Lengyelországból papírt, Németalföldről ólombetűket hozatott, Galgócról Vizsolyba költözött – így 1590 júliusára elkészült körülbelül 800 példány magyar nyelvű biblia. Ezt a folyamatot ma Hollandiában lehetne reprodukálni, egész Európában egyedül ott áll olyan manufaktúra, amely régies rongypapírt állít elő – ma laponként 1 euróért.

Vagy esetleg fel lehet építeni egyet itthon.

Frissen kinyomtatott fakszimile lap: még meg sem száradt rajta a tinta Forrás:Polyák Attila

Évente 35 ezer turista

Sajóbábonyban 25 éven át működött egy faipari vállalkozás, amely 2005-ben szabvány dominóhatással egyik napról a másikra tönkrement – két vélhetőleg épp lenullázódott megrendelő nem fizetett. A tulajdonos, Daruka Mihály úgy fogalmaz, amíg ment az üzlet, a 600 négyzetméteres üzemben százmilliók forogtak, teljes utcákat húztak fel: „Bement a szőrös deszka, kijött a fél ház.” Nem titkolja, a csőddel mély levertség lett úrrá rajta, ami szerinte olyan, mintha az ember agya saját maga ellen fordulna, és addig nem nyugodna, amíg el nem pusztítja önmagát. Az asztalosmesterséget folytatta, hogy éhen ne haljanak, de nem motiválta a sikervágy. Ebben az időben hallott egy rádióműsort, amelyben a vizsolyi polgármester a vállalkozói felemelkedést hiányolta a térségben.

A vegyesbolton, a lángost még csak nem is mindennap áruló lángossütőn és a kocsmán kívül egyetlenegyet sem sikerült odavarázsolni. Hogy 35 ezer turistát fogadnak évente, akiknek erőlködniük kell, ha bedobnának egy tányér levest a faluban. „Depressziósnak depressziós voltam – mondja Daruka –, de annyira nem, hogy ne halljam ki a polgármester szavaiból, hülye, aki elmegy ekkora lehetőség mellett.” Ez a születésnapján történt, szabadnapot vett ki, és autóba ült. A vizsolyi templom előtt álló buszok alapján számolni kezdett. Ha minden turista csak egy kávét iszik meg – 8 busznál 400 csészéről beszélünk –, annyiért jobb helyeken egymás torkának esnek az emberek, de legalábbis esélyt ad például egy bedőlt vállalkozónak, és talán az utolsót. Micsoda véletlen, hogy az utca másik oldalán düledező kúria ablakában ki is volt téve az eladó tábla.

A vizsolyi biblia Don Quijotéja, Daruka Mihály Forrás:Polyák Attila

A gerendákba szeretett bele

Felhívta a számot, és megszemlélte az épületet. A vizsolyi Rákóczi-kúriát, amelyben annak idején az uradalmi intéző lakott. „Asztalos vagyok. Amikor megláttam a gerendákat, olyan dupla cseh süveget, amilyet magánkézen csak elvétve, azt hajtogattam magamnak, nem szabad, nem szabad beleszeretni… A csudát nem, hát első látásra. De rettenetes állapotban volt, a vadrózsa úgy nőtte be, mint a híres mesében a kastélyt, a budin találtunk egy 1979-es Szabad Földet, és hátul akkora gazt, hogy medvét lehetett volna lőni benne.”

Lealkudta az árat, de ez színjáték volt, a valóságban 7 millió helyett mínuszok álltak a számláján. A családi házukra tett jelzáloggal mégis hitelhez jutott. Megvette a kúriát, és egy kulturális egyesület örve alatt, amelyet harminc évvel korábban alapított egy barátjával, 2006. március 15-én elindította a kávéházat. Egészen augusztusig természetesnek tartotta, hogy csak csordogál a forgalom, döcög az üzlet. Akkor megálmodta, hogy az épületben, ahol Rákóczi Zsigmond Bécs határozott tiltása ellenére megszervezte, hogy magyarul is lehessen olvasni a Bibliát, ezen kellene munkálkodnia a zaccborítás helyett.

Akadályt is csak hármat talált: nem értett a mesterséghez, nem voltak eszközei, és addigra minden maradéka belecsúszott a vendéglátói fejlesztésekbe. „Aki azt mondja, nem a pénzért megy neki egy lehetetlennek tűnő pályának, nem mond igazat – folytatja. – Így hát egyetlen választásom az maradt, hogy megfordítom a sorrendet. Úgy döntöttem, majd a nyomda kitermeli a kávézót.”

Kedves turisták, kinek van kedve nyomtatni?

Mivel a vizsolyi lelkész kapcsolatban állt a Magyar Vizsolyi Bibliakörrel, elsőként ez a szakmai csoport értesült a tervről, vezetőjük, Szentmártoni Szabó Géza kereste fel Daruka Mihályt, és hiteles okmányokat adott át neki a Nádasdy-múzeumból Mantskovits vándornyomdájáról. Daruka a dokumentáció alapján leméretezte és elkészítette a kézi nyomdagépet. Bejelentkezett Frankfurt am Mainba a Gutenberg-nyomdába, levélben engedélyt kért arra, hogy lefotózza, lemérje a betűket. Felkereste Magyarország egyetlen még élő betűöntő mesterét, Timkó Györgyöt, és rábeszélte, tegyen egy próbát frissen gyártott patricáival és matricáival. Amikor elkészült az első betű – egy L –, közösen megállapították: ha egy karaktert sikerült előállítani ólomból, akkor 200 darab Biblia kinyomtatásának sincs akadálya.

Daruka Mihály nem volt híján kézműves PR-nak sem: ha csoport érkezett a faluba, odament a turistákhoz, és rábeszélte őket, hogy a múzeum után sétáljanak át a túloldalra, és tekintsék meg azt is, hogy készült négyszáz éve a Biblia egy-egy lapja. Nyomtatás közben mesélt, egyre hosszabban, egyre színesebben, egyre több embernek naponta. Már menetrendszerűen fogadott csoportokat. Elkészítette egy kis, kézi változatát a nyomdagépnek, iskolákat és református gyülekezeteket jár vele, ahol ugyanazt a történetet mondja el, ugyanazt a próbanyomtatást ajánlja fel, mint ami a pajtájában működik. Ezzel pénz állt a házhoz, a turisták pedig aztán többnyire azt a bizonyos kávét is megitták a kerti padokon.

De már egészen más volt az üzleti cél.

Tizenhatodik századi nyomda huszonegyedik századi pajtában Forrás:Polyák Attila

Címlap és kocsonya

2011-re a megyeszékhelyre is elért a hír, mit vett a fejébe egy pasas Vizsolyban. A februári kocsonyafesztivál évek óta kiemelten fontos esemény Miskolcon. Ide hívták meg Darukát díszvendégnek azzal a feltétellel, hogy február 18-ára elkészül az első oldal. A fesztiválon Németország, Korea és Hajdúböszörmény lakosai adják az érdeklődők masszív többségét. Mihály tisztában volt a PR-lökés erejével, addigra már sikerült bevonnia a családból és a barátok közül néhány reménybeli alkalmazottat. Feszített tempóban kivéstek 294 latin és germán betűt, a délutáni fesztiválmegnyitón pedig a koreai nagykövet, a német követség egy vezetője, Hajdúböszörmény polgármestere és a miskolci alpolgármester közösen kinyomtatták az első oldalt.

„Papírom Szentendréről volt, vettem ezer darabot 100 ezer forintért. Azt mondtam, én ezért még egyszer ennyi pénzt nem adok ki – magyarázza Daruka Mihály. – Amikor a kocsonyafesztiválon kinyomták az első lapot, nagy győzelem volt, de kicsit le is ültünk. Attól kezdve senki nem állt szóba velünk a faluban.”

Októberben két NAV-ellenőr-gyanús figura kezdte kerülgetni a kúriát. Szemmel láthatóan a múzeumban szerettek volna fotózni, de épp a kántor apját temették, zárva volt a templom. Mihály behívta őket. Egy idő után az egyikük azt mondta, bár érzékeli, milyen ügyesen próbálja kiszedni belőlük, mit akarnak, ők nem az adóhatóságtól érkeztek, hanem a National Geographictól. A vizsolyi házi manufaktúra aztán a 2011. decemberi szám címlapjára került. „Megmondtam a társaimnak, gyerekek, innen nincs visszaút. Támadunk. És ha már csináljuk, csináljuk jól.”

A vizsolyi Rákóczi-kúria ma Forrás:Polyák Attila

Felejtsük el a 42 karaktert

A következő év elején újravésték az összes betűt. Ekkor már ipari termelésben gondolkoztak:

• 200 bibliához
• közel 50 ezer darab betűre,
• azaz másfél tonna ólomra,
• pontosan 8 betűtípus kicsi és nagy karaktereire van szükség.

A vizsolyi Bibliában 514-féle karakter vonul fel, a folyamatos nyomtatáshoz

• 8 dúcot kell munkában tartani,
• ez átlagosan 3000 jel,
• összesen maximum 24 ezer,
• de hogy haladjanak, ennek a kétszeresét érdemes használni.

Mindez azonban csekélység a szükséges mintegy 300 ezer darab A3-as méretű papírhoz képest.

A 16. századi hiteles papírt a kellő mennyiségben és minőségben csak Hollandiában állítják elő, illetve foglalkozik ilyesmivel egy kisebb manufaktúra Németországban is. A holland cég vállalta volna a megbízást, de laponként 1 euróért. Ha azonban a nyomdát felállította puszta kézzel, Daruka Mihálynak nem volt kérdés, hogy a következő lépésben papírt fog főzni. Kezdetben a miskolci papírgyárban leste el a fortélyokat, ott vásárolta a cellulózt is.

Valójában azonban rongyra, az akkori merített papír alapanyagára volt szükségük. Felkereste a Komáromi Lenfeldolgozó igazgatóját, úgy meséli, ketten is alig értették, mit akar: „Azt a kócot, mondtam, ami maguknak már kuka, nekem viszont épp megfelelne, szám szerint 3,5 tonna lenrostot. Mégis, mire, kérdezték. Papírra, feleltem, és köszönetképpen felajánlottam a gyárnak négy bibliát 2017-ben.”

Így lesz a sufnituning eredménye tizenhatodik századi rongypapír Forrás: Polyák Attila

Csináljunk malmot

Áron alul megvett egy romos házat a templom mellett, itt építette fel azt a papírüzemet, amelyben minden munkafolyamat kézi vagy kora újkori módszerrel gépesített. A malom – Daruka asztalostudásának szép jutalomjátéka – két év alatt készült el. A víz három cölöpöt hoz mozgásba, amelyek dézsában törik össze a rostot. A cellulózkészítésen sem látszik, hogy a 21. században járunk: ötvenliteres fazékban, XXL-es fakanállal kavargatják, a folyékony anyagba formakeretet merítenek, a vízjeles papírt csipesszel akasztják ki száradni. Naponta 200 lap készül el az ország egyetlen kézi cellulózfőző műhelyében.

Addigra olyan híre ment a projektnek, hogy jelentkezett és melléjük állt a Nyomdaipari Egyesülés, a Papír- és Vízjeltársaság, slusszpoénként a Magyar Papírkutató Intézet: „Rengetegen próbáltak lebeszélni, például egy csoportból az egyik vendég nekem szegezte, mégis hogy képzelem el, hogy ebből lesz valami” – meséli Mihály. – „Azt feleltem, egyszer majd megáll valaki az ajtóban, és azt mondja, »Jó napot, Daruka úr, azért jöttem, hogy segítsek.« Ez az ember akkor felállt, kiment, majd visszajött, és megállt az ajtóban. »Jó napot, Daruka úr, Lelle István vagyok, a Soproni Faipari Egyetem munkatársa. Azért jöttem, hogy segítsek.« A tőlük kapott tudás és segítség nekem színarany.”

Két év alatt épült meg a malom, Daruka saját keze munkája Forrás: Polyák Attila

Eleven múzeum a pajtában

Magyarország egyetlen iparszerűen termelő, tizenhatodik századi nyomtatóműhelye eredeti eszköztechnikával, teljes vertikumában mutatja meg a magyar biblianyomtatás kezdetét. A betűöntést, a papírmerítést, a könyvkötést. Aki belép ezen az ajtón, nem több száz éve halott tárgyak múzeumában találja magát, hanem a tizenhatodik században. A betűöntők folyamatosan készítik a betűket, a látogatók néhány száz forintért kinyomtathatják maguknak azt a lapot, ahol épp a munka jár.

A nyomtatás helye ma egy 35 x 8 méteres pajta. Daruka szerint 4000 euró vagy 200 millió forint kellene ahhoz, hogy a kúria méltó formáját visszaállítsák. Uniós forrásokban nem gondolkozik – „Ez a mi történelmünk, nekünk kell gondoskodnunk róla” –, jómódú támogatókban igen – „Nem létezik, hogy nincs ebben az országban 200 olyan szerencsés ember, akinek megengedte a Jóisten, hogy ne csak kenyérre költsön. Minden támogatási egységért adnék egy példányt.”

Kérdésemre, van-e kereslet a manufaktúra működésére a bibliaprojekten túl, Daruka Mihály elmondja, akkora, hogy be sem lehet látni. 2012-ben meghívták a seattle-i kódexfesztiválra, ahová betűket és nyomatokat vitt. „Odajön hozzám egy japán üzletember, azt mondja, van négy darab 13. századi kódexe. Ez még nem megrendelés, de nagyon közel hozzá. Van még öt történelmi biblia, szintén mind megérdemli a fakszimile kiadást. De ha elkészülök a 200 vizsolyival, annak a profitját az utolsó vasig beleteszem a kúriába. Hogy egyszer ez a falu olyan népszerű hellyé váljon, amilyet megérdemel.”