Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A kiváló szónok és remek szervező hírében álló, élete során hat diplomát szerző Robert Mugabe hosszú és küzdelmes évtizedek után került a gyarmati sors után függetlenné váló Rhodesia élére, melyet Cecil Rhodes, egy angol üzletember saját magáról nevezett el, miután 1888-ban kötött szerződést bányászati jogra egy helyi törzsfőnökkel. A késő-brit gyarmati rendszerbe csak 1923-ban tagozódtak be a mostani Zambia (Észak-Rhodesia) és Zimbabwe (Dél-Rhodesia) területei. Dél-Rhodesia fehér bőrű kisebbsége 1965-ben kiáltotta ki egyoldalúan függetlenségét, kihasználva a vákuumot, amit a brit kivonulás megkezdése jelentett az egykori gyarmatokról.
Hosszú és véres, polgárháborúra emlékeztető belviszályok vették kezdetüket a fehérek és a nacionalista fekete mozgalmak között, a helyzet pedig csak 1980-ban konszolidálódott, amikor a függetlenségi gerillaharcokban vezető szerepet játszó Mugabe lett - választások után - a fehérek részvételével felállt koalíciós kormány miniszterelnöke. Az ország ekkor vette fel a ma használt Zimbabwe nevet, és vált valóban szuverén állammá. Mugabe 1987-ben az ország elnöke is lett.
Karrierútja egyáltalán nem szokatlan az afrikai országokban: az egykori függetlenségi harcos, aki az apartheid sajátos rhodesiai változata ellen küzdött, lényegében korlátlan hatalmat összpontosított a kezében, és bő egy évtizedre rá, Zimbabwe megindult a lejtőn, melyen máig nem sikerült egyértelműen visszafordulnia.
Zimbabwe pokoljárása 2000-ben kezdődött, amikor a függetlenségi háború veteránjai 2000. február 28-án elkezdték elfoglalni a fehér kisebbség tulajdonában lévő földeket. A földfoglalási, többször pogromokba torkolló mozgalom az után indult meg, hogy a zimbabweiek elutasították azt az alkotmánymódosítási tervezetet, amely szélesítette volna az elnök hatásköreit, és a földreform keretében lehetővé tette volna a fehérek földjeinek kártérítés nélküli kisajátítását. Hosszú huzavona kezdődött, a fehér gazdálkodók jelentős része bíróságokhoz fordult, ám a Mugabe irányította kormányzat egy idő után világossá tette: nem különösebben foglalkoztatják a kilakoltatásokat semmissé nyilvánító bírósági határozatok, azokat, illetve az előállt helyzetet, adminisztratív eszközökkel áthidalhatónak minősítette, és nyíltan buzdította a helyieket arra, kezdjék meg a berendezkedést a fehér gazdák földjein.
Hamar világossá vált: Zimbabwe kormánya így vagy úgy, de megszerzi az értékes mezőgazdasági birtokokat, és saját híveinek juttatja.
A közel 3000 fehér gazdálkodó ekkor 200 ezernél is több fekete bőrszínű munkavállalót alkalmazott a mezőgazdasági termelésben, Mugabéék azonban úgy látták: az egykori harcosok és a föld nélküli feketék is képesek lesznek arra, amire a fehérek. A mezőgazdaság alapját jelentő birtokkisajátítással azonban az egész ország gazdaságát indították el a lejtőn.
A több éven át tartó földkisajátítások és a fehér gazdálkodók nemegyszer erőszakos elűzése elképesztő fejleményeket hozott maga után. A helyi népességből kikerült gazdálkodók nem tudtak megbirkózni a termelési feladatokkal, ami néhány éven belül komoly ellátási gondokat eredményezett.
Afrika egykori bezzegországában olyan történt, ami nem sokkal korábban elképzelhetetlen volt:
felütötte a fejét az éhezés.
Az ország nemhogy exportra nem tudott termelni, de egyre több mindent importálnia kellett, ami a devizatartalékainak jelentős megcsappanásához vezetett. Zimbabwe gazdasága rekordgyorsasággal omlott össze, a helyi pénz - amely egykor paritáson volt az amerikai dollárral - elértéktelenedésének mértékét és tempóját azóta tankönyvi példaként emlegetik a hiperinflációra. Máig nincs egyértelmű adat arra, pontosan mekkora volt az infláció mértéke a 2000-es években, mely
a több ezer százalékosról 2008 júliusára már valahol az évi 21 millió százalékosnál járt, de egyes kalkulációk szerint a volumen később elérhette a milliárdos nagyságrendet is.
Az ország 2007-től már nem közölt amerikai dollárhoz viszonyított árfolyamot sem, mert követhetetlenné vált az átváltás, majd nem sokkal később felfüggesztette szinte valamennyi, a nemzetközi gazdasági összefüggések szempontjából értelmezhető makroadat közlését is.
Ebben az évben már érzékelhető vált az is, hogy a nemzetközi tőke lemondott Zimbabwéról, és fontos nagyvállalatok - például a Heinz - hagyták magukra az egyre mélyülő spirálban sodródó országot.
Egyes számítások szerint az évtizedben az ország gazdasági teljesítményéből legalább 20 milliárd amerikai dollár esett ki - ez döbbenetes szám akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az ország GDP-je csak, akkori értéken számolva, 2016-ban érte el ezt a mértéket a Statista alább látható összesítése szerint:
Az is látható, hogy tíz év alatt kedvezőtlen átrendeződés zajlott le a bruttó nemzeti össztermék szerkezeti összetételében, 2007-től kezdődően, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a folyamatok javulás helyett még rosszabb irányba fordulnak. Az egykor az ország tartópilléreit jelentő mezőgazdaság és a bányászat révén fontos ipari szektor háttérbe szorult, helyükre a szolgáltatások türemkedtek be:
2009-ben az infláció kifejezhetetlen mértékű növekedése miatt Harare lemondott a saját pénzről, helyette elsősorban az amerikai dollárt és a fontot, eurót ajánlotta használatra. Ez a gazdaságpolitikai döntés további súlyos nehézségekhez vezetett: az árucsere intézménye mellett, a továbbiakban a keményvaluták feketepiaci forgalma is gyengítette a saját valutát, egyúttal apasztotta a pénzhiányt. Mindennek az lett a következménye - az Origo ebben a cikkben mutatta be -, hogy az ország mostanra az egyetlen mentsvárat jelentő amerikai dollárból is kifogy.
Abból, ami ott a 2000-es években történt, Zimbabwe a mai napig nem tud talpra állni. Mugabe hatalmát közben vélhetően elcsalt, de legalábbis manipulált választásokon erősítette meg, és egyre nyilvánvalóbbá tette, hogy szándékait és döntéseit illetően nem tűr ellentmondást, állítólag még legszűkebb környezetétől sem.
Döntései, intézkedései, az országon belül a hadseregre és a karhatalomra támaszkodó erőpolitizálás a nemzetközi közvélemény ,illetve a nyugati országok körében egyre szalonképtelenebbé tette.
Ugyanakkor még országán belül is rengeteg támogatója volt, és egyszer felmerült az is, hogy az ENSZ jószolgálati nagykövetének nevezik ki. Ám bírálói szerint elnöksége alatt a zimbabwei lakosság - mely a kontinens egyik leginkább edukált népességének számított - egészségügyi helyzete sokat romlott, a nagyjából most 15 milliós lakosság 5 év alatt 1 millióval csökkent, az emberek egynegyede HIV-vírussal fertőzött. Sokan elmenekültek - és menekülnek most is - az országból.
S miközben sorra hozta hibás gazdaságpolitikai döntéseit, egyre több jele mutatkozott annak, hogy személyes vagyona gyarapításának nincs felső határa. Családi vállalatbirodalmat épített, és mintegy 30 luxusautója volt - igaz, bukása után ezektől meg kellett válnia, mivel cégeit állítólag tetemes adóssággal érte irányítójuk hatalomból való távozása.
Zimbabwe rendkívül gazdag gyémántban és más fontos ásványkincsekben, ám az összeomlás a fontos bányászati szektort is utolérte.
Az Origo ebben a cikkében mutatta be, mennyire zavaros és követhetetlen az a folyamat, ahogy a gyémánttermelés leépült és korrumpálódott az országban, amely még a válság állandósulásával, 2012-ben is képes volt a világranglista 4. helyén megkapaszkodni. Az egyik legsúlyosabb vád, amit távozása után Mugabéval szemben megfogalmaztak, épp az volt, hogy összejátszva az illegális gyémántüzlet szereplőivel, a karhatalommal emberjogi visszaéléseket elkövetve a bányákban dolgozó, alulfizetett munkásokkal szemben,
legalább 15 milliárd dolláros kárt okozott az országnak a korábban jól teljesítő üzlet káoszba fullasztásával, illetve azzal, hogy bevételeiből személyes célokra is elvett.
Mugabét végül 2017 novemberében távolították el a hatalomból, miután menesztették akkori alelnökét, a most elnökként regnáló Emmerson Mnangagwa-t, aki korábban Mugabe feltétlen híve volt. A katonaság puccsot hajtott végre a hajthatatlan és épp a kormánypárton belüli tisztogatásba belefeledkező diktátor ellen, de megadták számára az önkéntes lemondás lehetőségét. Robert Mugabe bőkezű nyugellátás és más biztosítékok tudatában vonulhatott vissza a hatalomból, melynek összesen 37 éven át volt birtokosa előbb első, majd a luxust és a fényűzést kedvelő második feleségével.
Nem telt el két év a hatalomból való kiszorítása és halála között, Mugabe szelleme azonban ezalatt az idő alatt, és még bizonyára a jövőben is kísérteni fogja Zimbabwét. Hibás intézkedések sorozatából kellene talpra állítani a gazdaságot, miközben újra az elszabaduló infláció - február óta 90 százalékot romlott a pénz értéke - fenyegeti az országot.
Már most hosszú krónikája van annak, hogyan próbálja a hararei vezetés rendbe rakni az elesett és elszegényedett országot, de úgy tűnik, a számos ötlet ellenére, eddig ez nem sikerült, ahogy erről az Origo is rendszeresen beszámolt.
Az egykor az apartheid ellen küzdő Mugabe vezetésével mély gazdasági apátia uralta el Zimbabwét a korábbi években, és bár a mostani kormányzati optimizmus töretlen, a jelek most is aggasztók
- írja például az Africanews.
A mostani elnök nagyon bízik új, Oxfordban végzett, fiatal és lendületes pénzügyminiszterében. Harare hol új saját pénzben, hol digitális fizetőeszközben látja a gyors kilábalás kulcsát. Hol pedig abban, hogy visszaédesgesse a Mugabe-éra végén a vegyesvállalatokban a külföldi tulajdonhányadok kifinomult, de mégiscsak erőszakos kormányzati korlátozása miatt elmenekült platina- és gyémántkitermelő cégeket. A turistákat a nyílvadászat ígéretével akarják az országba csábítani, a mezőgazdaságot pedig a kávé vagy a dohány termesztésével diverzifikálnák.
Ám a hosszú menetelésnek nincs vége, és egyes hírek szerint a most uralmon lévő hararei vezetés, ha kell,
hajlandó ugyanazokhoz a módszerekhez nyúlni, mint az egykori diktátor az elégedetlenkedők elcsitítására.
Már az év elején erőszakosan oszlattak szét az üzemanyagok ára miatt tüntető tömegeket, idén nyáron pedig arról érkeztek hírek, hogy a kormány akár a maradék amerikai dollár drákói bevonásával is kikényszeríti a saját új pénz, az RTGS és az ahhoz kapcsolódó, valós idejű pénzügyi elszámolás használatát - már csak azért is, hogy maradjon valamennyi pénze külföldi kötelezettségvállalásának teljesítésére. Kérdés persze, mit szól ehhez a lakosság, amely vonakodik megválni a feketepiac császárától, az egyetlen értékes pénznek tekintett amerikai dollártól.
A Mugabe bukása utáni eufória hamar elszállt, mert a kezdeti időszak ugyan a javulást mutatta, mégis, a rendelkezésre álló világbanki adatok szerint, 2018 első nyolc hónapjában az ország külkereskedelmi deficitje 27 százalékos volt 1,5 milliárd dollárral, a rövid időre fellendülő gyapot- és nyersanyagkivitel, illetve a turisták megjelenése vissza is esett év végére, illetve 2019 elejére.
Az előrejelzések az idei évre brutális zuhanást várnak az inflációs korrekcióval számított GDP-ben, amely jövőre csak akkor fordulhat növekedésbe, ha bejönnek a gazdasági vezetés számításai, és igaza lesz a pénzügyminiszternek, aki egy éven belüli látványos fejlődést és költségvetési többletet ígért:
Ugyanakkor arról is érkeznek aggasztó hírek, hogy Zimbabwéban újra komoly élelmiszerválság alakulhat ki. Az Origo már korábban írt arról, hogy az ország kifogyhat az alapélelmiszernek számító kenyérből. Augusztus elején - mutatja be a BBC - már ötmillióra tették azok számát, akiknek élelmiszerrel való ellátása a külföldi segélyektől függ. Ez a lakosság harmada. Harare 331 millió dolláros igényt jelentett be támogatásra és segélyezésre, hogy mindenkit elláthasson élelemmel, hiszen az országot a gazdasági krízis mellett ciklonok is tépázzák. Az ENSZ élelmezésügyi programjának képviselője nemrég azt nyilatkozta Afrika egykori éléskamrája kapcsán: "Már válsághelyzetről lehet beszélni. Sokak helyzete már az éhezés felé tart."
