Ritz 1850. február 23-án született egy eldugott svájci völgyben egy német nyelvű pásztorcsalád tizenharmadik gyermekeként. Rendkívül vallásos volt, iskoláit a jezsuitáknál végezte. Apja a kanton fővárosába küldte tanulni, de amikor még három év múlva sem beszélt franciául, egy kis szállóba dugták inasnak, majd innen is eltanácsolták „tehetségtelensége" miatt. 1867-ben a világkiállítás vonzotta Párizsba, ahol végre sikerült elsajátítania a nyelvet, de csak mosogatói állásig vitte, s komoly előrelépésnek számított, amikor kisegítő pincérként tudott elhelyezkedni.
Innentől kezdve viszont nem volt megállás, szépen ívelő pályáján még a francia-porosz háború és a Párizsi Kommün sem vetette vissza.
Az egyik híres történet szerint, amikor az 1870-es évek elején egy alpesi hotelt vezetett, egy rendkívül hideg szeptemberi napon váratlanul 40 gazdag amerikai turista érkezett vacsorára. Ritz gyorsan kivetette a pálmafákat rézvázájukból, amelyet olajjal megtöltve kályhának alakított át, a vendégek lábát ruhába tekert, felforrósított téglával melegítette, vendégei pedig elragadtatva távoztak.
Alig huszonhét évesen átvehette a csőd szélén álló luzerni Grand Hotelt, amelyet rövid idő alatt messze földön híres szállodává varázsolt.
Ritzet és főszakácsát, Auguste Escoffier-t ettől kezdve árnyékként követte a társaság krémje.
A walesi herceg, a későbbi VII. Eduárd brit király például azt mondta:
ahová Ritz megy, oda megyek én is."
Ritz alapelve volt, hogy „a vendégnek mindig igaza van", s így még a legképtelenebb kívánságokra sem mondott nemet, legfeljebb idővel megmagyarázta, miért nem teljesíthette őket. A korban szokatlan módon rendkívül fontosnak tartotta a higiéniát, személyesen felügyelte a takarítást, ő vezette be, hogy szállodáiban minden textilnek - bútorhuzatnak, függönynek - moshatónak kellett lennie.
A tányérmosogatóból lett szállodás vendégeihez illően elegáns jelenség volt: naponta négyszer öltözött át, gomblyukában mindig friss virágot viselt, bajuszát magyar pomádéval illatosította, és minden vendége nevére emlékezett.
1889-ben elvállalta a londoni Savoy vezetését, s olyan hellyé tette, ahol „érdemes élni". A méregdrága pezsgő és bor, s Johann Strauss zenekara annyira vonzotta a nagyérdeműt, hogy az angol gentlemanek olykor klubjuk helyett is itt vacsoráztak. Hét év múlva azonban összekülönbözött a hotel tulajdonosával, aki pénzügyi csalással vádolta meg, és elbocsátotta. A vádaknak senki sem adott hitelt, hírneve és hitelképessége érintetlen maradt, önállósíthatta magát.
A párizsi Vendome tér 15. szám alatti palotában kétéves, személyesen általa felügyelt munka után, 1898-ban nyílt meg a nevét viselő szálloda, amelynek személyzetét is ő válogatta és képezte ki.
A Ritz valóságos mesevilágnak számított: a világon először itt volt minden lakosztályban fürdőszoba, telefon és villanyvilágítás.
A Ritz ma is az egyik legelegánsabb, legfényűzőbb hotel a világon, amely diszkréciójáról is híres: az itt járt hírességekről szállodai tartózkodásuk idején nem szivárognak ki információk. Imperial Suite nevű lakosztályának vendége volt Winston Churchill, Theodore Roosevelt, Greta Garbo és Marilyn Monroe, szívesen whiskyzett bárjában F. Scott Fitzgerald és George F. Hemingway. Utóbbi egyszer azt írta:
ha a mennyországról álmodom, mindig a Ritz jut az eszembe".
Coco Chanel harmincöt évig bérelte az egyik lakosztályt, holott csak néhány lépésnyire volt a saját háza, és innen indult utolsó útjára lesifotósokkal a nyomában Lady Diana walesi hercegné is. Párizs náci megszállása idején a németek is itt rendezkedtek be, akkoriban gyakori, bár nem szívesen látott vendég volt itt Hermann Göring, Erich Rommel és Martin Bormann. A nácik ugyan fizettek az általuk elfoglalt emeletekért, de „a francia nép vendégeiként" 90 százalékos árengedményt kaptak.
A Ritz ezzel együtt „mini-Svájcnak", majdnem semleges területnek számított, hiszen az épületbe nem lehetett fegyvert bevinni, a tisztek egyenruhájukat sem viselhették falai között, franciák és németek egymás szomszédságában laktak.
Ritz 1899-ben Londonban is szállodát nyitott, külön elégtétel lehetett számára, hogy (a második világháború után lebontott) Carlton korábbi munkahelye, a Savoy vendégkörének egy részét is átcsábította, köztük volt a walesi herceg is. Életében még három olyan szálloda nyílt, amely a nevét viselte: 1906-ban Londonban, 1910-ben Madridban és 1913-ban Budapesten, utóbbi a második világháborúban, a főváros ostroma alatt megsemmisült.
A világszerte, így Magyarországon is luxusszállodákat üzemeltető amerikai Ritz-Carlton szállodaláncnak viszont nincs köze César Ritzhez, csak a névhasználati jogot vették meg az 1910-es években.
A rendkívül lelkiismeretes Ritz 1902-ben idegösszeomlást kapott, amikor VII. Eduárd brit király koronázása utáni, a Carltonba tervezett bankettjét az uralkodó betegsége miatt el kellett halasztani. Depressziósan és összetörten tizenhat évig vegetált egy svájci szanatóriumban, itt is halt meg 1918. október végén. Szülőfalujában helyezték végső nyugalomra.