Dollárboltok előtt lehetett vágyakozni a nyugati csokiért, magnóért, italért

1971 - Budapest VIII. - Baross tér, Keleti pályaudvar, indulási csarnok (Lotz-terem). Utastourist ajándéküzlet

Volt olyan időszak – nem is olyan régen, alig néhány évtizeddel ezelőtt –, amikor egyes magyarországi üzletekben kizárólag az útlevél felmutatásával lehetett vásárolni, és természetesen nem forintért, hanem nyugati valutáért - például amerikai dollárért, svájci frankért vagy nyugatnémet márkáért. Jól jött egy külföldi rokon is: a „dollárpapák" közreműködésével olyan dolgokhoz lehetett akkoriban hozzájutni, amelyekről egy „átlagpolgár" csak álmodhatott. Az úgynevezett dollárboltokban Milka csokoládétól kezdve a Marlboro cigarettán át a magnókazettákig és videómagnókig számtalan olyan kincs beszerezhető volt, amelyeket az akkori hagyományos üzletekben - forintért - nem lehetett kapni.

A Marlboro cigarettától a Pick szalámiig

A diplomataboltok egyre sikeresebbek lettek, és az általuk lebonyolított forgalom egyre nőtt, ami a választék bővítését is magával hozta.

A kínálatban a megszokott nyugati márkák mellett helyet kaptak olyan hazai minőségi termékek is, amelyeket a külföldi turisták szívesen vittek haza magukkal, köztük a Herendi porcelán, kalocsai hímzett áruk vagy a Pick téliszalámi.

Az 1960-as évek végétől az amerikai dollárpapák a dollárbolton keresztül már autóra is befizethettek a szegény magyar rokonnak. A diplomaták pedig vették és vitték a herendit, a szalámit és a halasi csipkét, idézi fel a fejleményeket a Múlt-kor cikke.

Aztán a hetvenes évektől kezdve tovább bővült a dollárboltok vevőköre, hiszen akkoriban már egyre többen dolgoztak Nyugaton (politikusok, művészek, mérnökök) akik valutában kapták a fizetésüket. Ezt megtakarításként elhelyezhették az OTP-nél, és ennek erejéig engedéllyel vásárolhattak ezekben az üzletekben.

A Konsumex 1976-ban már 5 millió dolláros bevételt könyvelhetett el a diplomataboltjaiban, amihez a turistaboltok további 4,5 millióval járultak hozzá.

Vásárlók egy dollárboltban 1974-ben Forrás: Fortepan/Erdei Katalin

Az 1980-as években pedig a politikai vezetés úgy döntött: minden magyar vásárolhat dollárboltban (igaz, évente átszámítva csupán kétezer forint értékben) - ez az intézkedés tovább növelte ezekben az üzletekben a vásárlóerőt. Mivel az évi kétezer forint alanyi jogon járt, így a családok összefogtak, és összeadták a valutakeretüket, ha mondjuk egy jobb magnót szerettek volna megvásárolni: egy férj és feleség két gyerekük asszisztálásával már össze tudta adni egy márkás magnetofon árát.

Feltűntek az ügyeskedők

Ám ha már a kiskapukról van szó, néhány mondattal érdemes megemlékezni a híres magyar leleményesség másféle megnyilvánulásairól is:

egykori beszámolók szerint például utcán sétáló turistákat is berángattak az üzletekbe, hogy segítsenek a vásárlásban az útlevelükkel.

Eljött a leleményes „vállalkozók" ideje is, hiszen voltak olyanok, akik az áhított Dunhill cigarettát vagy az eredeti francia konyakot megszerezték azok számára, akik sem valutával, sem külföldi rokonnal vagy ismerőssel nem rendelkeztek.

Voltak kifejezetten az ilyen vásárlásokra szakosodott csalók, akik közül az 1970-es évek végén több újságba is bekerült annak a fóti artistának a sztorija, aki csaknem 4275 dollár értékben vásárolt a diplomataboltokban,

majd busás haszonnal továbbadta az ott beszerzett kurrens árucikkeket. Az artista ugyanis nyugati fellépései nyomán hivatalosan tudta igazolni, hogy legálisan rendelkezik valutával, és így engedélyt kapott a Konsumex-boltokban történő vásárlásra.

Csinos formaruhába öltözött eladó kiszolgálás közben a Keleti pályaudvar indulási csarnokában működő üzletben 1971-ben Forrás: Fortepan/Bauer Sándor

Ám két hónap alatt 250 ezer darab cigarettát, 16.600 darab rágógumit, 160 üveg italt, 260 Lux szappant és egyéb holmit szerzett be, amelyeket azon nyomban tripla áron tovább is adott. Ez pedig szemet szúrt a hatóságoknak, és lecsaptak az ügyeskedőre. Arról már nem számoltak be az újságok, hogy végül milyen büntetést kapott az ügyeskedő artista, és mi lett az így feketén forgalomba kerülő termékekkel.

Leáldozott a diplomataboltok ideje

Külön kis szigetet alkottak ezek az üzletek a Kádár-korszak magyarországi kiskereskedelmének palettáján, hiszen nemcsak a kínálatuk, hanem az atmoszférájuk is jelentősen eltért a jól megszokott hazai üzletekétől: a betérő vevőket több nyelven beszélő, formaruhába öltözött, kedves eladók fogadták.

Szigetvári Máriássy Melánia, a Kígyó utcai bolt eladója a következőképpen idézte fel emlékeit:
"Akkoriban nem mondhattuk mindennaposnak, hogy valaki nyelvet, nyelveket beszél. Az iskolában felszedett némettudásomra építve adtam be a jelentkezésemet az eladói állásra a hetvenes évek elején, mert a feltételek között volt az angol vagy a német nyelv alaposabb ismerete. A Szép utcában található központban zajlott a felvételi elbeszélgetés, és miután felvettek, többedmagammal a Kígyó utcai üzletbe helyeztek. A munka igen szigorú előírások mellett zajlott; egyenkosztümöt kellett hordanunk, fegyelmezetten viselkednünk, még leülnünk sem volt szabad. A betérő vevőt széles mosollyal fogadtuk, amikor pedig váratlanul megjelent az igazgató és ne adj' isten valami neki nem tetszőt (pl. könyököltünk a pulton) tapasztalt, azonnal kaptuk az ejnye-bejnyét."

Aztán a dollárboltok ideje is leáldozott, virágzásuknak a rendszerváltás vetett véget végérvényesen, amikor a gazdaság átalakulása nyomán nálunk is mindenhol megjelentek a nyugati importtermékek, és velük együtt a multinacionális kiskereskedelmi láncok. A diplomataboltok ekkor eltűntek a belvárosokból és az elegáns szállodákból, egyik napról a másikra elsodorta őket az idő.

Az amerikai, nyugat-európai termékdömping láttán pedig a hazai vásárlók egy-két év alatt elfelejtették, hogy milyen volt soha nem látott csodás játékok, márkás parfümök után ácsingózni a dollárüzletek kirakatai előtt.

Ekkor már más világot élt az ország, és néhány évtized alatt nagyot fordult a történelem kereke: míg jó ideig legalábbis fejcsóválást váltott ki, ha valakinek 1956-ban emigrált rokona volt, addig a nyolcvanas években már előnyt is jelenthetett, ha a rokon haza tudott küldeni némi valutát, amit a diplomataboltokban máshol nem beszerezhető árukra lehetett elkölteni.

A mai napig él az a történet, hogy amikor egy idős külföldi turista betért egy ilyen üzletbe, majd magyarul megszólalva, elővett egy külföldi bankkártyát, az udvarias eladólány a következő kérdéssel fordult hozzá: bocsánat, disszidensnek tetszik lenni?

Forrás: Szeretlek Magyarország, Múlt-kor portál, Újságmúzeum, Guide at hand