Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Természetesen igaz, hogy önmagában az a tény, hogy mások erősnek tartják Németországot, megerősíti az ország státuszát és pozícióját – jelzi a Project Syndicate-en megjelent írás. Mindazonáltal ennek okáról, nevezetesen, hogy Németország gazdasága folyamatosan nő, miközben mellette sokan szenvednek a válság utóhatásaitól, egyre inkább kiderül, hogy kivételes állapot, amely szépen lassan semmivé foszlik.
Külön érdekes, hogy az elmúlt 20 évből tizenkettőben a német növekedési ráta alacsonyabb volt, mint a másik három legnagyobb gazdaságé (Franciaország, Olaszország, Spanyolország) átlagosan. Jóllehet a válság utáni időszakban a németek előnyre tettek szert, a Nemzetközi Valutaalap előrejelzése szerint a következő öt éven belül ismét visszaeshet az említett hármas átlaga alá – és sokkal lemaradhat az eurózóna átlagától, melybe a kisebb, de magas növekedési rátát produkáló közép-kelet-európai országok is beletartoznak.
Persze a német gazdaság számos jelentős előnnyel bír, de a szerző szerint ezek sokszor nem olyan pozitívak, mint elsőre látszanak.
Németország például elég közel áll a teljes foglalkoztatáshoz, ami hatalmas kontrasztot mutat a számos eurózónás országban tapasztalható kétszámjegyű munkanélküliséggel szemben. Mindazonáltal
a magas foglalkoztatás és a gyenge növekedés kombinációja arra utal, hogy alacsony a termelékenység növekedése.
A népesség egyre kevésbé képes megfelelni a munkáltatók igényeinek, ráadásul a lakosság elöregedése a megfelelő szakismeretek hiányával beérkező nagyszámú menekült ezt csak fokozza. Mindez együtt gyenge teljesítményű pályát vetít előre.
A másik látható előnyt a német pénzügyi tartalékok jelentik. Ezek nem csupán az ország saját válságkezelését segítették igen erősen, de komoly politikai tőkét is jelentettek Németország számára. Mivel ugyanis a német pénzügyi segítség nélkülözhetetlen volt a régió perifériájának megsegítésében, így Németország lényegében központi szereplőjévé vált az európai válságkezelésnek – írja Gros.
Ehhez köthető, hogy Németország hathatós hozzájárulása kellett az európai „bankunióhoz”, melynek értelmében a nemzeti jegybankok átadták hatáskörüket az Európai Központi Banknak (EKB), és egy közös alap jött létre a nehéz helyzetben lévő bankok megsegítésére. Ráadásul a német ellenállás miatt kellett az EKB-nak elhalasztania a kötvényvásárlási programját, és amikor végül mégis beindította, azt csakis Németország hallgatólagos beleegyezésével tehette.
De most, amikor a kamatszintek nulla közelében mozognak, a német megtakarítások már nem jelentenek olyan sokat. Nem mellékesen pedig a pénzügyi vihar csillapodásával Németország híján van az új lehetőségeknek, melyekkel politikai befolyását demonstrálhatná az eurózónán belül és azon kívül.
Miközben igaz, hogy Németországnak hatalmas szerepe van a közép-kelet-európai gazdaságok teljesítményében, és az ukrajnai konfliktust rendezni hivatott minszki megállapodásban is kulcsszerepet játszott, igen kevés befolyással bír a közel-keleti államokra, melyek éppen reflektorfénybe kerültek. A német politikai vezetés természetesen kitüntetett figyelmet kap a menekültválság kezelésében, de az igazság az – jegyzi meg a szerző –, hogy a németekre nézve komoly megterhelést jelent, hogy úgy állnak a válság frontvonalában, hogy mindeközben elég kevés hatásuk van arra, ami azt igazából kiváltja. Ennek következtében
Németországnak most először szüksége van az EU más tagállamainak szolidaritására,
mivel egyedül nyilvánvalóan nem képes megoldani a menekültkérdést.
A jelenlegi világgazdasági folyamatok mindemellett szintén arra utalnak, hogy az európai hatalmi viszonyok átalakulóban vannak. Németország ugyanis, amely jelentős mértékben exportál beruházási javakat, a többi eurózóna-tagállamhoz képest nagyobb mértékben profitált a kínai és általában a feltörekvő piaci befektetési fellendülésből. Most azonban, amikor a feltörekvő piacok gazdasági növekedése – elsősorban Kína miatt – lassul, változik a helyzet. Különösen azért, mert Kína fokozatosan igyekszik átállni egy fogyasztásvezérelt gazdasági modellre, ami Európában a déli országokat erősítheti meg, melyek sokkal inkább a fogyasztási cikkek exportjában érdekeltek.
Gros mindebből azt a következtetést vonja le, hogy
a jelenlegi gazdasági és politikai folyamatoknak szignifikáns következményei lehetnek az egész EU-ra nézve.
Egy erős német szerep nélkül ugyanis csökkenhet a nyomás az eurózóna országain, hogy strukturális reformokat hajtsanak végre, és szigorú stabilitásközpontú politikát folytassanak. Amennyiben pedig továbbra is alacsony marad az infláció, az EKB esetleg további monetáris lazításhoz folyamodhat, aláásva ezzel a fiskális célokat.
Egy kevésbé „németes” európai gazdaságpolitika pedig – zárja elemzését Gros – egyrészt növelheti az EU népszerűségét a periféria államaiban, de másrészt növekvő EU-ellenességhez vezethet Németországban, amely mindenképpen kiemelkedő tagja az európai integrációnak.
