A tőzsdei buborékok sajátossága, hogy nagyon gyorsan beszippantják a befektetőket. Először ugyanis nagyon sokat lehet velük keresni, majd idővel a befektető teljesen elbízza magát, és elhiszi, a felívelésen nem lehet bukni. Aztán a buborék kipukkad, a befektető pedig menti a menthetőt – általában hatalmas veszteségeket elkönyvelve.
A történelem során számos nagy buborékot regisztráltak már, az olyan legendás eseményektől, mint a holland tulipánmánia, a 2008-as amerikai ingatlanpiaci buborékig.
A közös pont pedig az, hogy a buborékokban befektetők mindig azt hiszik, „ez most más lesz, mint korábban volt".
Aztán persze rendre kiderül, hogy nem, a buborékban ragadtak pedig hatalmasakat buknak.
Így volt ez a 18. században is, amikor kipukkadt az úgynevezett déltengeri buborék, amely korábban Anglia legforróbb és legjövedelmezőbb befektetését jelentette. És hogy mennyire megtévesztő lehet egy buborék, azt jól mutatja, hogy még az olyan zsenik, mint Isaac Newton is áldozatául eshetnek a tőzsdei zuhanásnak.
1720 tavaszán Newton nem kis mennyiségben birtokolta a Brit Déltengeri Társaság részvényeit. Newton először még elég ügyesen járt el. A felfutás idején eladta a részvényeit, és nagyjából 100 százalékos profitot zsebelt be, ami akkor 7000 font volt – mai áron nagyjából 1 millió dollár.
Majd teltek a hónapok és a részvény árfolyama tovább emelkedett, a befektetői lelkesedés pedig szintúgy. Newton úgy döntött, ismét bevásárol, immár magasabb áron. Ez viszont már rossz döntésnek bizonyult, és a legendás tudós végül bennragadt a buborékban.
Végül 20 000 fontot bukott a befektetéssel, ami mai árfolyamon több mint 3 millió dollárnak felel meg.
Miként Benjamin Graham írja az 1949-es klasszikussá vált könyvében (The Intelligent Investor) Newton élete hátralévő részében állítólag mindenkinek megtiltotta, hogy a jelenlétében kimondják a déltenger szót.
A Brit Déltengeri Társaságot 1711-ben alapították, a célja pedig az volt, hogy Kelet-indiai Társaság sikeres mintájára összefogja Nagy-Britannia dél-amerikai gyarmataival folytatott kereskedelmét. A probléma mindösszesen az volt, hogy Nagy-Britanniának nem lettek dél-amerikai gyarmatai.
Ez azonban nem akadályozta a befolyásos alapítókkal megtámogatott szervezetet abban, hogy hatalmas céggé emelkedjen föl.
Egyfelől a vállalat képes volt mindenkivel elhitetni, hogy idővel hatalmas üzlet lesz a dél-amerikai kereskedelem – ezt azzal tudták alátámasztani, hogy küldtek kereskedelmi hajókat a térségbe, illetve az akkor igen jövedelmező rabszolga-kereskedelemben is részt vettek.
Másfelől pedig a befolyásos támogatóik révén fokozatosan egyre jelentősebb részben vállalták át a brit államadósságot. 1719-re a brit adósság 50 millió font volt, amelyből 18,3 milliót három nagy szervezet tartott kézben: a Bank of England (3,4 millió), a Brit Kelet-indiai Társaság (3,2 millió), valamint a Brit Déltengeri Társaság (11,7 millió).
A Déltengeri Társaság tehát óriási hírverést kreált maga köré, amit megtámogatott az adósságok után fizetett fix hozam, illetve a kereskedelmi kilátásokkal kapcsolatos optimizmus.
Mindennek eredményeként a befektetők öntötték a pénzt a vállalat részvényébe. Mindössze egy év alatt a papír árfolyama 100 dollárról 1000 dollárra emelkedett. A végén már átlagemberek is hiteleket vettek föl, hogy vásárolhassanak.
Idővel azonban a befektetők számára is világossá vált, hogy a részvények mögött nem áll valódi teljesítmény. Ahogy pedig 1720-ban megjelentek az eladók, az árfolyam rövid idő alatt 1000 dollárról visszazuhant 150 dollárra.
A buborékban bennragadt Isaac Newton és a Déltengeri Társaság története több izgalmas tanulsággal is szolgál. A vállalat jó példa arra, hogyan tudja egy cég manipulálni a közvéleményt, sőt akár a kormányt is. Befektetői szempontból pedig jól látható, hogy a profitvágy által hajtott befektetők milyen könnyen fel tudnak ülni ennek a manipulációnak.
Newton vesztesége a tőzsdei „csordaszellem" tökéletes példája. A nagy haszon reményében senki nem akar kimaradni, a racionális gondolkodást pedig gyakran könnyedén felülírja a profitéhség. Úgy tűnik tehát, hogy a csordaszellem nem a tudatlanság kérdése, hanem a piac „természetes" pszichológiai jelensége. Olyan tendencia, amely még a legnagyobb elméket is elcsábítja.