Közzétette friss jelentését a modernkori rabszolgaság felszámolásáért küzdő a Walk Free Foundation. A New Yorkban, az ENSZ központjában bemutatott riport szerint a világon most is elképesztően sokan, 40,3 milliónyian éltek ilyenek viszonyok között 2018-ban. A többéségük nő.
De milyenek is ezek a viszonyok?
Erre nem is olyan egyszerű válaszolni.
A világszerte több tízmillió, a rabszolgaság béklyójában élő ember körülményei, noha néhány alapvető vonást illetően megegyeznek, számos másban viszont különböznek. Jelenleg nincs egységes módszertana annak, hogy az elnyomásban élő emberek körülményeit azonos módon osztályozva, pontosan meg lehessen határozni, hányan és az elnyomás milyen fajtájától szenvednek, bár a rabszolgaság fogalmának meghatározására többször történtek kísérletek.
A rabszolgaságot 1926-ban a Népszövetség határozta meg, majd később az ENSZ 1956-ban kibővítette a meghatározást úgy, hogy belevette a kényszerházasságok esetét is, így a szervezet nagyobb mozgásteret kapott a nők jogainak védelmében. 2000-ben aztán újabb változás történt, az ENSZ bevezette a "személyek kereskedelmének" fogalmát, de a széles körben elfogadott, úgynevezett Palermo Egyezményből (a nemzetközi szervezett bűnözés elleni megállapodás) kihagyta a kényszerházasságét. 2013-ban aztán az újra bekerült a definícióba, mint az elnyomás egy formája.
Az biztos, hogy az elnyomásnak és a modernkori rabszolgaságnak szoros kapcsolata van az emberkereskedelemmel, mint az egyik legjövedelmezőbb illegális tevékenységgel a világon.
Egyes becslések szerint, a világszerte elnyomottá tett 40 millió személyhez rendelten évente bődületes nagyságú,
150 milliárd dolláros bevétel társul az emberkereskedők oldalán.
Az ilyen, megalázott helyzetben tartottak tömegeit illetve helyzetüket, a témával foglalkozó kutatók további sajátosságok alapján osztályozzák. Ezek a csoportok ugyanakkor egymásban is átfedésben vannak, tovább nehezítve a pontosabb feltérképezését a jelenségnek:
Az ENSZ tagállamai célul tűzték ki, hogy 2030-ig felszámolják a rabszolgaság és az elnyomás minden formáját, különösen az emberkereskedelmet, a gyerekmunkát, és kényszermunka fajtáit. Ezt még 2015-ben, a globális fenntarthatósági célok kitűzésekor rögzítette a szervezet. Ugyanakkor az e célt szolgáló protokollokat eddig csak 31 ország ratifikálta a 183 vizsgált államból (az ENSZ tagállamainak száma jelenleg 193), és a témával foglalkozó független elemzői szervezetek jelzései szerint, egyáltalán nem haladnak olyan ütemben a vállalások megvalósításával, ami a céldátum tartásához kellene.
Ahhoz, hogy ezek a célkitűzések teljesüljenek 2030-ra, naponta mintegy 10 ezer embert kellene "felszabadítani", illetve kiemelni mostani helyzetéből.
A helyzetet ráadásul az is nehezíti, hogy míg a rabszolgaságot sokan hajlamosak a nagyon szegény vagy épp elzárt, diktatorikus országokhoz kötni, addig valójában az éppúgy jelen van a világ fejlett részein is, Európában vagy épp Észak-Amerikában. S egyik markáns megjelenési helye épp a globális gazdaság, amelyben a világot átfogó ellátási láncokban is rengetegen dolgoznak rabszolgaságnak tekinthető körülmények azért, hogy később máshol valaki megvásárolhassa a terméket, aminek előállításában részt vettek.
A Walk Free nemzetközi kutatásokért felelős képviselője, Katharine Bryant, azt állítja, elemzéseik alapján
világszerte 16 millióan dolgoznak a rabszolgaság fogalmát kimerítő körülmények között, főként gyengén vagy sehogyan sem ellenőrzött beszállítási, illetve ellátási láncokban.
Ebben a számban pedig még nincs is benne a gyerekmunkások száma, illetve azoké, akiknek ugyan mozgási szabadságuk nincs korlátozva, de rendkívül veszélyes, ellenőrizetlen munkakörülmények között, illetve folyamatosan megalázva dolgoznak. Nagyságendileg ez a közlés megfelel a Free the Slaves nevű, szintén a rabszolgaság felszámolását célul kitűző szervezet imént ismertetett arányainak és számának.
Ráadásul a vizsgált országok közül, kevesebb mint 40 esetében volt igazolható, hogy olyan monitoringrendszereket és jogszabályokat alkalmaznak, amelyek kizárják, hogy gazdaságukban olyan termékek forogjanak, melyek előállítása során az ellátási láncban a valamilyen elnyomásban szenvedők munkavégzése valahol megjelenjen. A szervezetek jelzése szerint, még az Egyesült Államokban összeszerelt termékeknél sem lehet kizárni, hogy a komponensek korábbi előállítása során, valamilyen más országban, kényszermunkát alkalmaztak az ottani gyártók.
De miért fordulhat az elő, hogy modernkori rabszolgák dolgoznak a termelésben tisztességesen foglalkoztatott munkvállalók helyett?
A Free the Slave szervezet elemzése megdöbbentő választ ad erre:
a modernkori rabszolgák olcsóbbak és könnyebben pótolhatók, mint a történelmi korokban elnyomott elődeik.
A szervezet úgy találta, ez a két fő motívum, amely mozgatja ezt a globális jelenséget, és járul hozzá az emberkereskedelem busásan jövedelmező üzletéhez.
Történeti kitekintéssel ugyanis igazolható, hogy a XIX. század elejének rabszolgái - a gyarmati rendszer megszilárdulásának végén - igen sokba kerültek. Más kontinensről összegyűjteni, majd átszállítani őket az amerikai kontinensre, nem volt olcsó az ezzel foglalkozóknak. Az 1850-es évek elején Észak-Amerika déli térségeiben, a polgárháború előtt, mai áron számítva 40 ezer dollárt ért egy rabszolga.
Ma egy munkaképes, rabszolgaként dolgoztatott ember átlagosan 90 dollárt ér.
Ha beteg lesz, vagy megsérül, egyszerűen pótolják mással, vagy akár meg is gyilkolják, hiszen tömegesen állíthatnak helyére újakat - ez a magyarázat a modernkori rabszolgák alacsony értékére.
A témával foglalkozó jelentések pedig kitérnek arra is: jobb, ha a fejlett országokban élő fogyasztók is szembenéznek azzal a körülménnyel, hogy számos termék, ami kereskedéseikben forgalmazásba kerül, az elnyomás valamilyen formáját megjelenítő körülmények között készült. Különösen - írja a Quartz - a technológiai szektor és a divat világa az, amelynek gyártását sújtja ez a jelenség. Időről időre érkeznek beszámolók arról, hogy világcégek távol-keleti, afrikai, esetleg dél- és közép-amerikai gyáraiban rengetegen dolgoznak hosszú távon az emberi méltóságot illetve szabadságot sértő körülmények között, a változtatás lehetősége nélkül.
A jelenség felszámolásáért küzdő szervezetek jelzése szerint nagyon fontos lenne, hogy az országok végre a törvények szintjén vegyék komolyan az elnyomásban dolgozók helyzetét. Erre vannak is kezdeményezések: például Kalifornia államban minden, 100 millió dollár fölötti éves bevétellel rendelkező cégnek kötelezően vizsgálnia kell működésének hatásait, kiemelten saját beszállítói láncuk szigorú és következtes ellenőrzésével. Ausztráliában 2018-ban fogadtak el egy jogszabályt arról, hogy minden, 36 munkavállalónál több embert foglalkoztató cégnek kötelessége részletes riportot készítenie a munkahelyeken fennálló körülményekről, ideértve ellátási láncuk tagjait is.
Katharine Bryant ezek kapcsán megjegyzi:
ezek a példák jó irányvonalat jelentenek, de önmagukban nem kielégítők.
Emlékezetett arra, hogy az USA az elsők között lépett fel átfogóan, adminisztratív eszközökkel a jelenség ellen, és az amerikai, tehát a belföldi ellátási láncoknál, általában meg is valósul a gyártási tevékenység teljes ellenőrzése a kényszermunka szempontjából. Nagy probléma azonban, hogy az import áruk esetében ez továbbra sem történik meg, és a friss elemzések szerint, az USA termékimportjának jelentős hányada érintett a kényszermunka valamilyen formájával, egy vagy több ponton. A szakértő az ausztrál példa kapcsán pedig azt emelte ki, a törekvés jó, de sajnos egyelőre meglehetősen izoláltnak számít globális viszonylatban, és hiányossága, hogy nem ad erős felhatalmazást arra, hogy a betartásáért felelősök rávegyék a cégeket az ezzel kapcsolatos együttműködésre.
Az elemző szervezetek megjegyzik azt is, az igazán komoly gond az, hogy a modernkori rabszolgaságban sínylődők jelentős része aluliskolázott, és
sok esetben azt sem ismeri fel, hogy a helyzet, amiben van, a nemzetközi normák szerint is súlyosan elnyomó, korlátozó, emberi méltóságát sérti.
Különösen veszélyeztetettek azok, akik hamar kikerülnek az oktatásból, és az elnyomásnak egy, régóta rögzült gyakorlatának vannak kitéve, például a kényszerházasságnak. A jelenség ellen küzdő szervezetek részéről egyetértés van abban: túl az egyes országok külön-külön, illetve együttesen megtett erőfeszítésein, a modernkori rabszolgaság, így a kényszermunka felszámolásában is az egyik legfontosabb eszköz lenne az edukáció, a leginkább kiszolgáltatottak oktatása-nevelése, emberi jogaikkal való megismertetésük.