A GDP már nem mutatja egy gazdaság valódi teljesítményét

Augusztus 25-én 200 pontot esett a Dow Jones ipari mutatója

Bár egy gazdaság teljesítményének általánosan bevett mérőszáma a bruttó hazai össztermék, vagyis a GDP, vannak olyan elemzők, akik szerint ez a mutató alapvetően hibás. A 20. században például ebből igen keveset tudhattunk csak meg az amerikai gazdaság valódi állapotáról. Miközben egyre több alternatív mérőszám létezik, még mindig nem találtuk meg, hogy lehetne szűkíteni a papíron megjelenő gazdasági teljesítmény és az általában érzékelt valóság közti szakadékot.

A bruttó hazai termék (GDP) napjainkban már nem képes mérni egy gazdaság valódi teljesítményét – így foglalható össze a MarketWatch elemzésének alapvető tétele. Sőt, a GDP valójában sosem volt igazán jó mérőszám, azonban mára még kevésbé az.

Főleg akkor félrevezető a GDP, ha azt is mérni szeretnénk, a gazdasági teljesítmény miként hat egy ország lakosságára. Szintén magunk mögött kell hagyni a klasszikus mutatót, ha olyan gazdasági aktivitást szeretnénk vizsgálni, amely kívül esik a klasszikus piacok területén, vagyis ahová a GDP, mint mérőszám, már nem ér el – írja az elemzést jegyző Rex Nutting Ilyen terület például az egyenlőtlenség, a fenntarthatóság vagy a jólét. A GDP ugyanis ezek közül egyiket sem tudja mérni.

A történelem mérőszámai

Az Egyesült Államok történetében voltak olyan politikusok, akik megpróbáltak rávilágítani arra, hogy a GDP igencsak torz képet festhet egy gazdaságról. Robert F. Kennedy 1968 márciusában tartott egy beszédet, amelyben hangsúlyozta, a légszennyezés és a cigarettareklámok egyaránt beleszámíthatnak a GDP-növekedésbe – ezzel utalva arra, hogy

ami jó a GDP-nek, egyáltalán nem biztos, hogy kedvező az egyének és a társadalom számára.

Majd egyebek mellett hozzátette, a GDP nem méri a gyermekeink egészségét, az oktatásuk színvonalát, de nem számít bele a művészet szépsége vagy a házasságok ereje sem.

A válságos időkben csak a növekedés számított Forrás: Pixabay.com

A GDP hiányosságait azonban már a kezdetekben világosan lehetett látni. Az elődjének számító bruttó nemzeti terméket (GNP) az 1930-40-es években alkották meg a közgazdászok, és bár pontosan tudták, hogy vannak hiányosságai, a nagy gazdasági világválság és a második világháború idején úgy gondolták, fontosabb az egyes iparágak kibocsátásainak mérése, mint az olyan tényezők figyelembe vétele, melyek túlságosan szubjektívek vagy megfoghatatlanok.

Majd a második világháború után a GNP (aztán a GDP) hivatalosan is megjelent mint a fejlett országok teljesítményeinek összevethető mutatója, illetve a „harmadik világ" fejlődésének mérőszáma.

Egy válságoktól és háborúktól sújtott időszakban a növekedés számított a leginkább,

a GDP pedig lehetővé tette, hogy ez a növekedés megfogható és mérhető legyen, beszámítva olyan tényezőket is, mint a fogyasztás, a jövedelem, a beruházások vagy az infláció.

Az elemzés szerint a probléma az, hogy ma még mindig a GDP-növekedés az egyetlen igazi szempont a gazdaságban, még akkor is, ha ennek terméseit elsősorban egy nagyon szűk elit élvezheti csak ki igazán. Sőt, még akkor is, ha a növekedés az emberi vagy a pótolhatatlan természeti erőforrások kárára valósul meg. Illetve akkor is, ha ez a növekedés olyan negatív következményekkel jár, mint a légszennyezés vagy a bűnözés fokozódása.

Következésképpen a GDP bár nem egyenlő a boldogsággal, és nem tudja megfelelően mérni egy nemzet jólétét, még mindig a legjobb eszköz, amink van. Legalábbis egyelőre.

Adatok a valóság ellen

Az Egyesült Államokban az elmúlt években lezajló viták jól mutatják, hogy egyre többen vannak, akik a kedvező hivatalos eredmények ellenére nem hisznek a számoknak, vagyis úgy gondolják, a hivatalos statisztikák nem fedik a valóságot. Donald Trump politikai sikere részben abból fakadt, hogy kiválóan ráérzett arra, a fehér munkásosztálybeli szavazók nem részesültek eléggé a 2008-as válság utáni felfutásból.

Az Obama kormányt kritizálók korábban arról panaszkodtak, hogy a „valódi" munkanélküliség egyáltalán nem a hivatalos 5-6 százalék volt, sokkal inkább 20-40 százalék,

és azt mondták, 90 millió amerikai nem talál magának munkát. Még ha ez túlzás is volt, azt jól mutatja, hogy sokan a saját bőrükön, és igen erősen érezték, hogy a hivatalos adatok egyszerűen nem találkoznak azzal a valósággal, amelyben élnek.

Nem mindenki veszi ki ugyanannyira a részét a gazdasági növekedésből Forrás: 123rf.com

Hasonló kritika azonban a Trump adminisztrációval kapcsolatban is megfogalmazható. Donald Trump elnöksége alatt bár a munkanélküliség rekord alacsony szintre csökkent, a részvénypiacok szárnyalnak, a GDP-növekedés pedig relatíve erős a fejlett országok körében,

az utóbbiak egyik legfontosabb oka a masszív adócsökkentés.

Ennek kapcsán viszont nem lehet megkerülni, hogy az adócsökkentés jelentős részben a leggazdagabbaknak kedvezett, miközben Trump olyan környezetet teremtett, amelyben a vállalatok a hatalmas profitjaikat nagyrészt a részvényeseiknek osztják vissza, szintén a leggazdagabbaknak kedvezve ezzel.

Bár a hivatalos adatok alapján az USA gazdasága igen szépen teljesít manapság, a GDP növekedése ma sem garantálja, hogy a tipikus amerikai jobban él.

A reál GDP lehet hogy 29 százalékkal izmosodott 2000 óta, azonban a reálértéken számított medián jövedelem a háztartások körében mindössze 2,2 százalékkal emelkedett,

a középosztálybeli életforma költségei pedig jóval lendületesebben erősödtek, mint az infláció.

A gazdasági mérőszámok és az életminőség szétválása azonban az USA-ban nem a jelenben vagy a közelmúltban gyökerezik, és nem is köthető egyetlen kormányzathoz. Hosszú ideig ugyanis, az 1940-es és az 1970-es évek között, a GDP és a bérek nagyjából hasonló pályán mozogtak. Az 1970-es években viszont bekövetkezett a törés, és az átlagos dolgozói bérek elkezdtek erőteljesen lemaradni a GDP bővülésétől.

Lehetőségek és akadályok

A kérdés most már csak az, vannak-e (és ha vannak, mennyire hatásosak) alternatívák? Az egyik lehetséges alternatív mutatóért egészen Bhutánig lehet menni, ahol a kormány működtet egy „bruttó nemzeti boldogság" indikátort. Noha az indexet eddig hivatalosan csak kétszer mérték (2010-ben és 2015-ben), az ötlet világszerte elkezdett népszerűvé válni. Mára az ENSZ-nek is van egy egészen hasonló mutatója (Human Development Index), azonban ezekkel van egy komoly probléma az elemzés szerint. Nevezetesen, hogy úgy állít össze egy komplex mutatót, hogy almát hasonlít össze körtével, vagyis egymással elég nehezen keverhető tényezőket állít egymás mellé. Ahogy Nutting fogalmaz, az eredmény nagyjából úgy jön ki, hogy

vesznek „két csésze növekedést, egy csésze egyenlőtlenséget, majd hozzáadnak két evőkanál boldogságot".

A legnagyobb probléma, hogy ha egy kicsit is megváltoztatjuk az index súlyozását, radikálisan megváltozik az eredmény is. A 2016-ban kiadott Happy Planet Index szerint például Mexikó a világ második legboldogabb országa, míg az Egyesült Államok csupán a 108. Ez úgy jött ki, hogy az USA az ökológiai lábnyoma miatt radikálisan hátracsúszott a rangsorban – mint erősen szennyező ország. Ezzel szemben az idén megjelent Human Development Indexben az USA már a 13. volt, míg Mexikó csupán a 74. Itt az USA az egy főre eső bruttó nemzeti jövedelem erősebb súlyozása miatt érhetett el sokkal jobb helyezést.

A műszerfal megoldás

Egy másik lehetőség lenne, ha elfelejtjük az egyetlen mérőindex gondolatát, és úgy tekintünk a gazdaságra és a társadalomra, mint egy műszerfalra, ahol a különböző kijelzőket egymással párhuzamosan kell figyelni és értékelni – bár nyilván vannak összefüggések.

Még az amerikai jegybank is elkezdte alternatív módon elemezni a munkaerőpiacot Forrás: 123rf.com

Ez olyannyira nem valóságtól elrugaszkodott gondolat, hogy 2014-ben az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed elindított egy ilyen „műszerfalat", amellyel a munkaerőpiacot monitorozta. A jegybank indoka az volt, hogy

a standard munkanélküliségi ráta nem fedi le elég jól a folyamatokat.

Bár ez elég hasznos lehet egy jegybank belső elemzései során, a legnagyobb probléma vele az, hogy nagyon nehéz a közvélemény felé ilyen komplex összetevőket és eredményeket kommunikálni.

Egyesítés és növekedés fetisizmus

Elképzelhető volna azonban egy olyan módszer is, amely a lehető legszélesebb körben lebontja a jólét és a gazdaság szempontjait (mint a műszerfal megoldásban), majd ezeket a GDP mintájára újra egyesíti. Ennek egy formáját dolgozta ki nemrég két közgazdász, Carol Corrado és Jonathan Haskel. A szakemberek abból indultak ki, hogy

a GDP-t ki lehetne terjeszteni olyan, kevésbé megfogható területek mérése is, mint a környezeti tőke, a szabadidő vagy a biztonság.

Egy ilyen index pedig nem is lenne teljesen szubjektív. Ezt Corrado és Haskel úgy oldaná meg, hogy árakat rendelnének a jólét nem-piaci dimenzióihoz, beleértve például a várható élettartamot, az oktatást, az egészséget, a környezetet, a társas kapcsolatokat vagy a kreativitást. Miközben világos, hogy ennek a mérése rendkívül nehéz, az internet mégis képes annyi embert elérni, hogy nincs teljesen kizárva egy reprezentatív becslés. Főleg, hogy nemrég

egy kutatás például fölmérte, a felhasználók számára mennyit ér egy hónapban a Facebook hozzáférés (14 dollár), az „ingyenes" email (500 dollár) vagy a keresőmotorok (1300 dollár).

A kutatás egyébként úgy próbálta meg kizárni a hazugságot vagy a komolytalanságot, hogy a kutatók egyeseknek ténylegesen felajánlották ezt az összeget azért cserébe, hogy egy hónapig feladják az említett platformok használatát.

Az új technológiák új méréseket is követelnek Forrás: AFP/Chip Somodevilla

A fenti kísérletek mind azt próbálják meg elérni, hogy a világgazdaság elszakadjon attól, amit a Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz „növekedési fetisizmusnak" nevezett. A mérések megváltoztatása pedig nemcsak azért egyre égetőbb, mert ma már a társadalmak egyre kevésbé hisznek a hivatalos adatoknak, hanem azért is, mert a robotok és a mesterséges intelligencia térnyerésével az emberi tényező alapjaiban alakulhat át a gazdaságban.

Mindez pedig úgy mehet végbe, hogy a GDP, mint mérőszám, erre nem fog tudni érdemben reagálni, leképezve a szerkezeti változásokat a társadalmakban.

Ahogy tehát az érzékelt valóság és a papíron megjelenő gazdasági teljesítmény egyre távolodik egymástól, talán ideje felülbírálni, mi alapján ítéljük meg a világgazdaság teljesítményét – foglalható össze az elemzés konklúziója.